2019 október 16., szerda
Arad, 2013. október 6. Megemlékezés az 1848-49-es forradalom és szabadságharc évfordulóján, az aradi vértanúk emléknapján a vesztőhelyen felállított obeliszknél Aradon 2013. október 6-án. MTI Fotó: Ujvári Sándor

122 vértanú – naponta…

Share

Gyermekkorom óta két olyan nap van az életemben, amelyen gyertyát gyújtok családi szokás szerint – otthon. Az egyik az aradi vértanúk napja, a másik a halottak napja. Ma, amikor meggyújtottam a gyertyát, azokra is gondoltam, akiket a magyar anyák öltek meg, s ölnek meg máig… naponta 122 abortuszt hajtanak végre Magyarországon… Értük is gyújtottam a gyertyát… s szomorú gondolataim támadtak… Kellenek-e hősök annak a nemzetnek, amely szakmányban gyilkolja saját magzatait? Ahol nincs erkölcs, s 10 millióból csupán 3,33 millió szereti a hazáját? …

…Nem tudom mire ez a szívfájdító nagy emlékezés. Valami ál-gyászt érzek ki a mai nyomasztó kor valóságában, az aradi tizenháromra való emlékezés napján (is). Mi ebben a léggömb-országban szeretünk emlékezni, ünnepelni, „feszteket” szervezni. Büszke magyarok vagyunk, akik kiállunk a haza érdekében, akik vállaljuk nemzeti történelmünket, és szolgáljuk a jövőt… – mondjuk ezt minden ünnepen és gyásznapon. Arról nem szól a fáma, hogy bizony az aradi vártanúság 1849. óta állandó. Hol ezért, hol azért, de mindig vannak és lesznek, hősök vagy véletlen és vétlen áldozatok, mert mi egy ilyen ország egy ilyen nemzet vagyunk.

Az a csoda, hogy a mai társadalmi felfogással, lélekkel, szellemiséggel még „él nemzet e hazán”. Igaz, kisszámú magyar van, aki valóban felelősséget érez a nemzet és a haza iránt. Az egész Kárpát-medencében cca. 3,5 millióan vagyunk, akik magyar állampolgárként a magyar érdekeket szolgáljuk, mindeféle ellenszolgáltatás nélkül. E friss adat a népszavazás eredménye. A lakosság rohamosan fogy, pedig a mai magyar kormány sokat tett a családok és a gyermekek érdekében…

Emlékezünk, koszorúzunk, az ostoba beszédeket önmutogató szónokok mondják el és bölcsnek gondolják nagy szólamaikat, miközben…

Miközben a nemzet naponta veszít 122 gyermeket, akiket édesanyjuk önként gyilkoltat meg egy-egy nőgyógyászati rendelőben. Miközben, az ország erkölcsi normái a törvény támogatásával egyre lejjebb süllyednek. Miközben, a törvényt és az Alaptörvényt még nyomokban sem tartjuk be… és sorolhatnám a „miközbeneket”. Sorolhatnám azokat a tételeket, amelyekért 1848-49-ben harcoltak az emberek, de amelyekért kötél és golyó volt a köszönet az Udvartól… sorolhatnám, mert egyszerű felsorolnom Heckenast mártott papírjából a 12 pontot… Kezdhetnénk mindent elölről… de  ki ellen? Hiszen a kormány ma azzal a 3,5 millió magyarral együtt harcol…

Hol kezdődik egy ország erkölcsi nagysága és ereje?

A törvényalkotásnál. A törvények betartásánál és betartatásánál, az alázatnál, az igazságszolgáltatásban. És itt, ebben hiányt szenvedünk. Mert a magyar polgárnak el kell néznie, hogy hazáját ócsárló hazugok lázítsanak és vádaskodjanak, elárulják a legszentebbet, a haza és a nemzet érdekeit: büntetlenül. Látnia kell e nemzet mai polgárainak, hogy a bíróságok a józan paraszti ész, az erkölcsi normák és a törvények ellenére sorra mentik föl a nemzet ellen bűnt elkövetőket, a nemzetet kirablókat… s látja a polgár, hogy ezzel szemben ő a tyúklopásért vagy egy hangos szóért is áristomot kaphat… kis túlzással élve.

