2017 július 24., hétfő
Fotó: Papp Kornél

Ajtónyitogatás / Beszélgetés Szarka Tamással 2. rész

Share

“Azt szeretem benne, ó Istenem, mindent szeretek benne. Édes, sós, keserű. Megtölti a mára kiüresedett, kiüresített, lerágott és széttépett fogalmakat tartalommal, azzal a tartalommal, mellyel eredetileg bírtak. Csók, szerelem, vágy, vér; élet és halál. Ad, visszaad, mindent odaad, a nézőnek, hallgatónak pedig nincs más dolga, mint kinyújtani a kezét és elvenni az ajándékot. Olykor persze fájdalmas aktus ez, olykor belehalunk, mire finoman, vagy épp hevesen befogadjuk a csodát, de ez az ára; ez a hála. Mert ajtókat nyit meg, olyan ajtókat, mik sokunkban tán rég bezárultak. Zene, költészet, meg a minden. Szarka Tamás.”  – Polgári Szilvia 

– A beszélgetés második része (az első rész itt olvasható

Szarka Tamás, zeneszerző, költő, énekes, hegedűs; Kossuth-díjas előadóművész, a Ghymes együttes alapítótagja

 

Ott hagytuk abba, hogy eljutni csak egy helyre akartál igazán, a Tigris és Eufrátesz közé.

Igen, és véletlenül az is sikerült, teljesen véletlenül, egy állami kiküldetésben a zenekarral elmentünk Irakba. És igen sokat utaztam, annak ellenére, hogy nem akartam. Az afrikai zenészektől kezdve, a távol-keleti zenészekig, egy darabban, egy színpadon, egy zenében játszottunk, az olasz dobos, az angol szaxofonos, a párizsi zongorista és hosszan sorolhatnám. Ilyen emberekkel összefújt a szél, úgyhogy elég könnyű a dolgom, mert csak előveszek valamit, azt mondom, hogy tizennyolc éve, azon a napon, ott; és látom pontosan azt a napot. Hogy mi történt, milyen meleg volt, kikkel találkoztam, hogyan beszéltek, hogyan mosolyogtak. Föl tudom idézni azt a hangulatot. Belenyúlok és írok. Tehát nyilvánvalóan ösztönből.

Fotó: Magócsi Ildikó

Tudatosan nem, valószínűleg nem is lehet. Költői főiskola úgy tudom még nincs. Se egyetem. Nem is lehet tanítani a költészetet, pont azért, mert annyira ösztön. Ahhoz, hogy valaki verset írjon, tulajdonképpen nem kell semmi más, csak a beszéd. Beszélni kell tudni. Még írni sem kell tudni, hiszen csodálatos versek maradtak meg anélkül, hogy valaki lejegyezte volna. Ott vannak a népdalokban, úgyhogy csak ennyi kell, beszélni kell tudni. Beszélni kell. Nagyon sok hatás ért már engem és remélem még fog is. Ugyebár van egyszer a dzsungel, és én azt gondolom, abban élek. Az Amerikai Egyesült Államokban van egy sóstó, kiszáradt sós tó, biztos hallottál róla…

Hogyne. (Utah, bonneville-i sós síkság – szerk.)

Ott sebességrekordokat döntenek…

A leggyorsabb Indian” című film is ott játszódik, Anthony Hopkinssal.

Igen, igen, kétszer is láttam a filmet. Na, az szűzfehér, gyönyörűen tiszta, ugye? Ott egy gyom nem nő. Mert nem tud. Végignézel, az egész gyönyörűen tiszta, steril. És az égvilágon semmi nem történik. Maga a fehér halál. És akkor bemegyünk a dzsungelbe, ahol egymást falják az állatok, folyik a vér, folyik a harc, kölyköket esznek meg, széttépik őket, hogy tudjanak közösülni megint a nősténnyel, iszonyat. Iszonyat dolgok történnek a dzsungelben. De ott van az élet. Tehát én valahol még tudom szeretni ezt a dzsungelt, amiben élünk. Mert Kelet-Európa is az, meg Nyugat-Európa is. Most már eléggé dzsungelesedik…

Ráfordulunk erre mindjárt.

Tudom, megint előreszaladok, de most már nekem ez kicsit kezd hasonlítani a dzsungelre. Viszont én ezt tudom szeretni. Nem az emberi erőszakot, nyilván, hanem ezt a dobogást, ezt az életet. Én ezt választom. Egyelőre még nem vonulok el a fehér sivatagba.

