2021 április 16., péntek

A Bölcs-szemüveg (Boldogságbolt 5)

Share

Valójában nagyon messze jártam a budai Öreg utcától: ügyeim egy vidéki városba szólítottak. Mikor leszálltam a vonatról gyalog indultam el a belvárosba. Szeretem nézegetni a házakat, az ablakokat, az iskolákat és a templomokat: többet elárulnak arról, hogy milyen népek lakják a várost, mint a turista attrakciók.

Borús, advent-váró novemberi nap volt, alig jártak emberek az utcán. Aki volt, az is arctalanul a kabátjába burkolózott. Fáradtan leültem egy padra, a templommal szemben, s megpróbáltam kitalálni a házak és az emberek titkát: mit rejtenek a bundák és a falak. Fáradtan néztem körbe, s csak akkor vettem észre, hogy valaki ül mellettem. Pedig meg mertem volna esküdni, hogy az előbb még üres volt a pad.

A jól ismert divatjamúlt kabát, a kalap, a szakáll… Első pillantásra felismertem: az Öreg Örmény volt. Összecsukta a kezében tartott bőrkötésű könyvet és rám mosolyodott:

– Alázatos tiszteltem! Örvendek a nem várt találkozásnak.

– Ön itt? – csodálkoztam.

– Ha megengedi, uraságod, néha én is kimozdulhatok.

– És ilyenkor bezár a Boldogságbolt? – csodálkoztam.

– Kérem, csak nem képzeli? Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy többezer év alatt senki sem keresett minket hiába, aki igazán vágyott a boldogságra.

– És mi járatban erre?

– Nagy sora van annak: összekötöttem a kellemeset a hasznossal. Kis híján kétszáz éve nem jártam erre, gondoltam, körbe nézek, mi változott azóta. Ez a kellemes része az utamnak.

– Látom, hozott magával útikönyvet is – néztem a kezében tartott bőrkötésű könyvre.

Az öreg mosolyogva nyitotta ki:

– Útikönyv? Ha akarja annak is nevezheti. – Kinyitotta és felém tartotta. Versek voltak. – Tudja, a költők látják azt, ami nem változik, ami örök. Az útikönyvek információi gyorsan elavulnak, de amit a szentek, a vértanúk és a költők látnak, az kétszáz év múlva is ugyanaz. Tudja, egyszer felkeresett egy fiatalember, Karcsi. Azt mondta, hogy neki az a vágya, hogy az emberek az ő szemével lássanak, keljenek útra, ismerjék meg a többi vidéket. Arról álmodott, hogy ha az emberek megismernek más országokat, megismerik az ott lakókat, többé nem lesz háború. Teljesült ez a vágya: neve, Baedeker[1], a pontos útikönyv szinonimája lett.

– Ön mégsem egy baedekert[2] tart a kezében.

– Nem, mert ami az embereket érdekli, az elmúlik. Nézzen körül: talán csak egy fogadó, a templom és a vár maradt meg abból a világból, amit utoljára itt láttam. Gondoljon a várra: van idő, amikor lerombolják egyes részeit, van, amikor újjáépítik. Van, hogy vitézeknek, van, hogy raboknak, van, hogy kiállításoknak ad otthont. Van, hogy strázsák őrzik, van, hogy invitálják a látogatókat. De ezek a sorok:

Egy vár, szemre büszke és erős

de a lélekben ropog a „praetorium[3]”…

Nos, ezek a szavak száz vagy ezer év múlva is ugyanolyan igazak lesznek. Nos, ennyi az utam kellemetesebb részre.

– És a hasznos?

– Nos, úgy döntöttem, bővítem az árukészletemet.

– Már nem csak átcímkézett boldogságokat fog árulni?

– Kérem, ne sértsen meg! Én csak első osztályú árut tartok: kinek boldogsággá, kinek boldogtalansággá válik ugyanaz. Nem, amit most fogok kínálni, az egy különleges árucikk lesz: a bölcs-szemüveg.

