A cukorrépák kihalása Posted in: Egyéb kategória

Történt bizony nem is olyan rég, egész pontosan a rendszerváltozást követően, hogy a magyar cukorrépák úgy döntöttek, kihalásnak indulnak. A répák szakszervezetének vezetője szerint – mint utóbb előkerült feljegyzéseiből megtudhattuk – a terv lényege a spontaneitásban keresendő.

Ez a spontaneitás persze semmiképp sem függött össze az 1989-ben megalkotott spontán privatizációs törvénnyel, nem, a répák ettől függetlenül léptek a kihalás útjára. Elsőként a kaposvári és petőházi gyárakat ellátó répákon mutatkoztak a halál tünetei – ők csak révetegen fonnyadoztak, az életnek csöpp jelét sem mutatva. Nem sokkal később a szerencsi, szolnoki és kabai répák is egytől-egyig csatlakoztak e nemes mozgalomhoz. A dinoszauruszok kihalása mondhatni lófasz volt a mi cukorrépáink kihalásához képest, nyilván a dinoszauruszok nem ismerhették a liberalizmus előszelét, így a kollektív öngyilkosság fogalmát sem.

2003-ban a cukorrépák megállíthatatlan kihalásának lassítására létrejött az ötgyáras modell, de az sem mutatkozott hosszabb életűnek a tiszavirágénál. Az Unióba lépés mintegy katalizátorként hatott a még életben maradt répáink kihalási kedvére, a szakszervezeti vezetőjük feljegyzései szerint maga volt az isteni jel, oh pardon, a fejlődés jele. Ez a fejlődés olyannyira eredményesnek bizonyult, hogy mára az egykor működő tizenkét cukorgyárból mindössze egyetlen működik, a régi, kemény répák ideje pedig egyszer, s mindenkorra lejárt; maradtak jogutódaik, a csoffadt, orcájukon pírmentesített répák, ám ők a hazai fogyasztás harmadát képesek csupán fedezni. Mindez azonban egyáltalán nem probléma, mert az Unió, az úttörők 5. pontja szerint „ahol tud segít, és önként szolgálja a közösséget”, ezért ingyen és bérmentve biztosítja a magyar paraszt számára az importrépát, amit külföldiül csak zuckerrübe-nek becéznek. Ez hát a magyar répák kihalásának rövid története, legalábbis Vágó István szerint biztosan, hisz kétségtelenül ő az ország leghaladóbb gondolkodója, a Legényanya Béláinak Legbélábbika.

Nézzék el nekem, hogy a „Canal Grande” végtermékét (is) nézem, mondhatni munkaköri kötelesség, másfelől azonban kiváló szórakozási lehetőség; ne tagadjuk, van benne naftalin! Tudniillik Legbéla, az önmagát kvízprofesszorrá avanzsált, vegyészből lett vegyület egy politikai vitaműsorban azt találta állítani a minap, hogy „a cukorgyárak bezárása speciálisan egy nagyon érdekes helyzet…azért zárták be a cukorgyárakat, mert már nincsen magyar cukorrépa előállítás”. Lássuk be, ez az állítás legalább annyira fontos, mint Legbéla sötét zakója vállán megülő korpahalmaz, mely mágnesként vonzza a néző tekintetét. A két szemben ülő úriember arcára érthetetlen módon ráfagyott a döbbenet, persze ők nyilván nem tartoznak sem a kihalt cukorrépák, sem a Bélák leszármazottai közé. Egyedül Legbéla jobbján ülő Íróúr nem jött zavarba e zseniális gondolatsor hallatán, de ő minden bizonnyal a fejében dübörgő két darab rövid, ám annál jelentősebb szavacskára koncentrált. „Úgyis kifizetnek”.

A történet azonban itt koránt sem ért véget. A frányamód kellemetlen beszélgetőpartnerek elavult és ésszerűtlen ok-okozati összefüggéseket emlegettek, ám a mi Legbélánk nem hagyta magát, a Béláknak ugyanis az nem szokásuk, s meg találta fejelni fenti gondolatfolyamát egy újabb, jelentős mélységű állítással, ami így hangzott: „nem, nem, ugyan, ugyan, de ez egy speciális téma…azért zárták be a cukorgyárakat, mert nem volt rá nemzetközi igény”. Ezen a ponton a műsorvezető, aki nem kimondottan a jobboldal irányába tanúsított lojalitásáról, továbbá elfogulatlan objektivitásáról híres, úgy döntött Legbéla géniusza túlfeszíti a műsor kereteit, s határozottan lezárta a történetet. Mindez persze nem volt túlságosan szép tőle, mert a nézők így joggal érezhették, hogy hoppon maradtak, megfosztva Legbéla további, zseniálisan haladó gondolataitól.

Annyit azért megtudtunk, hogy a répák speciálisak és érdekesek is, épp úgy, mint a faékek, vagy a vörösszárnyú keszegek nemi élete. Azt pedig nyugodtan hozzágondolhatjuk, hogy a nemzetközi helyzet továbbra is fokozódik, és egészen addig fokozódik majd, amíg a „Canal Grande” egyik szerkesztője úgy nem dönt, hogy beavatja Legbélát a nagy titokba, abba, hogy a politikai vitaműsorokban senki sem kap monitort, előre legyártott helyes válaszokkal.