Lopnak a polgároktól…

Látja a polgár, hogy mindenki meglophatja őt, de senki nem szól ellene, sőt a törvény is annak ad igazat, aki lop tőle. Hiszen nem tudjuk, hogy mennyit lop, lop-e a gázszolgáltató, amikor a polgár köbméterben olvassa le és diktálja be a havi gázfogyasztását, de a szolgáltató mJ-ban számolja el a fogyasztást, így a polgárnak lehetősége sincsen arra, hogy ellenőrizze a számlája valósságát. A villanyszámlán a tényleges fogyasztás mellett még számos fizetendőt talál a polgár, amelyek ellen nem protestálhat, mert a lopást a törvény biztosítja a szolgáltatónak ez esetben is. Mint a szemétszállítás esetében. Mert a szemetet már negyven éve is úgy vitték el Németországban, hogy a kukát ráhelyezte a mérlegre a szemetes, s már jött is ki a „rechnung” a kis gépezeten. Így ellenőrizni lehetett, hogy vitt-e szemetet, mennyit és mennyiért ama szemétszállító. Magyarországon a világ szégyenére, ha van szemét, ha nincs, ha viszik, ha nem, fizetni kell. Magyarán a törvény biztosítja a lopást, mert a polgár nem élhet panasszal sehol… S nem kisebb probléma a vízszolgáltatás, amelyben a csatornadíj sokkal magasabb a de facto elhasznált víznél, aminek az ára Európában nálunk a legmagasabb, mert ha nem így volna, a DRV nem tudna 40 milliós végkielégítést adni egykori vezetőinek. És sorolhatnánk a bankok arcátlan aljasságát, a vásárlások utáni több ezres levonásokat, s nincs egyetlen bank sem, amely a magyar polgár érdekét szolgálná. A sokat szidott románoknál a román bank nem von le kezelési költséget a román polgároktól… Ott van olyan bank, amely saját érdekén kívül a polgárok érdekeit is szolgálja. Itt nincs!

A kapzsiság politikája

A politikai csatározásoknál sem az a lényeg, hogy a népnek hogyan legyen jobb. Neeeem! Inkább az, hogy mindig az a párt és holdudvara jár jól, aki éppen hatalmon van. Mert képzeljük csak el, hogy egy-egy nagyberuházás milliárdos költségéből milyen haszonra tehet szert a vállalkozó, ha anyagárban épít autópályát, stadiont, bevásárlóközpontot vagy újít fel kastélyokat? Nos, azért a tetemes haszonért folyik a pártpolitikai harc, a hatalmas összegekért zajló kampányok, a kocsmai stílusban folyó parlamenti háború. Mert a kampány minden politikai pártnak horribilis pénzébe kerül. Hiába mutogat a kormánypártokra a hazaárulók szövetsége.

Igen… bajok vannak. Olyan bajok, amelyek generálják a többi bajt, a többi problémát. Mert az erkölcsi problémák a társadalom rejtett bombái, a társadalom lelkét gyilkoló métely.

A kormány ma ezeket a bajokat igyekszik több-kevesebb sikerrel elhárítani, megoldani, felemelni az erkölcsi mélységből az országot, a nemzetet. Ám kénytelen egy fenékkel több lovat is megülni, hiszen sokfrontos háborút sem akar vívni erején felül… Mert vannak nemzetközi szervezetek, vannak világtanácsok, belső megmondók, és külső ellenségek, nemzetközileg támogatott hazaárulók, akiket ha nem is szeretünk, igyekszünk nem megbántani… mert az nem nekik árt.

El kell indulni végre a társadalmi erkölcs útján!

Igen, ma emlékezünk egy tisztességes kor tisztességes vértanúira, akiknek a nemzet volt az első, akiknek esküje mindenekfeletti volt, s életük sem volt drága, az eskü megtartása érdekében. Nem szaladgáltak e hősök a külföldi nagyurakhoz hazájuk ellen emelni panaszt, s nem is vették semmibe a nagyméltóságú helytartótanácsot sem, a mely reszketni méltóztatott… S e hőseink a kötéllel nyakukban sem reszkettek. Egyedül Tichy őrnagy reszketett, akit ma Gyurcsánynak neveznének, s aki levezényelte a kivégzést ott az aradi várárokban.

