2019 március 24., vasárnap

A boldogtalanságbolt (#boldogságbolt2)

Share

Valójában nem is tudom, mit kerestem a budai Öreg utcában, hiszen a Boldogságbolt már régen bezárt, s különben sem térhet oda senki vissza. Mégis, időről időre bekanyarodtam ide és csalódottan nézegettem a kirakatokat, de a jól ismert arany betűket fekete alapon már sehol sem láttam. Úgy látszik, ez az ajtó örökre bezárult előttem…

Hólatyakos téli este volt, a kabátomat az arcomba húzva igyekeztem haza, nem látva, nem hallva semmit sem, de egyszerre furcsán ismerős illat csapta meg az orromat: frissen párolgó rózsatea kis rummal. Gyermekkori havas túrák emlékét idézte fel, egy cseppnyi boldogságot.

Felnéztem és az öreg örmény állt előttem. Bár tíz éve jártam nála, azonnal felismertem, szinte semmit sem öregedett azóta: egy nappal sem tűnt idősebbnek háromszáz évesnél. Feje felett a cégér, a jól ismert arany betűkkel világlott, bár nem láttam fényforrást: „Boldogtalanságbolt”.

Az öreg boltos alázatosan köszöntött:

– Isten hozta uraságodat. Parancsol egy finom teát? Jólesik az ilyen hidegben. Egyedi keverék, még Marco Polo árulta el a titkát, a rumot meg a nyugat-indiákról hozattam. Csak a különleges ügyfeleimnek tartogatom. Kérem, tiszteljen meg azzal, hogy elfogadja.

Egy pillanatra tiltakozni akartam, hogy ma még vezetnem kell, így nem szabad alkoholt fogyasztanom, de hirtelen nagyon anakronisztikusnak tűntek a rendőrségi szabályok. Ehhez a pillanathoz a zsandárok vagy a hajdúk sokkal közelebbinek tűntek, mint a BRFK derék rendfenntartói. Bólintottam és beléptem az üzletbe.

Otthonos meleg és ismerős öregkönyv illata fogadott. Hogy ne legyen fojtogató az ódon papír lehelete, a polcok végére levendulapárnákat akasztottak, a polcokon mint könyvek sorakoztak az egyes boldogtalanságok, témák szerint rendezve: pénz, siker, hatalom, érósz, közösség…

Úgy tűnt, órák óta sétálunk, pedig csak néhány méter volt a bolt vége, ahol egy brokátfüggönyt félrehúzva beléphettünk a hátsó helységbe. Puritán berendezése nem volt más, mint egy XVI. Lajos stílusú asztalka, egy borzalmas szecessziós állólámpa, két Thonet-szék és egy sparhelt a sarokban, rajta teáskanna. Vendéglátóm félreértette a pillantásomat és magyarázkodni kezdett:

– Tudja, a jelszavunk, hogy „A tradíció a minőség!”, de azért nem vetem meg a modern technika vívmányait, így ezen szobámat felszereltem minden korszerű kényelmi berendezéssel. Ha megengedi, felélesztem a tüzet és felrakok vizet, hiszen a tea csak frissen jó.

Éppen szuszogni kezdett a teáskanna, amikor megszólalt az ajtóra szerelt csengőcske.

– Bocsásson meg, uram, egy pillanat, csak kiszolgálom a kedves vevőt, addig, ha van kedve, nézelődjön.

Rossz szokásom szerint, csak tettettem a nézelődést és a polcok között meglestem a tárgyalást. A férfi foltos kabátja, viseltes nadrágja és püffedt, borostás arca elárulta, hogy életében nincs jelen az asszonyi gondoskodás.

– Már, hogy ne lehetne, kedves uram? De kérem, kicsit pontosítsa, hogy mennyi pénzt is szeretne!

– Sokat. Még annál is többet – s a szemében olyan fény gyúlt, amit a klasszikus irodalomban „kapzsiságnak” szokás nevezni.