Ne is. Mondjuk el viszont, hogy nem csak verseket írsz, hanem novellákat, sőt, jó ideje már színdarabokat is. 2006-ban jött az első fölkérés, a Komáromi Jókai Színházból a Vérnászra, aztán szépen sorban jött a többi darab, a Benyovszky, a Dózsa, a Mária, és legutóbb a már említett Éden földön. Beszéljünk egy kicsit a színházról.

Az első megkeresés valójában már 2001-ben, a Nová Scéna nevű, pozsonyi musical színház részéről történt. Ők kértek föl egy zenés darabra, aminek egy részét írtam, a másik részét hangszereltem. Tehát ez onnan indult. A színházhoz már ott nagyon közel kerültem, berángattak még a castingra is, ott ültem végig. Tehát oda csöppentem be, és ott már dolgoztam. Aztán Tóth Tibor fölkért a Vérnászra, és tényleg szerepeltem is, de nem akarok többé. Akkor kipróbáltam, azt hiszem huszonöt előadás volt, énekeltem is, meg végig a színpadon voltam. És hát nagyon nagy volt a nyomás, mert ott azért végszóra belépés volt, ott szerepet játszott az ember. Más, mint amikor zenészként önmagad adod, amikor nem kell játszani. Ha valaki játszik, akkor az már szerintem ostobaság. Az az eszét játssza. Nem vagyok kíváncsi arra, hogy milyen színész valaki, ha koncerten játszik. Adja önmagát! Az már fél siker. Ott viszont egy szerep volt, és ott, az olvasópróbától a bemutatóig, végigéltem egy darab születését; a kezdetektől a végéig. Na, ott láttam, milyen csodálatos ez. Persze manapság már úgy van, hogy én is keresem a színházat, ha ő véletlenül nem keresne engem. De azért megtaláljuk egymást.

Említsük meg, hogy az utolsó két darab, a Mária és az Éden földön már teljes egészében, elejétől a végéig a tiéd. A te munkáid.

Igen. Egy zenés darabot általában hárman írnak. Hárman írják, de az a három én vagyok, egyedül (író, zeneszerző, szövegíró – szerk.). Szeretem én írni a darabot, és nem is szeretnék belezenélni más darabba, úgy, hogy ne én írnám az egészet. Hiszen ötlet van, rengeteg. Amúgy mindenkinek tudom ajánlani a színházat, annak ellenére, hogy sokan utasítják el.

A Vérnászra egy kicsit visszatérve, annál a felkérésnél a testvéred, Gyula azt mondta, hogy ezt csináld te Tomi, mert te úgyis jobban tudsz fájni. Most mi a helyzet a fájdalmak terén? Oda szeretnék kilyukadni, hogy réges-régen, egy francia fellépés kapcsán, sem a szlovák, sem a magyar kormány részéről nem érkezett meg a várt támogatás. Aztán végül a franciák adták oda. Akkor nagyon fájtál.

Hát igen, ezek fájó sebek. De abból alakultak ki, hogy történt egy tévedés. Akkor, ott Trianonban. És ezt a mai napig viseljük. Én viselem, nyilvánvalóan ennek van egy hozadéka, egy terhe. Büntettek engem valamiért, amit nem követtem el. Nyilvánvalóan nem csak a francia úriemberek voltak hibásak, rengeteg hiba történt szerintem az akkori magyar kormány részéről is. És alapvetően, mi itt Európában mégiscsak egy idegen test vagyunk. Tehát a magyar, az nagyon kirí, a kultúrájával, a nyelvével. Ezért is olyan borzasztóan értékes. Úgyhogy tudom ajánlani magunkat az európaiaknak, csókolom, itt vagyunk ezer éve és a mi kultúránk fenomenális, gyönyörű, tragikus és szívszaggató – jöhetnek benne fürdeni nyugodtan. Tehát ezeket a sebeket az ember viszi, akarva-akaratlanul.

Fotó: Magócsi Ildikó

Persze, most már változott sok minden, most már igenis kapunk támogatást magyar részről. Igenis kapunk. Úgyhogy, jó, kellett hozzá húsz-harminc év… ám szívesen adtam egyébként, mert úgy gondolom, az ember így is, úgy is odaadja. Tehát mi mégis magyarok vagyunk, most már kiderült, hogy mégis magyarok vagyunk. Most már észrevettek minket és ez nekem nagyon jólesik. Konkrétan utcai verekedésbe is keveredtünk többször emiatt, persze amikor ütöttek, mi sem olvastunk újságot. Azért próbáltak ütni az utcán, mert magyarul beszélek. Nos, onnantól az ember furcsa mód, mert Budapesten ez nincs… hogy ki akarnák nyomni valakinek a szemét azért, mert magyarul beszél. Ugye, ilyen nincs? Vagy még nincs. Pont, pont, pont.

