2020 április 7., kedd
Forrás: afoldgomb.hu

Ambrus Csaba: Múlt és jelen a Balkán tükrében

Share

Bevallom férfiasan, kezdem elveszíteni a fonalat. Ülök a laptopom előtt, böngészgetem a nagyvilág híreit, közben pedig azon ábrándozom, hogy mennyivel könnyebb dolgom lenne, ha teszem azt – a haladó média bármelyik tálib harcosaként – úgy gyűjthetnék anyagot a cikkeimhez, mint az a derék ellenzéki ösztönlény, aki hosszan ecseteli írásában a Viktor keresztnév hanyatlását, ami szerinte természetesen Orbán Viktor uralmának köszönhető. Még grafikát is készítettek hozzá a balgák, minek következtében még itt a túloldalon is enyhe késztetést érzek arra, hogy másodállású publicistaként talán helyettük is szégyelljem egy kicsit magam, mert ez már mindennek a teteje, vagy inkább a legalja.

De tényleg, minek gondolkodni, ha megteszi ezt helyettem Sargentini asszony, vagy monsieur Macron? Ugyan kérem, elég itt néhány „csak azért is diktatúra” – típusú mondatot beilleszteni a külföldi nyilatkozatokból kimásolt idézetek közzé, és máris kész a napi adag demokratikusan globalista, jogállamilag európai vezércikk, végre mehetek horgászni.

De haladjunk sorjában, mint többségi tüntetők a körúton.

A francia elnökválasztáson aratott diadala után Emmanuel Macron azonnal megkezdte világ körüli útját, hogy gyémánttá csiszolt liberális nézeteivel ráébressze az emberiséget az egyetlen helyes útra. S bár még nem tud járni a vízen, mint Jézus, azért a bőrgombaként szaporodó híveinek köszönhetően – valós korképként prezentálva idealista lázálmait – viszonylag simán elérte, hogy az erre fogékony társadalmak vezetőit cumisüveg nélkül is álomba ringassa.

Persze vannak buktatók, Washingtonban például olyan jól sikerült a fellépés, hogy még jóformán el se hagyta az amerikai légteret, Donald Trump máris kilátásba helyezett Iránnal szemben néhány közepesen súlyos gazdasági szankciót. Vagyis jól hangzik a Macron-féle utópisztikus világbéke, le az atommal meg minden, de ameddig kénytelenek vagyunk legalább annyit a valóságban vegetálni, mint amennyit éjszakánként álmodozhatunk, addig maradjunk tényszerűk és realisták. Különben is, a békeharcosoknak most Kaliforniában a helyük, kint a tengerparton, most ennek van a szezonja, Irán ráér, amúgy se változik ott őszig semmi, hiszen eddig se változott.

Ezt is megértük, gondolhatná a francia elnök, mert manapság egy liberális diplomatának lassan mindegy, hogy Washingtonba utazik vagy Moszkvába, Varsóba vagy Budapestre.

Na de a főcsapás – még akkor is, ha már a könyökünkön jön ki – marad a migráció. Ebben a kérdésben a brüsszeli liberális hadosztályok mindent támogatnak, ami bevándorláspárti. Az sem zavarja különösebben őket, ha időnként egymásnak ellentmondó javaslatok mellett kötelezik el magukat. Merészen támogatják a kvótarendszert, de az ENSZ javaslata is legalább ennyire lázba hozza csodálatos elméjüket.

Az ENSZ javaslatának lényege, hogy az egyének maguk választják ki a célországot – tudatosan, vagy megpörgetik a földgömböt és ráböknek – aztán más dolguk már nincs is, indulhat a nagy európai kaland. A többi – azaz szállás, kaja, saját nyelvű oktatás, kerületi mecset, et cetera – az már a helyi polgármester dolga lesz, elvégre ennyit megérdemel a messziről jött idegen, cserébe, amiért hajlandó demográfiailag bevállalni valamelyik pusztulásra ítélt koszos német vidéki porfészek megmentését.

Ellentétben ezzel, a kvótarendszer leginkább arról szól, hogy Macronék – a magyar ellenzéki képviselők többségével a soraikban – majd eldöntik, hogy ki hol szeretné leélni az életét. Oké, tudom, a kvótarendszer csak akkor lépne érvénybe, ha valamelyik tagállam telt házat jelentene, de figyelembe véve, hogy a legérintettebb célországok máris túladagolták magukat mérnökökkel, fizikusokkal, a szétosztás gyakorlatilag a kvótarendszer elfogadásának pillanatában elkezdődne. Így viszont az ENSZ javaslata automatikusan érvénytelenné válik, és ez akkor is így van, ha az európai baloldal mindkét javaslattal egyszerre hülyíti Afrikát és a fél világot. Nyugodtan kijelenthetjük tehát, hogy az ENSZ javaslatának és a kvótarendszernek csak egyetlen közös pontja van, az pedig nem más, mint az Orbán-kormány elmaradhatatlan fenékbebillentése.

