2019 július 20., szombat

Álomkép, levél 6. – „szellő-lány” – 13. rész

Share

Elég volt párszor rámordulnia a férfira, hogy leszokjon az elferdített idézetekről, s végre a saját (valóban saját?, – morfondírozott el) szófordulatait kezdte használni. Talán őszintébb volt, de a varázs eltűnt, mintha a párja már nem merne őszintén beszélni vele, minden egyes szavát patikamérlegre tenné.

De ez már nem volt elég; ettől kezdve a férfi bármit is mondott, bármivel is kedveskedett arra tudott csak gondolni, hogy hány nőnek mondta már ugyanezt, hány nő nevetett ugyanezeken a kedvességeken…

Közben ott volt az álmoktól való félelem is; hosszú ideig nem tudott elaludni, félt az éjszakai szellemképtől, később is csak dupla adag altatóval, álomtalan kábulattal tudta átvészelni az éjszakákat.

De nem akart újra azzal a valamivel találkozni és félt újfent kezébe venni a levelet is. Nevetségesnek érezte a félelmét, de tudta, hogy ha legközelebb beleolvas, megint valami rossz fog történni. Mert valami újabb, zavaró elem kerülhet elő a múltból. És bárhogy is volt, nem akart egyedül aludni a lakásban; mindig maga mellett akarta tudni a férfit. A testmelege és lélegzete elűzte a szellemeket.

Hetek teltek el így, míg végül újra eljött a látogató. A férfi nyugodtan aludt mellette, Paxa pedig azt álmodta, ébren van, s a nő újra ott ült az ágy végén. Hosszú ideig csak nézte, s nem mert közelíteni hozzá. Végül összeszedte a bátorságát és megszólította:

– Te vagy az újra? Mit akarsz tőlem?

A másik, az álomkép, nem válaszolt, mozdulatlanul ült, s csak ennyit suttogott maga elé:

Szellő-lány

– Azt akarod, hogy tűnjek el? De ő már nem a te párod, ha eltűnnék, akkor sem hozzád térne vissza! Különben is, te hagytad el, nem pedig ő téged! Akkor mit akarsz?

Szellő-lány

– Én nem szellő lány vagyok, én valóban szeretem őt! És nem fogom hagyni, hogy tönkre tedd a szerelmünket!

Szellő-lány – a másik, az arctalan nő hangjában nem volt semmi érzelem, még gúny sem.

– Tudni akarom, hogy mit akarsz, hogy hogyan szabadulhatok meg tőled! – ledobta magáról a takarót, vállon ragadta a nőt, nem törődve azzal, hogy a belőle áradó hideg szinte égetett – de nem bírta megfordítani. Kiugrott az ágyból, hogy az arcába nézzen, az a pár lépés, amíg megkerülte végtelenül hosszúnak tűnt, végül ott állt előtte, de a haja takarta az arcát. Letérdelt elé, hogy a szemébe tudjon nézni…

Megfagyott ereiben a vér, meztelennek, védtelennek érezte magát; mert az asszonynak nem volt arca: frizurája csak valami végtelen sötétséget keretezett.

S a sötétség mélyéről még egyszer hallotta a verset: – Szellő-lány – de most, mintha valami kis gúny is érződött volna a hangban.

És a látomás eltűnt.

– Végre vége – gondolta, – most mindjárt felébredek és jót nevetek az egészen. Nevetek? Egy francot, de legalább vége lesz. Leült az ágy végébe, oda ahol, az előtt a szellemkép is ült, de csak nem akart felébredni. Fázott – tényleg az ember álmában érezhet fájdalmat?

Úgy érezte, mintha évek óta ülne ott, de nem akart se felébredni, se visszaaludni, a hajnal sem jött, csak ott volt magányosan, furcsa időn-kívüliségben…

Talán tennie kellene valamit, hogy kitörjön ebből az ördögi körből, visszatérjen saját dimenziójába… Igen, alighanem tovább kell olvasnia a levelet. A levelet, ami természetesen ott volt a helyén, hiába égették el, hiába dobták ki, mint a megtagadhatatlan múlt.

Tudta, hogy álmodik, tudta, hogy ebben a világban más logika működik, így a levélben nem is kereste azt a részt, ahol múltkor abbahagyta, mert érezte, hogy ott fogja kinyitni, amit most el kell olvasnia. Amit az álomkép el akar olvastatni vele.

November 8. Nők… Azt hiszem, ez volt a legnagyobb hiba, amit elkövettem. Tudod, mindig abban éltem, hogy a szeretet maga nem elég, szükség van a szerelemre, a lángolásra is – lehet, hogy magamból indultam ki, mások másképpen működnek. Azt hittem, nem tudom, hogy helyesen-e vagy helytelenül, hogy a szerelemre neki is szüksége van, hiszen közhely, de éppen ezért igaz: a nők monogámok, a férfiak, pedig poligámok, ha nekem hiányzik a tűz, neki ezerszeresen. Mindig azt kutattam, hogy ő vajon hol kapja meg ezt az érzést, ha tőlem nem kell neki.