– Okosszemüvegről már hallottam…

– Okosszemüveg… Igen, én is hallottam már arról a szerkezetről. Azt mondják, megkímél a gondolkodás terhétől. De amit én kínálok az más. Az én szemüvegem esélyt ad a bölcsességre.

– Csak esélyt? – érdeklődtem.

– Kérem – vonta meg a vállát az öreg boltos. – én csak a tudást tudom adni. Aztán a kedves vevőn múlik, hogy a tudást bölcsességre váltja-e.

– És milyen tudást adhat egy szemüveg?

– Nos, kérem… Az emberek az igazságra hivatkoznak, de hazugságokban élnek. Az igazságot mindenkinek magának kell megtalálnia, de az én szerkezetem meg tudja mutatni önnek a hazugságokat.

– Mire jók a hazugságok? Miért jó ezeket tudni?

– Mert ezek a hazugságok, amikben élünk, mondják el az igazságot az emberről.

– Ezt nem értem.

– Próbálja ki, uraságod. Grátisz, természetesen. – Egy ébenfa dobozkát vett elő és kinyitotta: ránézésre nem volt más benne, mint egy drótkeretes napszemüveg.

– Mit fogok látni, ha felveszem?

– Majd meglátja, uraságod. Mit veszíthet? Vegye fel és sétáljon egyet a városban. Én itt fogom várni.

Felvettem a szemüveget és nekiindultam a városnak. Az Öreg Örmény elővette a bőrkötésű könyvét és újra elmerült a versekben. A szavakban, amik az igazságról szóltak, miközben én a hazugságokat kutattam.

Már kigyulladtak a lámpák, amikor visszatértem. Az öreg összecsukta a könyvet:

– Mit látott uraságod a városban? Elégedett volt a bölcs-szemüveggel?

– Sok mindent láttam… Nem is tudom.

– Szíveskedne kicsit részletesebben elmesélni? – kérdezte alázatos mosollyal.

– Láttam királynőket, katonatiszteket mindenféle egyenruhában. Láttam balett táncosokat, láttam szerelem-istennőket Vénusz meztelenségében, leányokat és fiúkat ifjúságok teljében.

– Ha jól sejtem, ezeket akkor látta, amikor önön volt a szemüveg. És mi történt, amikor levette?

– Akkor? A királynőből nyúzott anyuka lett, aki nehéz szatyrokat cipelt hazafelé. A fess katonatisztekből kopaszodó és pocakos alakok váltak. A balett táncosok fáradtan vonszolták tagjaikat. A szerelem-istennők fáradt és nyúzott nőkké váltak. A fiatal kamaszlányokból agyonsminkelt ötvenesek lettek, akik harcba szálltak a múló idővel…

– Akkor látta az embert. Azt, akinek képzelik magukat és akik valójában. Senki sem szereti azt a tükröt, ami a valóságot mutatja, mindenki szeretné magát többnek, jobbnak, nemesebbnek, sikeresebbnek látni. Ezt a képet mutatja meg a bölcs-szemüveg.

– És ez mire jó?

– Mit érzett, amikor meglátta, hogy kik is ők valójában?

– Először sajnálatot. Aztán azt éreztem, szeretnem kell őket. A királynőnek segítettem cipelni a szatyrait, a katonatiszteknek biccentettem, a szerelem-istennőknek hódoló mosolyt küldtem.

– És akkor mi történt?

– Az édesanya egy pillanatra valóban fenségessé vált. A férfiak kihúzták magukat, szinte ropogott a gerincük. A megfáradtaknak könnyebb lett a léptük. A halálra sminkelt asszonyok olyan szépen mosolyogtak, hogy hosszú idők óta először fordultak meg utánuk a férfiak.  Mintha egy kicsit azokká váltak volna, akiknek álmodták magukat.

– Látja, kedves uram, ez a bölcsesség, amit a szemüveg ad. Szeretni az embert, aki szembe jön velünk és hinni azt, amivé válhatnak. Segíteni és elfogadni, ha mások segítenek nekünk.