– Értem, tehát elképzelhetetlenül sokat. – válaszolta a boltos és valamit feljegyzett a noteszába. – És milyen módon szeretne hozzájutni? Munka, befektetés?

– Munka nélkül, ha lehet.

– Már hogyne lehetne? Mondjuk lottónyeremény formájában megfelelne?

– Igen! – vágta rá a pasi.

– Hány heti halmozódással parancsolja?

– Négy! Nem, öt!

– Akkor kéthavi halmozódás. Esetleg még valamit parancsol hozzá? Esetleg hölgytársaság, gyakori frissítéssel?

– Nem, minek? Ha elég pénzem lesz, megkaphatok minden cicababát a plázában.

– Ahogy kívánja, kedves uram.

– És mondja, hogyan kell fizetnem? Ha nyerek, százalékot kell adnom?

– Ugyan! – rázta meg a fejét az öregúr. – Pénzért pénzt? Abban nem lenne semmi ráció. Uraságod aláír egy hitlevelet, amiben kijelenti, hogy a fent nevezetten túl, minden más boldogságról lemond, ami az élete során várna önre.

– Ezt meg kell gondolnom.

– Természetesen, uram.

A férfi kezével önkéntelenül is üres zsebéhez nyúlt, majd bólintott: – Meggondoltam. Kérem.

A boltos alázatosan meghajolt előtte, úgy mutatta az utat: – Kérem, fáradjon a szekreterhez a papírok aláírása végett.

Miután udvariasan kikísérte a vevőt, kitöltötte a teát, és épp hozzákezdhettünk volna, ám egy újabb látogató érkezett. Egy idősödő hölgy volt, az a típus, aki bátran, vagy inkább vakmerően, harcba száll a múló idővel, s szeretne mindig fiatalnak látszani. A végeredmény elkeserítő volt: a vakolatnyi sminknek köszönhetően még a házigazdám is egy snájdig fiatalembernek tűnt mellette.

– Parancsoljon drága hölgyem, mivel szolgálhatok?

– Szeretnék népszerű lenni – tért a tárgyra a hölgy.

– Milyen téren parancsolja?

– Azt akarom, hogy minden posztomat százezrek lájkolják és folyamatosan kapjam a vágyódó üzeneteket a férfiaktól. Azt akarom, hogy a nők olyanok akarjanak lenni, mint én, a férfiak meg minden nőt hozzám mérjenek, és én legyek a győztes.

Már a nyelvem hegyén volt, hogy ha lájkokat akar vadászni, inkább cicás videókat és képeket osszon meg, ha pedig vonzóbbnak kíván látszani, tanulja meg kezelni a fényképszerkesztő programokat, de látva, hogy az öreg örmény milyen készségesen áll a rendelkezésére, inkább hallgattam.

– Ahogy a kedves vevő parancsolja. Kíván személyesen is találkozni az illető urakkal?

– Ugyan, hová gondol?! Én tisztességes nő vagyok!

– Bocsásson meg… Nos, mindez természetesen megoldható. Ha megengedi, két hónapos szállítási határidőt javasolnék. Ezalatt ki tudnánk építeni a hírnevét.

– Két hónap? Nem szeretek várni.

– Természetesen hamarabb is le tudjuk szállítani, de ebben az esetben a követői kevésbé lesznek elkötelezettek.

– Bánom is én! – rázta meg a fejét a nő. – Csak lájkoljanak és kövessenek.

– Ahogy kívánja. Kérem, írja alá a papírokat, és máris csomagolom az árut.

A boltos, amikor kikísérte a hölgyet, kiakasztotta egy „Teaszünet – a boldogtalanság ráér!” táblát az ajtóra, hogy ne hűljön ki teljesen a teánk és leült velem beszélgetni.

– Hogy megy a bolt, amióta átalakította az üzletet?