Most tényleg nem szólok közbe.

Igen, én három pontot tettem. De! Nálunk van, volt, lesz. Innentől egy magyarországi magyarnak és egy fölvidéki magyarnak az élete más-más irányt vesz. Ugye? Hiszen más miatt kapott pofont. Nyilvánvalóan az érzései, ahogy fölkel reggel, és ahogy értelmez egy-egy mondatot, a szomszédjától, az elárusítónőtől, egy politikustól – az már más; nyilvánvaló. Tehát innentől érzünk kicsit másképp.

Mert más is, ez ilyen egyszerű. Az utóbbi években nem találkoztam olyan interjúddal, amiben politikával kapcsolatban megnyilvánultál volna. Tudom, hogy napi politikával nem is foglalkozol, de azért anno megszólaltál a nyelvtörvény kapcsán is, és a 2009-es abúzus kapcsán is. Amikor Sólyom László azon a bizonyos hídon rekedt. Tudom, hogy szlovákiai magyarként te sosem pályáztál arra, hogy ebből az identitásból élj; mindig is a zenéből akartál élni. Mit gondolsz most, a népmozgások kapcsán, most, hogy a magyar és a szlovák kormány véleménye még a V4-eken belül is erősen közelít egymáshoz… ez hozott valamilyen változást annak a Szlovákiában élő, bő félmillió magyarnak az életében? Van valamiféle enyhülés a feszültségekben?

Hogy a hangulat javult-e? Mert ez a legfontosabb. És jelentem, igen, van egy kis javulás, de még nem nagy. Amikor kormányok véleményei tudnak találkozni, mégis valami csoda folytán. Mi fölvidéki magyarok, de szerintem az erdélyiek is, általában ennek mindig drukkolunk, és mindig tudunk örülni. De az igazi hangulatváltozás szerintem sokkal később fog lecsapódni. Biztató és jó, ha nincs az állandó szembenállás, ha van párbeszéd, ha nem lövészárkokból figyeljük egymást. Az Éden földönben is leírja a költő, hogy nem öllek meg, mert beszélünk. A magyar kártyát most annyira nem húzogatják, most ez nem olyan fontos, szóval igenis van valamiféle javulás. A zsigeri szembenállás mellőzhető, ha már tudunk egymással beszélni. Hogy meddig tart ez, nem tudom, de ha tart, ám tartson soká. Biztos vagyok benne, hogy ez nekünk csak hasznot hozhat. Ez nyilvánvaló.

Beszéljünk a népmozgásokról?

Hogyne. Van egy evidencia, fogadjuk ezt el. Mert vannak statisztikai adatok, jó sok halottról. A világon a legüldözöttebb vallás a keresztény. Tehát a kismacskák, a bálnák, a kiskutyák mellett nyugodtan lehet örökbe fogadni keresztényeket, vagy keresztény gondolatokat. Lehet félteni a kereszténységet, lehet óvni, ha valaki óvni akarja a kiszolgáltatottat, azt például, aki a szeretetről beszél. Egész egyszerűen arról van szó, hogy van egy kultúránk; ez a keresztény kultúra. Van egy kis Jézuskánk, van egy húsvétunk, amikor megöntözzük a lányokat. Más világokban csodálatos más szokások vannak. És gyönyörűek. De a miénk is gyönyörű. Ez itt, ez az európai, mert hadd nevezzem európainak, még ha az európaiak nem is nevezik annak, ez egy keresztény kultúra – csoda, hiszen szereteten alapszik. Ezt mi nem tudjuk máshol megvédeni, csak otthon. Ez a miénk. Mi semmiféle más kultúrába beavatkozni nem fogunk ugyebár; nem akarunk, nem célunk. Voltak kísérletek az elmúlt századokban, de most ne arról beszéljünk. Mi most élünk itt, ne menjünk vissza! Viszont ma már arra vannak kísérletek, hogy ezt a kultúrát elvegyék tőlünk, ugye, hiszen a szaúdi királyt is megkérdezték, hogy miért nem segíti az elüldözött szíreket, és azt válaszolta – Én? Azonnal! Húsz mecsetet fölépítek szívesen; Németországban.

