2020 szeptember 24., csütörtök
Gágyor Péter, színházi rendező, drámaíró, színműfordító, publicista

Gágyor Péter: A békétlen egymás mellett élősködés

Share

Ki ne emlékezne a békés egymásmellet élés jelszavára a múlt század utolsó előtti évtizedeiben. A reményélesztő hangzatos publicisztikákra a két világhatalom fegyverzetcsökkentő tárgyalásairól, a tömegpusztító fegyverek árnyékában, az állami civilvédelem lakosságot nyugtató vagy hisztérizáló naiv és hamis tanácsaira, miként védekezzen az eszköztelen közember egy esetleges atomtámadás esetén.

Aztán kitört a világbéke, bár ez nem is a Fukuyama-i, olykor félreértelmezett, történelemvégi jóslatot valósította meg. A világbéke szokványos tucatnyi háborúival vált valóra, a fegyvergyártás fokozódó hétköznapi profitéhsége támogatásával és átláthatatlan következményeivel. Hatalmas népvándorlás indult el a „demokratizáló tavaszok” nyomában, viszonylag hirtelen s nehezen átlátható szervezési stratégia nyomán, Európa felé és ellen a háború sújtotta szerencsétlen országokból és még ennél is több éppen a háború nem sújtotta tájairól. Európába elsősorban muszlim tömegek érkeztek. Különös, és oly szívesen elhallgatott a tény azonban, hogy a dúsgazdag, trópusokon hűtött sípályákat, pálma alakú szigetcsoportokat (archipelágokat), szálloda csodákat, építtető, pármilliós befogadó képességű klimatizált sátortáborokkal rendelkező muszlim országok egyetlenegy hittárs „menekültet” sem fogadtak be, mint ahogyan a bevándorlókból és a részint rabszolga kereskedelemből toborzódott lakosságú földrésznyi USA is a megindult néptömegből csak szerény részesedésre volt hajlandó. Európa, viszont orcájának szebbiknek vélt oldalát mutatta és mosolygott a terrortragédiák ellenére, szinte ugyanúgy, mint egy évszázada a Trianoni cinkelt igazságosztáskor is tette, de most a német nagytőke dicsőségére Berlin sem maradt ki a példamutatásból.

A migráns szelfiken bazsalygó kanzlerin meghirdette Wilkommenskultur dallamtalan kifejezése világslágerként zengte be a napfényes Okcidentet (nyugatot) és az aszályos Orientet (keletet), amely derű a földrészünk közepén azonban kimaradt ebből a dilettáns operettlibrettóból. Kimaradt, de nem minden tanulság nélkül, sőt felfrissültek az egykori oszmán árnyék már halványuló tanulságai is Európa végvári védőbástyájának foghíjas falain.

Az emberiség fecsegő népség és ezért a sajtóban újabban felmerültek olyan fogalmak, mint a párhuzamos társadalmak, a letagadott „No go!” zónák és más a földrészünket veszélyeztető alig leplezhető jelenségek.

Szóval a média újdonságként felfedezni véli az ördögi szándékot, a lakosság összetételének erőszakos megváltoztatását és bátorkodik az EU mainstream-mel szemben ennek a jelenségnek a veszélyes következményeit sejtetni. Pedig ez a jelenség egyáltalán nem nóvum históriánkban. Ha csupán az utóbbi száz év sorsrontó eseményeit vesszük számba, Trianon óta tragikus menekülések, deportálások, tömegmészárlások rútítják el a civilizációnk bölcsőjének lakkozását. Groteszk példa gyanánt említendő, hogy a Holokauszt megrendítő élménye nyomán sok lágerekből hazatérő zsidó polgártársunk a malenkij roboton a gulágokon kötött ki, majd néhány szerencsés túlélő onnan is halkan, de hazatérhetett. A németek üldözéssel is felérő kitelepítése, a lengyellé és csehszlovákká vált területekről olykor 15-20 százalékos elhalálozással is járt békeidőben a „győztes” polgári lakosság szíves közreműködése által. Sajnos ezek. a szépséghibáknak egyáltalán nem minősíthető események, hiányzanak az iskolai történelemkönyvekből, és a történészeink feladata lenne, minden álszemérem és nemzeti elfogódottság nélkül kutatni és publikálni ezeket a témákat.