– Hát, nem panaszkodhatom, még sohasem volt ilyen forgalmam. Egymásnak adják az emberek a kilincset, hogy a boldogságukat be tudják cserélni arra a valamire, amire vágynak. Már nem hajlandóak kifizetni a boldogság árát, inkább lemondanak a boldogságról az örömökért, pedig tudják, hogy így boldogtalanok lesznek.

– Nehéz lehet ez az új üzlet önnek, aki egész életében boldogsággal kereskedett.

– Ne is mondja! – emelte égnek a kezeit. – Már oda a szakmai büszkeségem. De az üzlet az üzlet, fenn kell tartanom valamiből a boltot.

– Mondja – fordultam hozzá – , nehéz beszereznie az árut? Mármint a boldogtalanságot.

– Hajaj… – mélázott el a boltos. – Könnyebb, mint gondolná.

– Hogyhogy?

– Tudja, egy egyszerű felismerés.

– Micsoda? – csodálkoztam el.

– Egyszerű. Ami egykor boldoggá tette az embereket, ma az teszi boldogtalanná. Anno felkeresett egy fiatalember, a Német-Római Császár, V. Károly törvénytelen fia és azt kérte, hogy az ágyban és a harctéren aratott sikereivel tudja feledtetni az emberekkel származása szégyenét. Megkapta, és boldog volt. De ő minden csatájában kész volt feláldozni az életét a királyáért és Istenéért, megadatott neki, hogy megmentse a keresztény világot a pogánytól és minden szerelemben teljes szívéből szerette a másikat. A neve fogalommá vált… Don Juan. De ma már a szerelem nem más, mint egy kósza pásztoróra a listán, amivel büszkélkedni lehet, a siker meg nem a világ megmentése, hanem pár forinttal magasabb fizetés és egy hangzatosabb beosztás. Tudja, a boldogság kerek és egész, de a siker csak szomjat nemz az újabb sikerre, ez az öröm meg nem elégít ki teljesen.

A régi vevőim képesek voltak látszólag apróságokat kérni, de abból megteremtették a teljességet.

– Mint például egy csésze kávé?

– Hajaj! – nevetett fel az öreg örmény. – Ennél azért törtetőbbek voltak. Emlékszem, egyszer találkoztam egy középkorú úrral, Gyulával, aki valójában nem vásárolni akart nálam, csak a hitelezői elől elbújni. De amíg várta, hogy az utcán elcsendesedjék a helyzet, azért körbenézett, láttam a szemében, hogy megakadt a szeme a „magas állami tisztségek” feliratú polcon. Éreztem benne az ambíciót és felkínáltam neki egy magas állami tisztséget, de ő rögtön nemet mondott.

– Vajon miért?

– Azt mondta, inkább lenne első ember egy isten háta mögötti faluban, mint második Rómában. Neki csak a hatalom számított, nem a hatalom látszata. Keményen tárgyalt, még rajtam is majdnem kifogott. De végül megegyeztünk abban, hogy uralhatja a világ legnagyobb birodalmát.

– Csak nem? – akadt el a lélegzetem.

– De igen. Julius Caesar néven a Római Birodalom első embere lett, egy rövid időre korlátlan ura. Tudja, szívesen szállítottam neki az árut, éreztem benne a nagyságot, pedig nem kért mást elsőre, csak egy falut. Sőt, még viccelődött azon, hogy neki Karthágó, a romos és lakatlan város is elég lenne, csak ő legyen benne az úr. Ma már mások az emberek… Csak a látszat, csak a népszerűség számít. Hiába adok nekik akármennyi örömöt vagy sikert, ahogy mi mondjuk: boldogtalanságot, újra meg újra kopogtatnak az ajtómon.

– Visszatérhetnek? Azt hittem, a bolt ajtaján csak egyszer lehet belépni.

