2020 október 29., csütörtök

A mikro- és makrokozmosz szintje a modern irodalomban (A fekete zaj kora 2.)

Share

A haza ma már megfoghatatlan eszme. Ahogy a XIX. század végén is az volt – de jöttek a háborúk és jött Trianon, és a megfoghatatlan eszme húsbavágóvá vált. Ma, bár Trianon még mindig a feldolgozatlan traumák közé tartozik, nehéz megfogalmazni a hazaszeretetet versben, hiszen nem a napi valósághoz tartozik, hanem azt meghaladja. Nem kényszerülünk arra, hogy foglalkozzunk ezekkel a kérdésekkel, a napi langyos élet e nélkül is leélhető.

Az irodalomban mindig is jelen volt a mikro- és makrokozmosz, azaz a belső világ és a közösség kettőssége. Petőfi elég merész volt ahhoz, hogy a költői hivatásként a makrokozmosz megjelenítését határozza meg (A XIX. század költői):

Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.

Megjegyzem, ennek ellenére irodalmilag talán legértékesebb verse, a Szeptember végén a mikrokozmosz világáról szól.

Természetesen nincsenek éles kategóriák, mégis megkockáztatnám, hogy a XX. századi magyar irodalomban Ady Endre és József Attila inkább a mikro-, míg Babits Mihály és Radnóti Miklós költészete inkább a makrokozmoszba sorolható. Wass Albert és Kertész Imre a két kozmosz határán egyensúlyozott: egyéni sorsukból voltak képesek az egyetemest megfogalmazni.

Nehéz statisztikát készíteni arról, hogy a külső és belső világ milyen arányban jelenik meg a mai magyar irodalomban, de a sejtésem, hogy a mikrovilágé az elsőség. Pl. egy egyszerű adat, szintén a poet.hu-ról: a szerelemről 30 521 vers szól, míg a hazáról csak 2 139…

Vajon igaza lenne Reményik Sándornak, amikor azt írta (Némely pesti poétának – 1919):

Szeretnék most a lelketekbe látni, 
Hogy vajjon mi patakzik rajta át, 
Még nagy betűvel írjátok az “asszony”-t, 
S kis betűvel az Istent s a Hazát?

Valóban csak a párkapcsolatok töltik be világunkat? Vagy a rendszerváltás után túlbeszéltük a hazaszeretetet, ezért már nem lehet hitelesen szólni róla?

Nem hiszem… Inkább arról lehet szó, hogy a haza ma már megfoghatatlan eszme. Ahogy a XIX. század végén is az volt – de jöttek a háborúk és jött Trianon, és a megfoghatatlan eszme húsbavágóvá vált. Ma, bár Trianon még mindig a feldolgozatlan traumák közé tartozik, nehéz megfogalmazni a hazaszeretetet versben, hiszen nem a napi valósághoz tartozik, hanem azt meghaladja. Nem kényszerülünk arra, hogy foglalkozzunk ezekkel a kérdésekkel, a napi langyos élet e nélkül is leélhető.

Igazi verset csak átélt élményből lehet írni és ezért érzek hiányt a mai nemzeti irodalomban. Szolzsenyicin írja a Gulág szigetcsoportban, hogy foglyok között, a trauma, amit a kommunizmus és a gulág jelentett, számtalan költőnek adott ihletet – de a kommunizmus a verset és a költőt is elpusztította.

Nem merném azt állítani, hogy megtaláltam a bölcsek kövét, de a június 4. – Trianon című versemben (amire ma este többször is hivatkozni fogok) megkíséreltem összekötni a hétköznapi létet a nemzeti lelkiismeretvizsgálattal, ahogyan pl. a Kádár-korszakot leírtam:

Mi örültünk a Trabantnak, a hétvégi teleknek, hogy néha kijuthatunk nyugatra.
Mi megtanultuk az iskolában, hogy nagy F a Felszabadulás és kis i az isten, s csodálkoztunk, hogy Kölcsey ezt nem tudta jól.
Mi Kádárt atyánknak neveztük és rendszerellenes vicceket meséltünk.
Mi a Népszabadságot olvastuk és a Szabad Európát hallgattuk.
Mi 68-ban nem rock-koncertre mentünk, hanem Csehszlovákiába, de nem azért hogy újra szabad legyen, hanem azért hogy ne legyen szabad.
Mi nyugatról harisnyát hoztunk, és borotvapengét, gyerekként hazahoztuk a jégkrém papírját, mert az színesebb volt, mint az egész világ, amiben éltünk.
Mi már nem tanultunk arról, hogy mi az a Trianon, de az iskolában nem tanultunk franciául.

Borotva, harisnya, jégkrém-papír – és Trianon. Furcsa árukapcsolás? Igen. De ha nem tudjuk a nemzeti sorskérdéseket ilyen napi, közönséges szinten is megfogalmazni, akkor nem tudjuk átadni sem. Vagy idézhetném még az Erdélyi útiképek, Nagyvárad c. versemet is:

Szent László,
mondd tényleg erre vezetett a szarvas?
Mert én nem láttam nyomát.
Volt sok autó, piszkos ház,
tört ablak zsinagóga falán,
szétvert várfal panelház okán,
templom, hagymakupolás,
segítőkész román
(merjem mondani: oláh?),
halk szavú magyar
de csodaszarvas arra egy se járt.

Hallgattam a gimnazista fiatalokat, akik ezt a versemet szavalták… Ők megértették, hogy a zsinagóga betört ablakában és a panelházban benne van Trianon minden keserűsége. Talán otthonról hozták az elrejtett kincset, a hazát, talán génjeikben, mémjeikben hordozták. Nem tudom, ez már csak feltételezés, a biztos, hogy értették.

Minden öregebb nemzedék azt hiszi, hogy nincs tovább, a fiatalok már elfelejtik a hitet, amiben ők éltek. De a kereszténység már kétezer éves, mi magyarok már ezeregyszáz éve élünk ezen a földön – mindig meghalt egy nemzedék és mindig más lépett a helyére. De a hit, örökké él.

Másik példa a mikro- és makrokozmosz összekapcsolására a Ketten a kórházban c. novellám, amiben a mikrokozmosz elveszett harmóniájába menekülnek a főhősök a makrokozmosz őrültsége és embertelensége elől.

Ketten a kórházban

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

#Muzej2019 – Gül baba türbéje

Már többször is kénytelen voltam megállapítani, hogy mi magyarok, furcsa egy nép vagyunk. Most éppen …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.