A lakosság összetételének erőszakos megváltoztatásáról és annak következményeiről, például mi az anyaországunktól leválasztott és még nem asszimilálódott határon túli magyarok sok élményt gyűjthettünk össze, az egyetemes, senkinek a javát nem szolgáló, első sorban szellemi vesztességekről. Az egykori háromnyelvű (többségében német és magyar) Pozsonyból, a felvidék nagyvárosaiból, az izgalmas bányavárosokból… Sosem lehetett értelmesen elmagyarázni magamnak ezt sem ifjabb koromban, sem ma, hiszen a lenini internacionalizmus kaotikus értelmezésében is tabu maradt a téma, hogy miért jobb, ha három nyelv, három kultúra helyett csak egy tűrhető el és nem is a gazdagabbik az előnyben részesített. Gyerekkori emlékek kísértenek a pozsonyi Savoy kávéház kisasztalától, az azóta már eltűnt, de akkor még németül csevegő idős hölgyekről, akik csak halkan mertek szólni, hiszen akkor a német nyelv a fasiszták nyelvének számított Tiso egykori náci minta országában. Körmöcön, Besztercebányán még éltek magyar rokonok, ismerősök. Kassán, a villamoson még főleg magyarul beszélgettek az emberek… A határ menti városokban, a mátyusföldi, csallóközi, bodrogközi, gömöri tömbmagyarság városaiban a kitelepítés traumája után, ugyan halkabban, de szervesen élt a magyar nyelv (falvaiban még inkább!) aki, a néhány odahelyezett funkcionáriust kivéve, nem magyarul beszélt, az többnyire átutazóban járt csak arra, kezében utazótáskával, kofferrel.

A mai pillanatnyi lát és fülleletekből és az évtizedekkel korábbi erdélyi élményeim összevetéséből kikövetkeztethető és megerősíthető, hogy e a benyomásaim bizonyítják a folyamatok Trianon és a 2. világháború nyomán a lakosság összetételének tudatos és erőszakos megváltoztatását. A trianoni utód országok, az egykori kisantant egész területén a szándék és a módszer alig különbözött… A tárgyilagosság miatt itt megjegyzendő, hogy az ezzel bizony rokon nemzeti kisebbséget felszámoló folyamat dívott az ausztriai várvidéken (Burgenland) is, ahol a történelmi, politikai (hidegháborús feltételek) viszonylatában rohamos gyorsasággal zajlott le.

Más kérdés volna, mennyit hány évtizedet, esetleg évszázadot (?) bír, bírhat ki az anyanyelvében frusztrált népcsoport. Meddig állhat ellen a frusztráló stratégiáknak? Nekem, Körmöcön élő nagyanyám és hosszú ott tartózkodásaim hatására viszonylag feltűnés nélkül, könnyedén kialakult a két nyelv párhuzamos használata. De csallóközi osztálytársaim megalázottságát nem feledhetem. S. szlovák nyelv és irodalmat oktató tanár elvtárs kedvelt szavajárása volt: „Izs tikedet ki danitott, a zsuszter vaty a harankozo?” Ezek voltak az összes magyar szavai a szocialista Csehszlovákia magyar tannyelvű középiskolája szlovák irodalmat és nyelvet oktató tanárjának, aki nem viccelt, és amit mondott nem szeretetből mondta. Igen a kérdés az, hogy ezt a frusztrációs nyomást meddig lehet kibírni. Úgy vélem nem sokáig. Évtizedekkel későbbi osztálytalálkozón szembesülhettem azzal a helyzettel, hogy páran azok közül, akik S. tanár elvtárs agresszív segedelmével nagy nehezen mégis befejezték, vagy be sem fejezték az iskolát, gyermekeiket már szlovák iskolába adták. Kissé pironkodva mondták ugyan: „ne kínlódja végig az iskolát, mint az apja” – vagyis S. tanár elvtárs stratégiája mégis csak bejött…

A nyugati világ ezeket, vagy a hasonló élményeit a több évtizeden át kielégített konzum mámorában már elfeledte. Hol van már az elzászi régió iskoláiban betiltott német nyelv, a bretonok iskoláikból a gyerekek verésével is kiűzött anyanyelve, és hol van már az a történelmi kor, amikor az Ile de France kisebbségének nyelve országos nyelvvé válik, homályba szorítva a provanszált, annak jelentős műveltségét, irodalmát.