Tudom, ezzel rontottam el mindent, ha valóban megcsalt, akkor ez részben az én hibám is. A féltékeny ember mindig azt akarja megtalálni, amit nem akar és így elveszíti azt is, amije van.

Gyűlöltem minden nőt, akivel csak beszélt, még akkor is, ha csak munkaügyben, mert még ennyit sem akartam átengedni másnak az én pasimból. Még ha nem is jelentenek többet neki, mint egy kis szellő – de jól esik! És ez bánt: hogy mással is jól érzi magát, talán még jobban is, mint velem.

Néha megnéztem a mobilját és a levelezését. Emlékszem, hogy felkaptam a vizet, amikor Dzsinától, egy régi ismerősétől, akivel még előttem találkozott, kapott egy sms-t, pedig csak annyi volt benne, „hogy vagy, mi újság veled?”. Összevesztem vele, mert akkor csak annyit láttam, hogy ez a nő újra felbukkant a múltjából. Mert tudtam, hogy valamikor sokat jelentett neki.

Tegnap megkérdezte, hogy elmehet-e a barátaival, kollegáival születésnapozni – akkor meggondolatlanul igent mondtam. Ma viszont elkezdett motoszkálni bennem, hogy vajon nők is lesznek-e ott. Tudtam, mikor kezdődik a buli, elkezdtem neki sms-eket írni. Először másról, aztán a végén követeltem, hogy sorolja fel, kik vannak ott, vannak-e nők is. Persze a végén ő is bedurvult és olyanokat írtunk egymásnak, amit nem kellett volna. Egész este csak a telefont nyomogattam és küldözgettem neki – a végén már nem is válaszolt.

Most már hajnali két óra van, itt ülök egyedül az ágy végében és várok. És gyűlölöm őt és magamat is. Gyűlölöm, mert tudja, ha szeret, tudnia kell, hogy mennyire rosszul esik nekem, hogy másokkal érzi jól magát és nem törődik ezzel. Gyűlölöm magamat, mert tudom, hogy valahol én is elrontottam, de ha egyszer hazaér, mert egyszer haza fog érni, tudom, most az utcákon sétál és gyűjti a bátorságot, szóval, ha hazaér, tudom, hogy bármennyire is csitítgatom magamat, veszekedni fogok vele. Nem tudok mit tenni ez ellen, de ismerem magamat.

De most hallom, hogy hazaért, abbahagyom.

 

Dühödten dobta le a levelet. Vajon azzal, hogy „szellő-lány” azt akarta mondani, hogy ő is csak egy ilyen lány, vagy azt, hogy még mindig, újra vannak más nők is a férfi életében? Akarta, hogy újra ott találja az ágy végében és megkérdezhesse tőle – de a hálószobában csak a férfi volt és hideg.

Őrjítő volt az a tudat is, hogy nem tudta, hogy most vajon ébren van, vagy álmodik. Leült a fotelba, szemben az ágy sarkával, ahol az álomkép ült, s elhatározta, hogy várni fog, várni fogja a visszatértét…

– Jó reggelt, Drágám! – már világos volt és a férfi állt előtte. – Miért a fotelban aludtál?

– Nem is aludtam… csak kicsit gondolkoztam.

– Min?

– Ne akard tudni… csak rosszat álmodtam. És különben is, kértelek már, hogy ne szólíts „drágámnak”, az olyan elcsépelt. Ilyen erővel mondhatnál Darlingot is, mintha csak kutyaeledel-számba vennél engem.

– Látom, ma reggel harapós kedvedben vagy.

– Ham! – harapott a levegőbe Paxa, de nem sikerült olyan viccesre a mozdulat, mint szerette volna, a férfi jobbnak látta, ha eltűnik a fürdőszobában.

Az álmok sohasem logikusak, gondolta magában, az álmok csak belső félelmeink kivetülései… Mégis, ez a félelem rányomta bélyegét egész napjára.

/Rozványi Dávid/

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

Otthon – a levél utolsó lapja – 23. rész

Otthon az üres, sötét és hideg lakás várta. A férfi úgy látszik, élt az engedelemmel, …

Egy hozzászólás van

  1. Dipl.Ing.Tibor Gutay

    A könyv nagyon tetszik,mert tökéletesen írja le, hogy hogyan tesszük pokollá az Isten ajándékát – életünket másokat balga módon okolván. Isten áldjon Benneteket.Amen.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.