2021 március 2., kedd
Szabó Kati

A magyarság lelki egysége felé

Share

Szabó KatiSzilánkvilágban élünk. Hiába a „globális” meg „uniformizált” varázsszavak, tény, hogy egyre távolabb kerül az ember az embertől. Nekünk, magyaroknak a szilánkjaira pattant világ még egy különös, másoknak talán felfoghatatlan jelentőséggel és fájdalommal is bír, hiszen 1920-ban „minden Egész eltörött” és nemzetrészek váltak kiszolgáltatottá idegen hatalmak kényének-kedvének. Mi tehát már régóta nemcsak az egyén, hanem a nemzet szintjén is érezzük az egymástól való távolodás veszélyét és realitását. De a távolodás nemcsak határok szabta, sőt elsősorban nem az. Ezt jól látták már a harmincas években is, hiszen nem hiába tűzték zászlajukra – mint ahogyan a cím is utal rá – a magyarság lelki egységének megteremtését.

Összetart minket a nyelv, a közös emlékezet, a történelem, a közös sors; mégis, mintha mindez nem lenne elég. Mintha mindenekfölött állna még valami, amit elveszítettünk, állna még valami, ami a mienk volt, de az idők folyamán, valamelyik történelmi kataklizma megtörte bennünk és most új megfogalmazásra vár. Sokan állítják és én hiszek is benne, hogy magyarnak lenni nem születés, hanem vállalás kérdése. Vállalása annak, amit Ravasz László A magyar bánat című beszédében a bánatból fakadó fegyelemnek és erkölcsnek nevez. A magyarság igazi lényege ebből a fegyelemből és erkölcsből fakad; ez adja meg azt a képességünket is, hogy „valóságos és eszményi életünk között látjuk a mély szakadékot”.

Megvan-e még bennünk ez a bizonyos fegyelem és erkölcs? Van-e még képességünk látni az eszményi és a valóság közötti szakadékot? Megcsillan-e még „az acél fénye”, lüktet-e még „a vér ereje” és zúg-e még „a lefojtott, szenvedélyes akarat”? Ravasz László írja az idézett beszédében: „Nem magyar ember az, aki könnyelműen vigad, léha bacchanáliákban tépi szét megmaradt hírnevünket, szent örökségünket: nemzeti bánatunk fátyolát.” Pedig valljuk meg, már jó ideje éppen ez történik körülöttünk; ez egy vigadó, felejtő, nejlon örömökben fuldokló világ. Örvénylik alattunk, húz a nemtörődöm-, húz a csak a mának élő mélység felé.

Az egység keresése nem más, mint szembefordulni a meghasonlással, nem más, mint a fegyelem és az erkölcs ébresztése, nem más, mint az acél fénye, a vér ereje és maga a szenvedélyes akarat. Az egység igénye ott lapul mindannyiunkban, még ha most alszik is „a magyar a magyarban”. Még ha most, a mai világban szinte lehetetlennek is látszik feléleszteni a fegyelem és az erkölcs apró lángjait.

Történelmünk folyamán számtalanszor kerültünk abba a helyzetbe, hogy az egység keresése és megteremtése jelentette a kivezető utat szorult helyzetünkből – és nemcsak azért, mert a magyar pártos fajta. Rengeteg szép példája akad annak, amikor a fegyelemből és erkölcsből táplálkozó egység vezetett győzelemre. Mindannyiunk számára ismert az egri vár viadalának története. Kevesen bízhattak, hihettek a győzelemben. De a vár kapitánya tudta, sőt hitte, hogy a „falak ereje nem a kőben van”. A belőle sugárzó hit, erkölcsi tartás és fegyelem olyan egységet tudott teremteni, ami a győzelemig segítette a vár védőit. Annak ellenére, hogy tudjuk, árulók márpedig voltak és sajnos, mindig lesznek is.

Számomra a lelki egység megteremtését célul tűző emberi erőfeszítések közül az egyik leghitelesebb és leggyönyörűbb, a két világháború között a három történelmi egyház, a katolikus, az evangélikus és a református nagy egyéniségeinek végig ugyan nem vitt, rendszerbe ugyan nem foglalt, de követendő törekvése volt. Hiteles volt, mert a gondolatot a nemzet sorsa felett érzett aggodalom szülte, nem vártak tőle semmilyen önös hasznot; egyetlen célja az emberek Isten felé fordítása volt, hogy találkozva az Úristennel megszólaljon bennük a fegyelem és az erkölcs hangja. Révész Imre, Bangha Béla, Kelemen Krizosztom, Ravasz László, hogy csak néhány nevet említsünk azoknak a sorából, akik szívükön viselték a magyar egységnek, mégpedig lelki egységének megteremtését.

Annak ellenére, hogy nem adatott meg nekik elképzeléseiknek, gyakorlati útmutatóiknak rendszerbe foglalása, mégis, ha végigolvassuk az e tárgyban született írásokat, világosan kirajzolódik előttünk a követhető, megvalósításra váró gondolat. Kelemen Krizosztom egyenesen az államalapítás jelentőségével hozta összefüggésbe az egység létrehozását. „Legszentebb meggyőződésem az, hogy az az ember lesz az új magyar évezred Szent István királya, aki a magyarságot újra képes lesz egy szellemi közösségbe, egy lelki családba visszavezetni” – írta A magyarság lelki egysége felé című cikkében. Válaszcikkében Ravasz László megpróbálta megfogalmazni azokat a pontokat is, melyek a gyakorlati megvalósítás lépcsőfokai lehetnének, egyben megállapította azt is: „nem választhatjuk az ismerős utat”. Melyik az az út, amit követve – Juhász Gyulával élve – „a pokol kapuin is győzni” tudunk majd? Melyik az az út, amit bejárva felébred bennünk a fegyelem és az erkölcs szava? Melyik az az út, amelyiken megvillan az acél fénye, forr majd a vér ereje és fellángol a szenvedélyes akarat? Révész Imre egyik prédikációjában megadta erre is a választ: „Magyar keresztyének, az Ur Jézus int: »keressétek először Istennek országát és az ő igazságát és ezek mind megadatnak néktek«: az egység is, az erő is, a megtisztulás is – és a feltámadás is.”

Mi lehet a mi feladatunk ma? A mi feladatunk az egység eszméjének, az egység megvalósíthatóságának hirdetése; a mi feladatunk a fegyelem és az erkölcs ébresztése. A mi feladatunk, akkor sem csüggedni, ha már minden hiábavalónak látszik. A mi feladatunk követni Arany Jánost: „Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!”

dr. Szabó Katalin
muzeológus
Pacsér–Budapest

Hozzászólások

hozzászólás

The following two tabs change content below.
Share

Esetleg más?

Új bázist építünk – Miskolc

“…A számunkra ideális 10 méter helyett, nekünk több, mint 100 métert kell megtennünk riasztás esetén, …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.