– És ha valaki, teszem azt, egy szörnyetegnek tartaná magát?

– Találkozott ilyennel uraságod?

– Nem.

– Az ember esendő, de jóra törekvő. Nagyon kevés ember választja tudatosan a gonoszságot, mint célt.

– És ha mégis?

– Akkor arra az útra kell gondolnia, amely ide vezette őket…

– Igaza van… Nem láttam olyan embert, aki tudatosan gonosszá akart volna válni. Azonban más valamit láttam, amit nem értettem.

– Megosztaná velem a tapasztalatát?

– Egy ember volt az… Talán fel sem tűnt volna, ha az utcán látom, de így a szemüvegben igen. A sok „álom-én” közül kitűnt: egy hétköznapi ember volt. És amikor szemüveg nélkül néztem rá, ugyanazt láttam.

Az Öreg Örmény elmosolyodott: – Nos, uram, ön olyan dolgot látott, amit kevesen ezen a földön: egy boldog embert, aki elégedett a sorsával. Aki nem álmodik más életről, mint amit él. Ha minden ember ilyen lenne, bezárhatnám a boldogságboltot… Nos, meg kívánja tartani a szemüveget?

– Természetesen!

– Csomagolhatom, vagy elviszi magával?

– Elvinném. De nem mondta még az árat. Ez is olyan sokba kerül, mintha boldogságot kérnék?

– Nos, az ár nem csekély, de higgye el, kérem: megéri.

– Mit kér cserébe?

– Ha látni fogja az embereket, olyannak, mint amilyennek álmodják magukat: naponta próbáljon segíteni egyen-egyen. Nem kell sok: csak egy-egy kedves szót vagy egy mosolyt kérek.

– Köszönöm, ez igazán méltányos ár.

– Akkor viselje egészséggel – nyújtotta felém az üres dobozt. – Fogadja el, kérem ezt a szemüvegtokot is, ébenfából készült. Ahogy manapság mondanák, igazi kézműves áru.

– Köszönöm! Kívánom, hogy sokat el tudjon adni belőle!

Az Öreg Örmény lemondóan legyintett:

– Nincsenek illúzióim… Az emberek túlságosan ragaszkodnak ahhoz, ami elválasztja őket… Nem akarnak látni. Nem akarják egymást észrevenni sem. Elmennek egymás mellett, köszönés, pillantás nélkül. Nézzem rám! – tárta szét a kezét. – Kétszáz év előtt ugyanebben a ruhában jártam erre, s bár azóta kissé megváltozott az úridivat, mégsem vett észre senki sem.

– Akkor hiába ez a csodálatos szemüveg?

– Azt hiszi, befektettem volna ebbe? Ilyen rossz üzletembernek tartana? No, de kérem! Mindig lesznek, a kevesek, akik látnak, és akik a bölcsesség szemüvegén keresztül látják a másik embert. Majd ők megtanítják látni azokat, akik most még becsukják a szemüket. Kérem, én hosszú távra tervezek. Isten áldja, Uram, jó utat hazáig! És áldott Karácsonyt kívánok Önnek és becses családjának!

– Már most? Még az Advent sem kezdődött el.

– De a tél már itt van, nagyságos, uram. És mit ér a tél Karácsony, a tavasz Húsvét nélkül?

Majd a választ meg sem várva visszamerült a könyvébe.

 

Ezt a novellát szeretettel ajánlom Böősi Tündinek, aki már a második Boldogságbolthoz készített borítót

 

[1] Karl Baedeker (1801-1859)

[2] útikönyv

[3] az Evangélium így nevezi azt a helyet, ahonnan Jézust a vesztőhelyre hurcolták

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

„Ha buddhista lennék…” – gondolatok a rózsafüzérről

Ha buddhista lennék, könnyű dolgom lenne. Elmondanám, hogy milyen távol-keleti meditációs gyakorlatot végzem és mindenki …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.