Van tehát dolgunk, s lesz is mindaddig, amíg naponta 122 magyar gyermek hal meg, noha az élet a fogantatás pillanatában kezdődik… Nagy dolog a felelősségvállalás és a hősi halál, de ha nem áll talpra a törvények erejével és a törvények betartatásával, igazságosságosságával és kellő alázattal Magyarország, akkor Arad is épp olyan értelmetlen halállá silányul, mint ama 122-é, akit saját anyjuk öl meg nap-nap után.  Amikor bárhol koszorúzunk október 6-ára emlékezvén, gyújtsunk gyertyát az erkölcsös ország felé vezető első lépésként a 122-ért is. Mert ha már rájuk is gyásszal és őszinte bűnbánattal  tudunk emlékezni, akkor elkezdtünk felemelkedni a kommunizmus fájó hagyatékából, a szocialisták és liberálisok vezérelvéből, az erkölcsi nihilből…

Stoffán György

Hozzászólások

hozzászólás

The following two tabs change content below.

Stoffán György

Share

Esetleg más?

Nem publikus diplomáciai támadás a székelység ellen

Amikor meghallottam, hogy a bukaresti nuncius celebrálja idén a somlyói nyeregben az egyetemes magyar nemzet …

Egy hozzászólás van

  1. Dr.T.Túri Gábor

    Kedves Stoffán György, kedve, nagyra értékelt Gyuri Öcsém-Uram!
    Nagyon tetszett az írásod, de engem ebből az a napi 122 abortus ragadott meg, amit megemlítettél.
    Ezzel kapcsolatban már én is írtam (valamivel korábban, és ugyanilyen építő szándékkal indíttatva) egy cikket, amit most válaszként – és talán egy pici szubjektív kiegészítésként – ide betennék:
    Dr.T.Túri Gábor:

    Déjà-vu
    és az élet értéke

    Dezsa vü(déjà-vu) élménye lehetett sokaknak többedmagammal, amikor
    egy rendkívül megrázó és elgondolkoztató filmet kaptunk egy kedeves ismerősömtől:

    http://www.universalsubtitles.org/hu/videos/PglfLwrTdkd4/hu/116085/

    A témája a magzatelhajtás.
    Igen, ez sokunknak egy déjà-vu élmény, vagyis mintha ez már megtörtént volna velünk…..
    Mikor is?
    Egykor….. Mert tudatunk megpróbálja, valahová a mélybe, a felejtés birodalmába rejteni ezt az élményt…. De azért egy kis különbség mégis van. Mert itt egy vallomást hallhatunk, egy magzatelhajtásra jelentekezett édesanya, „véletlenül” mégis megszületett gyermekének a vallomását és véleményét, az életről.
    Igen, ő életben maradt…. és az életről beszélt, amit el akartak tőle venni.
    Az élet szentségéről.
    Természetesen az Egyház álláspontja sziklaszilárd ebben az ügyben…
    …és amig az ember fiatal, berzenkedik is időnként ez ellen. Aztán később, ahogy öregszik, ahogy emberré érik, ő is máshogy látja a dolgokat.
    Ezért is örültem meg én is ennek a filmnek, és miután megnéztem, rögtön tovább is küldtem egy jó barátomnak. Ő pedig, mivel neki is tetszett és szintén terjeszteni akarta, be kívánta ezt mutatni egy budapesti kerület szűkebb egyházközösségében. Mikor azonban ezt a tervét nekem megírta, ezzel kapcsolatban egy rendkívül érdekes mondatot, vagy kérdést fogalmazott meg a levelében. Azt vetette ugyanis fel, hogy ennek a videófilmnek a leközlése, talán egyeseket megbánthat és kényelmetlenül érinthet…
    Érdekes, hogy ő erre felfigyelt.
    Az én figyelmemet ez bizonyos fokig elkerülte, mert én csak a film megdöbbentő mondataira és az „életbenmaradt” személy vallomására figyeltem.
    Pedig, ha belegondolunk, éppenséggel egyáltalán nem elhanyagolható a barátomnak ez a kétsége… Mert lehet, hogy ezzel egyeseknek valóban a leintímebb és legfájóbb emlékeibe taposunk bele.
    Lehetséges.
    Ugyanis, miután a levelet elolvastam és egy alkalommal ezt a felmerült kétséget megemlítettem a szűkebb baráti körömben, az egyik középkorú nőismerősöm, aki már ismerte ezt a filmet, akkor bizonytalanul rámnézett és azt mondta, hogy szerinte igaza van a barátomnak, a levél írójának, mert:

    – …nekem is gombóc nőtt a torkomban, mikor ezt a filmet megnéztem és aztán arra a gyerekre gondoltam, aki most 30 éves lenne…..ha… – és azzal elfordult. Aztán már csak a hátát láttam, de azért mégis észrevettem, hogy kis idő múlva óvatosan a szeméhez emelte a kezét…

    Aztán, ahogy ezt később elmesélte, amikor az egykori ifjúkori problémájából, sok-sok évvel ezelőtt, „semmi kiutat nem látott”, akkor tényleg úgy érezte, hogy a helyzete „reménytelen”…
    Így aztán egy pár napra „eltünt” a barátok szeme elöl…

    Hát igen. Sokunknak vannak ilyen kisebb nagyobb titkai, emlékei, amelyek gombócot eredményeznek, még 30 év elmúltával is az ember torkában.

    Egy másik ismerősöm szintén elmesélte, hogy már a két gyermeke nagyobbacska volt és iskolába jártak, amikor egyszer, az egyik napon a felesége elújságolta az új gyermekáldásuk örömhírét….
    A korkülönbség a gyerekek között ugyan már amúgy is nagy volt és ezzel a harmadikkal még nagyobb lett volna, de mégis örültek.
    Aztán jöttek a vizsgálatok és kiderült, hogy a baba nem lenne egészséges… Az orvos határozott lépésre szólította fel őket… Aztán ők rágódtak és rágódtak ezen a dolgon…, mérlegelték, hogy hátha nem is igaz az orvos véleménye, mi van akkor ha hibás a diagnózis…? Aztán még azt is fölvetették, hogy minden várható rossz ellenére, mégis megtartják a babát. Végül, az idő múltával…, a sors mégis úgy hozta, hogy ők inkább a két egészséges gyermek mellett döntöttek.
    Helyes volt-e ez a döntés, vagy nem?
    Ki tudja.
    Akkor így döntöttek. Ma, idősebb fejjel, talán nekik is más lenne ez a végső elhatározásuk.
    Az ember változik…, nagyon is változik az évek alatt!