– Az kérem régen volt. A boldogságbolt ajtaja mindenkinek csak egyszer nyílik ki, de a boldogtalanságé akárhányszor. A boldogságot csak egy úton lehet elérni, a boldogtalanság felé számtalan ösvény vezet. Higgye el, már időtlen idők óta űzöm az ipart, de ilyen rossz árfolyama még sohasem volt a boldogtalanságnak.

– És mit… – akartam még egy utolsó kérdést feltenni, de a boltba egy kamaszlány lépett be.

– Bocsánat, láttam a kiírást, de nagyon fontos ügyben jöttem.

– Parancsoljon kisasszony.

– Azt mondták, maga tud segíteni. Cikiznek. És bármit megadnék, hogy megszabaduljak ettől.

Az öreg örmény zavartan tekergette a szakállát az ujjára.

– Természetesen… Nálunk minden problémára megoldást talál.

– Még a nagyon nagyokra is? – szipogott a kislány.

– Arra különösképpen. Tudja, drága kisasszony, minél nagyobbnak tűnik egy probléma, annál könnyebb megoldani.

– De ez nagyon nagy… Mit tud ajánlani nekem? És mennyiért?

A boltos egy pillanatra az ég felé emelte a kezeit, majd odament a szekreterhez és előhúzott egy ív papírt és egy borítékot.

– Kedves kisasszonyom, amit adok, grátisz adom. Itt van ez a papír, írja rá, ami nyomasztja. Aztán én lezárom ezt a borítékot. Itt hagyja nálam, és ha egy hónap múlva is úgy érzi, hogy nyomasztja, akkor jöjjön vissza. De higgye el, a gonosz szellemek nem tudnak majd kijönni innen.

– Rendben… de mit jelent a „grátisz”?

– Hogy ezért nem kell fizetnie semmit sem… – mosolyodott el az öreg örmény. – Én, kérem, tisztességes üzletember vagyok. Valamit csak valamiért fogadok el. Azért, hogy elvegyek valamit, nem kérek semmit. Hagyja itt a fájdalmát és keresse a boldogságot! És ha majd megtalálta, jöjjön vissza és mesélje el nekem.

– Meg fogom találni?

– Mindenki megtalálhatja.

– De maga nem a boldogtalansággal kereskedik?

– Az kérem csak az üzlet. De a kedvtelésem a boldogság, azt gyűjtöm. És mint egy igazi gyűjtő, csak örülni tudok annak, ha valakinek a gyűjteményében szebb darab van, mint az enyém. Kezeit csókolom, kisasszony… – rakta be az ajtót a kislány után.

– Bocsásson meg, uram, már itt vagyok. Valamit kérdezni akart, ha jól sejtem.

– Igen. Már nem is tudom, mit akartam kérdezni. Inkább mondja el, hogy mit adott ennek a lánynak. Ugye ebben nem volt semmi hókuszpókusz?

– Na de kérem! – emelte fel tiltakozólag a kezét az öreg örmény. – Én tisztességes üzletember vagyok. Csak nem képzeli, hogy becsapnám a vevőimet?

– Bocsásson meg… Csak arra gondoltam, hogy nem kért semmit sem cserébe azért, amit adott.

– Uraságod kiváló megfigyelő, ha szabad megjegyeznem. Erről eszembe jut egy angol úriember… Na de hagyjuk, nem akarom untatni. Szóval uraságod úgy gondolja, hogy a kisasszonynak csak egy üres borítékot és papírlapot adtam át?

– Igen. Legalábbis így látszott.

– Nos, valóban. Ezt adtam át. De ő már bűvös ívet vett át. A boldogságát.

– Ez hogy lehet?

– Kérem… A boldogság nem az, amit ad az élet, hanem ahogy fogadjuk. Önnek egy üres lap, neki maga a bűbáj, ami boldoggá teheti, s mert hiszi, boldog is lesz. Mindenkinek az élete regénye, amit az üres lapokra ír. És talán ő nem lesz az ügyfelem… Ma elindult egy úton és talán megteremti a boldogságot, nem kerget balga álmokat. Emlékszem Önre, amikor utoljára járt itt, amikor éppen végkiárusítást tartottam a boldogságból.