Fotó: Papp Kornél

A mi kultúránkat védeni kell! Mert nincs más, aki megvédi ezt a csodát, ezt a szépséget, a szeretetet, amit Jézus hirdetett. Ezt nekünk védeni kell, mert helyettünk nem teszi meg senki. Azzal, hogy mi védjük, más kultúrákat – az iszlámot, ami egy csoda –, nem támadunk meg. Senkitől nem akarunk elvenni semmit, ugye? Tehát erről azért nincs szó. De igenis védjük meg a saját kultúránkat! Csak ennyi. Szerintem ez a dolgunk. Mert ebbe születtünk bele, ez a gyökerünk. Mert érték. Persze hiába mondom, hogy érték, önmagában ez egy üres szlogen. Tessék utána nézni! Meg fognak döbbenni, hogy mekkora értékről beszélek. Tehát ennyi, csak ezt kell megvédenünk, csak ezt.

Mit gondolsz, a zseniális tehetségen és a vér-verítéken túl, kell még valami a sikerhez? Mondjuk egy szerencsés csillagállás? Neked volt ilyen?

Óriási szerencsém van, ezt hadd mondjam el. Mert kaptam valamit. Nem rendelkezik vele mindenki, ez tény. Képes vagyok elmondani mások fájdalmát is, az enyémen keresztül. Át tudják érezni mások. Lehet, hogy amikor kibeszélem ezeket a fájdalmakat, kihegedülöm, kiénekelem, kiszavalom… együtt tudunk egy kicsit megkönnyebbülni. És amikor elfáj, akkor tudunk együtt nevetni. És lehet, hogy tényleg könnyebben mennek el az emberek a koncertek után. Könnyebb lélekkel. Az én lelkem biztos, hogy könnyebb lesz, kicsit jobb lesz a világ. És ezt én kaptam. De tényleg kaptam, ezért borzasztón szerencsésnek érzem magam. Mert igenis imádom ezt, szeretem csinálni. Szeretek dolgozni. Azt mondom, hogy dolgozni megyek, amikor megyek a stúdióba. De én nem dolgozni megyek oda, hanem zenét írni, dalokat följátszani; ez nekem nem munka. Igaz, hogy kegyetlenül elfáradok estére, dadogok, de valami nagyon szépet kapok vissza. Mert születik egy dal, vagy kettő. Ez a csoda. A génekből, vagy az égből, nem tudom. Ki hogyan mondja, ki hogyan hívja. Szerencsés voltam, ez kétségtelen. Na de, az az indulás! Kap valaki bizonyos adottságokat, és elindul. De azt az utat aztán járni kell! Vagy nem kell. Vagy van ereje, vagy nincs ereje. Hogy én megélek abból, amit szeretek csinálni, az szerintem nekem is szerencsém. Tehát mindamellett, hogy még hosszan tudnám sorolni ezeket a problémákat, amik napi szinten érnek engem, téged és minket, mindemellett tudok boldog lenni. Abban, hogy zenében, versben tudok repülni emberekkel. Mert ez egy közös repülés.

Az első rész ITT olvasható! 

Ars poetica

A beszélgetéseket szerettem volna úgy megírni, a magyar nyelvet, a gesztusokat, a hangulatot úgy betűbe önteni, szövegbe adaptálni, hogy az olvasó azt érezze, ott ült, ő is ott ült annál az asztalnál, ahol ez a két ember beszélgetett egymással. Érezze az olvasó, hogyan szorította a gyomromat egy-egy gondolat, vagy hogyan tartott markában némely pillanat. Ez volt a cél. Nem tudom sikerült-e, de reménykedem. Csodálatos és páratlan emberekkel beszélhettem és ez boldogsággal tölt el. Mert mindig is vonzott a szürkeállomány.

Polgári Szilvia

 

Hozzászólások

hozzászólás

The following two tabs change content below.

Polgári Szilvia

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkarán diplomáztam történelemből és szerkesztésből, előtte pedig grafikát és tipográfiát tanultam. 2009-ben publikáltam kisregényem, Én, Marcus címmel; ezt követően számos történeti dolgozatom jelent meg online. 2016-ban az Aetas Történettudományi Folyóirat közölte Hamvasztás Magyarországon című tanulmányomat.
Share

Esetleg más?

Csak jogok? / Beszélgetés Maróth Miklóssal 1. rész

„Maróth Miklós életpályája aligha mutatható be egy kétórás beszélgetés leiratában; nem, semmiképp. Ám a kísérlet …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.