A félbevágott hóember Posted in: Egyéb kategória

Minél régebbi télre emlékezünk annál nagyobb volt a hó, annál jobban roppantak, recsegtek a kertdeszkák a hidegtől, és annál szebben havazott… Azon a napon tényleg szépen havazott, előre kis pelyhekben pilinkézett, majd szitát cseréltek és kezdte ontani hatalmas nagy pelyhekben. Névnapozni gyűlt össze hozzánk a rokonság apraja nagyja. Akkoriban még be kellet kergetni a házba minket, mert ha nem, reggeltől estig kinn voltunk.

Most is éppen így volt. Hó volt, energiánk volt és az ötlet is hamar elhangzott, hogy csináljunk egy hóembert. Jól ragadt a hó, lehetett gurítani a hóember alapját. Sokan voltunk, birkóztunk a golyóbissal, ami akkorára sikeredett, hogy alig tudtuk helyére billenteni. Láttuk, hogy ahhoz, hogy szép legyen, nagyon nagyra kell neveljük a hóemberünket. Módszeresen kezdtük hát kihordani az asztalokat, padokat, foszni a deszkát, és  a hóember nőtt és nőtt. A felnőttek is ráéreztek, hogy ide már férfimunka kell, jöttek hát segíteni. Akinek alacsonyabb volt az alkoholszintje, az magasabbra mászott, akinek magasabb volt, az csak drukkolt nekünk és adta felfele a havat és a poharat.

Elkészült az óriás, ami három méternél magasabb biztos volt, de nekünk az égig ért. Szinte nagyobb ünneplésben volt része, mint a névnapozónak. Mindenki boldog volt, mi is, a felnőttek is, még a hóember is mosolygott. De csak éjfélig, ha mosolyoghatott, ugyanis akkortájt egy fejszés ember derékba törte hóemberünk mosolygós életét. Mint a hátfájós fatolvaj, olyan méter magasságban kezdte berógni a hóemberünk derekát. Végül lesuppant a hóember és elgurult a mosófazék a fejéről.

Reggel mintha tényleg gyilkosság történt volna, akkora volt a felháborodás és a bánat. A fászinben megkerestük a mosztoslapátnak félretett préselt lemezt és ráírtuk nagy nyomtatott betűkkel: “Itt nyugszik, egy hóember kit főbe vert egy rossz ember”. Nappal őriztük, éjjel bevettük a táblát. Kocsik, emberek, szekerek megálltak, olvasták, mosolyogtak volt,  úgy tűnt még keresztet is vetettek egy páran.

Közben tényleg igazi tél lett, jéggé dermedt már a hóember csutakja, de egy este mintha azt súgta volna, meg szeretné kérdezni a tettestől, hogy miért miért ,miért…? Mi megértettük óhaját, és ha recsegett, ropogott is hó a hidegtől, segítettünk neki elindulni utolsó útjára. Próbáltuk dróttal elvágni a földtől, de csak egy darabig ment, előkerült a harcsafűrész is, vágtunk, ékeltünk és nemsokára lakkozott, préselt lemezen útra készen volt a csutak. Az volt csak a baj, hogy nem fért be a kapun, de azt mondta hagyjuk, majd ott megvárja reggelt . Hittünk neki, meg nem is, de hogy nehogy elkóboroljon, pár veder vízzel egy kis fagyos kötést adtunk neki. Reggel volt csak a baj, mert a kötésünk olyan jól sikerült, hogy nem mozdult sem a csutak, sem a kapu, és aki ki akart jönni rajta, az is megdermedt a hóember fagyos szellemétől. Vágta most már keresztbe, hosszába és volt névsorolvasás is a szentek közül, de senki nem jött segíteni neki. Döngött a kapu, ha nem talált a fészi, mint amikor a koporsóra dobják az utolsó rögöt. Mi vacogva figyeltük és remegtünk a nevetéstől, az izgalomtól, a fagytól.

Az volt az érdekes, hogy senki sem szólt utána semmit, hogy hová lett a hóember, de a mosolya átragadhatott a felnőttekre is, mert minta többen mosolyogtak volna, mikor találkoztak velünk. Nekem ez amolyan cinkos mosolynak tűnt. Mátyás megolvasztotta a havat, a jeget, megjött a tavasz, megjött a nyár is, de évek múlva is azon a helyen, ahol a hóemberünk csutakja volt, mintha magasabbra nőtt volna a búza.

Lukács Géza