– Igen. És azt mondta, teljesíti egy kívánságomat – remegett meg a hangom. Fájó emlékek törtek elő.

– Ön egy csésze kávét kért. Amit egy olyan emberrel ihat meg, aki fontos önnek.

Némán bólintottam. Féltem, hogy a hangom elárulna.

– És, ha megengedi, most folytatom. Amikor ezt kérte, nem mondta ki, de egy bizonyos személyre gondolt. Azonban ez az ember már nincs jelen az életében.

– Nincs.

– Úgy érezte, hogy becsaptam. Ezért jár évek óta az Öreg utcában. Reménykedett abban, hogy egyszer újra nyitva találja a boltot és pontosíthatja a kérését. Jól gondolom?

– Igen… Ezért akartam újra idejönni. Tudom, hogy ez mindennel ellenkezik, hiszen a Boldogságboltba mindenki csak egyszer térhet be. Mégis… Megadná nekem ezt az esélyt?

– Kérem, helyezze magát kényelembe és igya meg a teáját, mielőtt kihűlne. Ma már elég boldogságot vettem át az emberektől, igazán átengedhetek önnek egy kicsit. Azonban lenne egy kérdésem: valóban ez lenne a boldogság, amire vágyódik?

– Mi mást tudna ajánlani?

– Az örömöt – dőlt hátra a székben.

– Az örömöt? – csodálkoztam el. – Az nem kevesebb, mint a boldogság?

– Nem mindig. Amit kínálok önnek, hogy tudjon örülni a másiknak. Hogy amikor leül valakivel kávézni, akkor tudjon rá figyelni, hogy tudjon neki örülni. Melyiket választja? Az adott személyt, vagy minden személyt, akit ad a sors és a nap? Ha nem a vágyott csodát fogja keresni, mindenkiben megtalálja azt.

– Azt hiszem… – öt perccel korábbi énem gyűlölt azért, amit mondani készültem, – a másodikat. Hogy mindenkinek tudjak örülni.

– Gratulálok, uram, bölcs választás, ha szabad megjegyeznem. De esedezem, drága uram, igya meg a teáját végre! Teljesen elszáll a varázsa.

 

Az ajtóban még egyszer alázatosan meghajolt: – Alázatos szolgája…

– Isten áldja… Várjon! – Fordultam vissza, mielőtt becsukódott volna az üzlet ajtaja. – Eszembe jutott, mit akartam kérdezni.

– Kérem, ne fogja vissza magát.

– Most ugye rengeteg boldogságot felhalmozott már.

– Remélem, nem hangzik szerénytelenül, de lassan az egyik legteljesebb gyűjtemény az enyém. Tudja, ismerni kell az idők járását. Most mindenki olcsón adja a boldogságát, ma mindenki csak a sikerekre vágyik. Hát én megveszem, de higgye el, tisztességgel megadom mindenkinek azt, amit kér cserébe. És várok.

– Mire vár? Mit fog kezdeni ezzel a sok boldogsággal?

– Megvárom, amíg megváltozik ez a világ, amikor az emberek újra tudni fogják, hogy milyen fontos a valódi boldogság. Amikor már nem csak a pillanat, hanem az örök is fontos lesz. Amikor a másik ember ugyanolyan fontos lesz, mint az „én”. Akkor majd minden boldogságot piacra fogok dobni. És mondja el, kérem, a barátainak, hogy akkor is én leszek a legolcsóbb a piacon. – csukta be utánam csendesen az ajtót.

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

Lullázás 26.: A magyar meteóra, avagy a tihanyi barátlakások (Tihany)

Világszerte ismertek a görög meteórák, a sziklák között élő, ortodox szerzetesi közösség. Egy külön kis …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.