De hagyjuk a nosztalgiának is minősíthető visszatekintést. Itt és most az van, hogy a földrész „boldogabbik” nyugati felén a közbeszédben hirtelen fogalomként jelentkezett „a lakosság összetételének megváltoztatása” és annak elkerülhetetlen következményei. Európa páratlan hosszú békéjében, és az életszínvonal állandó emelkedésében a dekadencia egyre több, olykor kaotikus gondolkodásmódra utaló jelét mutatja. Elég csak a dekadencia okán abból a meghatározó jelenségből kiindulnunk, hogy földrészünk lakossága már az önreprodukálására is képtelen. Vagyis, a mai nemzedék az utódai jövőjén akar élősködni. Hiszen, a nyugdíjas lakosság is csupán a megtermelt javakból élheti meg maradék sorsát és a javakat nem pótolja sem biztosító, sem takarékpénztár. A pénz képletes értéke nem cserélhető be sem termékre, sem szolgáltatásra, miközben a csökkenő népesség termelői, szolgáltató és társadalmi aktivitása az időben fokozottan csökkenni kényszerül.

Ez az élősködő populáció ütközik meg egy másik élősködő zömében muszlim népességgel, kik semmi jelet nem mutatnak arra (néhány nemzedéken keresztül sem), hogy besorolódni vágynának az európai civilizáció piramisának alsó rétegeibe. Nem dolgozni akarnak igazán, képzettségük sem feltételez még szerény Európa-kompatibilis karriert sem, ők az elsősorban nyugat-Európa szociális juttatásain kívánnak élősködni. Más kérdés, hogy muszlim felsőbbrendűségük tudatában, egyáltalán képesek lehetnek-e paradigmaváltásra, identitásuk átalakítására. Az európai neoliberális tudatban (és műveltséghiányban) tobzódó politikusok és a megmondó médiáik, hagyományosan rövidlátó világ és jövőlátásukban (Hitler, Sztálin sem tudta náluk kiverni a biztosítékot). Utópikus képzeteikre hagyatkoznak e témakörben és a történelem végénél is elképzelhetetlenebb nagy népi összeölelkezésről képzelegnek.

Erre a jelenségre azonban sem a természettudományokban, sem a társadalomtudományos vizsgálataiban nem akad bizonyíték, mert az emberi természettel szembefordulni eleve lehetetlen, több ezer éves történelmünk análeseiben, de még a mítoszok világában sincs erre fellelhető példa.

A békétlen egymás mellett élősködés kora vár ránk. Átmeneti kor lesz ez, bizonyosan. Utána, ha a történelem vége következne be, az tragikusan csak az európai történelem és civilizáció végét jelentené, s nem pusztán öreg földrészünkön. A megjövendölt „Nyugat alkonya” (Spengler… és mások), hogy kikerülhető-e egyáltalán, az népszaporulati kérdés volt és marad. Morálisan, etikailag úgy is feltehetjük a sorskérdésünket, feladja e a civilizációnk az élősködés vélt luxusát. Civilizációnk alappillérei a szellem termékeinek javára nehezednek. Le tud e mondani saját jövője érdekében Európa és az európai civilizációt követő világ az általa lakott területeken az önreprodukció hiányának bűnös önzéséről és ezáltal a lakosság összetételének erőszakos megváltoztatásáról.

Gágyor Péter, színházi rendező, drámaíró, színműfordító, publicista

Hozzászólások

hozzászólás

The following two tabs change content below.
Share

Esetleg más?

#Muzej2019 – Múzeum a város felett: Kiscelli Múzeum

Utunk következő állomása a Kiscelli Múzeum volt. Különös ez a múzeum, különös történettel, különös múlttal …

Egy hozzászólás van

  1. HeroesNeverDie

    Senki nem gondolhatja komolyan azt, hogy Ali, Musztafa és társai, Afganisztántól Tunéziáig, Szenegáltól Ghánáig egyszerre találtak a párnájuk alatt pár ezer dollárt, amivel elindultak Európába. A német bevándorlási hivatal (BAMF) már 2014-ben közzétett egy csábító videót, kvázi egy bevándorlási reklámot, ha jól tudom, 12 nyelven, ami mind a mai napig letölthető a világ minden táján:

    https://www.youtube.com/watch?v=PQjcCZe8r9Y

    A cikk tetszett, bár az önreprodukció hiányát nem csak az önzés magyarázza. A téma viszont túl komplex egy rövid kommentben kifejteni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.