2020 április 7., kedd
Szabolcs Attila országgyűlési képviselő, a Magyar Parlament Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnöke

1956: a világnak mutattunk példát

Share

Hatvan évvel ezelőtt ezekben a napokban a nagyobb üzemekben a magyar munkásokat még Szabad Nép félórára várta a kommunista párt.

12 évvel a második világháborút lezáró békediktátumok utáni országban a nyomor, a félelem volt az úr, és persze a „testvéri” szovjet csapatok, amelyek szuronyokkal, tankokkal biztosították a magyar elvtársak korlátlan hatalmát.

12 év alatt kiépült a totális diktatúra. Beleivódott a hétköznapokba a rettegés.

Mindenkinek volt rokona, ismerőse, akit elhurcoltak „egy kis munkára” – malenkij robotra – Szibériába, vagy deportálták, kitelepítették, esetleg lesöpörték a padlását. Volt aki megúszta egy veréssel, de százezreknek pusztán társadalmi hovatartozásuk miatt tönkre tették az életét.

Már a kommunisták is féltek elvtársaiktól. A magyar bolsevikok, trockisták, titoisták és ki tudja még milyen érdekfrakcióik egymást irtották.

A nép hallgatott, senki nem vágyott az ÁVO vallatószobáiba. Úgy festet, megtörték a magyart, ebből nincs kiút.

És ekkor olyasmi történt, amire senki nem számított. Sem a szabad világ urai, akik koncként dobták oda Közép- és Kelet-Európát a szovjetnek; sem  a diktatúra elnyomó gépezete Budapesttől Moszkváig.

A magyar fiatalok, diákok, inasok, munkások – a pesti srácok azt mondták: elég volt.

Az egyetemek hallgatóinak csendes, majd egyre hangosabb tiltakozásával indult menet Budapesten a poznańi lengyel felkelőkkel szolidaritást vállalva.

Egy nappal később, 1956. október 23-án már dörögtek a fegyverek. A Nyugat egy pillanatra dermedve figyelt, majd biztatva a magyarokat – elhúzta a mézesmadzagot: segítséget ígért.

A pesti srácok szembe szálltak a világ legnagyobb, és legerősebb hadseregével.

Minden sarkon tizenéves hősök születtek, akik nem valami kézzelfogható, anyagi hívságért mentek neki a tankoknak, hanem két szóért, amelyet megpróbált kiüresíteni a XX. század pokla.

Két szó: szabadság, haza.

Ennek a két szónak, és a mögötte lévő világmindenségnek, ezred éveknek, kultúrának, ősöknek, hősöknek az oltárára tették fiatal életüket a pesti srácok.

Ahogy a magyar kommunisták elárulták a hazájukat, és ránk hívtak 200 ezer szovjet katonát; a túlerő elpusztította a pesti srácokat. A hazaárulók kormánya Haynaun is túltéve végeztette ki honfitársait.

És, hogy még az is lássa, aki finnyás az igazra; minden, amit Trianonban csináltak a Kárpát-hazával, a maga pőreségében mutatkozott meg. Mert a magyarországi megtorlásokat, mint valami törvényszerűség követte az erdélyi, a felvidéki és a kárpátaljai magyarok elleni bosszúhadjárat.

Több tízezer embert hurcoltak meg: internáltak, bebörtönöztek, kínoztak.

Ahogy Márai Sándor a füstös, ködös New Yorkból írta:

„És elmegy sok ember előtte: A Katona, ki szíven döfte, A Farizeus, ki eladta, Aki háromszor megtagadta. Vele mártott kezet a tálba, Harminc ezüstpénzért kínálta S amíg gyalázta, verte, szidta: Testét ette és vérét itta – Most áll és bámul a sok ember, De szólni Hozzá senki nem mer.”

Hódolat 1956 hőseinek bárhol is éltek a Kárpát-hazában.

Szerző: Szabolcs Attila országgyűlési képviselő, a Magyar Parlament Nemzeti Összetartozás Bizottságának alelnöke

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

#Muzej2019 – Gül baba türbéje

Már többször is kénytelen voltam megállapítani, hogy mi magyarok, furcsa egy nép vagyunk. Most éppen …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.