    Az én esetemre mindenesetre érvényes ez a megállapítás.
    Bár az igazság az, hogy én már a fiatalabb éveimben is, ha nem is gyilkosságnak, de egy bizonyos gazságnak tartottam ezt a beavatkozást.
    Így gondolkoztam akkor is, amikor Budapesten, a II. Női Klinika műtőjében, mint szigorló orvosnak, nekem is asszisztálnom kellett egy ilyen beavatkozásnál.
    Éppen két asszony volt soron, amikor „kampóznom” kellett ebben a műtőben… A lelkiismeretemet akkor megnyugtattam, mert mind a két gyermek súlyosan betegen jött volna a világra…
    Tehát úgy éreztem, hogy ezeknek az édesanyáknak „joguk van” ehhez a döntésükhöz…, és az orvos pedig „csak segít nekik”.
    Pedig, ha belegondolunk, e „segítség” eredményeként naponta tucatjával halnak meg a jövendő és lehetséges magyar állampolgárok az ország nőgyógyászati műtőiben.
    Értékes fajtánkat, így írtjuk ki saját kezüleg….- mondhatná valaki, de akkor rögtön rásütnék a bélyeget, hogy nacionalista, sőt soviniszta.
    Úgy, hogy fogalmazzunk máshogy:
    A fehér európai lakosságot így tizedeljük meg Berlin, Párizs, Budapest, London és a többi ország kórházaiban… – természetesen, ha ezt így mondjuk ki, akkor meg azt kiáltják felénk, hogy rasszisták, vagy fajgyűlölők vagyunk… De ugyanakkor, pont azok akik így reagálnak e kijelentésre, azok morognak a legjobban, hogy a nem-európaiak száma és aránya egyre csak nő ezekben az országokban.
    Hát akkor próbáljunk meg még árnyaltabban fogalmazni: mondjuk úgy, hogy:
    E „segítség“, ezen orvosi „beavatkozás” eredményeként EMBEREK ezrei halnak meg Euópában, éspedig naponta… És most gondoljunk arra, hogy ha a rádió, vagy a televízió bemondja, hogy például Afganisztánban egy robbanás következtében meghalt, mondjuk 4 angol és 3 német katona, mi történik egy pár nap múlva? Az illető országok katonai pompával fogadják ezen elesetteknek a földi maradványait, és díszes temetésen búcsúznak el tőlük.
    Ettől a három vagy négy katonától… De ugyanakkor senkinek sem jut az eszébe megemlékezni arról a napi több mint ezer gyermekpalántáról, akiket a fent leírt módon veszítenek el.
    Nekik nem jár ki egy pompás temetés…
    Nem!
    Őket még el sem földelik!
    Pedig, mondjuk ki őszintén, őket is meggyilkoltuk. Ugyanúgy, mint azt az ellenséges katonát, akinek pedig adunk egy kis sírhelyet, még idegen földön is… Hiszen egykor a német katonák is kaptak sírokat Franciaországban, és fordítva, a franciák is Németországban…
    Elgondolkoztató…
    Igazán elgondolkoztató!
    “Ezt nevezik születésszabályozásnak!” – vágná közbe a „Nagy Átlag”, miközben a prospektusban árgus szemekkel nézegeti a legújabb Audi felépítését és formáját… – „Több gyermek a fiatal családok számára anyagilag nem lenne elviselhető” – „Végül is ez a mai civilizált társadalmunk segítsége a számunkra…” fejezi be gondolatát az említett „Nagy Átlag”, majd elégedetten csukja be a prospektusát és elhatározza, hogy megveszi azt a bizonyos Audi Q 5-ös típust…
    „Sajátos megoldása ez egy problémának.” – akarnám válaszolni, majd riadtan jut az eszembe, hogy van egy másik feszültség is a társadalomban, az ún. „nyugdíjas probléma”…
    Csak remélni tudom, a magam 62 évével, hogy a mi ún. „civilizált világunk”, ezt a problámát nem ezzel a metódussal kívánja majd szintén megoldani…

    Természetesen korábban, mindezt én sem láttam ilyen kristálytisztán.
    Tudtam ugyan, hogy ezzel az ún. „segítéssel” valami nem stimmel, de ezt megfogalmaznom akkoriban, mégis csak nehezen sikerült.
    Mert – ahogy a közmondás is mondja – az éremnek két oldala van.
    Annyit azonban kijelenthetek – talán a saját lelkiismeretem megnyugtatására – hogy a hosszú és változatos orvosi működésem alatt, ha ilyen döntésre készült valaki, és a tanácsomat kérte, akkor csaknem mindíg a gyerek oldalán áltam….
    Csaknem mindig…..
    És mikor nem? Kérdezhetné valaki…
    Ha maga az anya is még gyerek volt… Akkor nem, mert ekkor amellet a 14-15 éves „gyerek” mellett döntöttem, akit a szülei (a potencialis nagyszülők) hoztak el hozzám kétségbeesve, kisírt szemekkel, hogy adjak valami jó tanácsot…
    Tehát bűnös vagyok én is?
    Nehéz a válasz, mert ilyenkor látja az ember, hogy a Jó Isten, a szabad döntés megadásával, micsoda hatalmas felelősséget is rakott a vállunkra.

    Mert mi is történik akkor, ha valaki – egy szülő, vagy egy orvos – a magzat elvétele mellett dönt, most csak arra az esetre gondolva, ha a megszületendő gyermek beteg lenne?

    folyt.köv!!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.