A tananyagként terjesztett rendszerszintű uniós álszentség egyik legékesebb bizonyítéka Németország. Miközben a német képviselők egyik fele ádáz harcot vív a valóság ellen Brüsszelben, hogy a beözönlő migránsok integrálását megkönnyítse, addig odahaza Berlinben arra panaszkodnak a miniszter urak, hogy eddig csupán harmincvalahány százalékát sikerült kiutasítani Németországból a negatív elbírálásban részesült menedékkérőknek. Azt hiszem, sokat segítene, ha a két fél egy közös ismerős segítségével telefonszámot cserélhetne, mert kívülről nézve nekem nagyon úgy tűnik, hogy ezek még soha nem futottak össze a Föld nevű bolygón.

Azonban nem csak Brüsszelben vagy Berlinben kellene végre tiszta vizet önteni a pohárba, nincs ez másképp az Unió peremvidékén sem. Bulgáriában például, néhány lelkes kormánypárti politikus azzal állt elő, hogy márpedig ők máris nekilátnak előkészíteni a terepet az euró bevezetéséhez, nem is értik, hogy mit totojáznak annyit a magyarok meg a lengyelek. Mivel az eddig csatlakozott országuk közül Bulgária továbbra is a leggyengébb gazdasági mutatókkal rendelkezik, azt hinné az ember, hogy Brüsszelből rögtön odaszólnak nekik és figyelmeztetik őket – valamelyik pragmatikus hidegvérű közgazdászuk révén – hogy még fújni kéne kicsit a kását, nehogy forróbbra sikerüljön a csók, mint azt a kapcsolat jelenlegi állása indokolná. Különben is ma már minden rendes háztartást illene lázmérővel felszerelni.

De nem. Sőt biztatják őket, ami részben érthető, hiszen egy újabb tagország semmiből jött államcsődjénél aligha létezik hatékonyabb zsarolási eszköz. Később majd berobog a felmentő sereg, és Görögország után egy újabb fuldokló tagállamot menthetnek át a monetáris lélegeztetőgépre. Persze valamit, valamiért. Egy kis segítség a külföldi befektetőknek, korlátlan szabadság néhány testre szabott ONG-nek, és Bulgáriában máris élhet a remény, hogy egy évtized múlva visszajuthatnak oda, ahonnan elindultak.

A déli szomszéd Görögország szelleme ott kellene, hogy kísértsen, ezért is érthetetlen Szófia felelőtlen magatartása. Amikor a görög kikötővárosokban megjelentek a francia halkonzervek, a derék helybéliek csak néztek, hogy ez most mi akar lenni, valami rossz vicc? Tenger veszi őket körül, szóval, ha van valami, amiben nem szorulnak segítségre, az pontosan a halállományuk állandó biztosítása. A franciák pedig csak húzták a vállukat, mutatták nekik, hogy gyerekek, aláírtátok a csatlakozási szerződést, alá is húztuk nektek benne a „közös piac” és „szabad kereskedelem” kifejezéseket, hogy többet ilyen félreértésre ne kerüljön sor.

Akkoriban még a kiváló görög termőföld mindenkinek biztosította a megélhetést. Az albán vendégmunkásnak, a bolgár kamionsofőrnek, a finn viszonteladónak, és főleg a naplementével összefolyó hektárok helyi tulajdonosának. Ráadásul az egymással való boldogulásukhoz még euró sem kellett, jó volt mindenkinek a saját bankója. Aztán jöttek az elemzők, piackutató szakértők, le és felminősítők, akik mindannyian arra biztatták őket, hogy ideje euróban gondolkodni, mert a helyi turistaparadicsomok kezdik nyomorultul érezni magukat, látván, hogy mi folyik a spanyol üdülőhelyeken. Na, ennek a folyamatnak a végén köszönt aztán be az államcsőd abban az országban, amelyről pár évtizeddel ezelőtt még azt rebesgették, hogy akár két minisztérium fenntartásával is talpon tudna maradni, a turisztikai és a mezőgazdasági tárcával.

Erről egy történet jut eszembe, amelyben egy pesti jól öltözött értelmiségi fiatalember át szeretne kísérni egy vakot az úton, miközben annak esze ágában sincs átjutni a túloldalra. A segítőkész értelmiségi pedig nem érti a vakot, honnan tudja, hogy nincs dolga a túloldalon, ha egyszer azt se látja, hogy jelenleg hol tartózkodik.

A Balkán délkeleti országainak története csak azért nem ismerős számunkra, mert a 2010-es országos választás eredménye véget vetett Gyurcsány Ferenc cinikus nemzetbitorlásának. Talán nem véletlen, hogy Brüsszel soha nem dicsérte olyan önzetlenül Magyarországot, mint a szocialista kormányok idején. Akkoriban senkinek nem voltunk a begyében, sőt, sokak szemében mi voltunk itt keleten a követendő példa.

A dicshimnuszok egyik legaktívabb krónikása – mint az MSZP szakképzett ködvágója – Kovács László személyében öltött alakot, aki háromhavonta csokorba gyűjtötte a meleg kézfogásokat, a vállveregetéseket, amelyeket aztán itthon a baloldali média felületein értékesített. És ugye magától érthetően, ez akkoriban nem számított kormánypárti propagandának. Aztán ennek a testvéri szeretetnek az lett a vége, hogy a magyar gazdaságra többször is rászámoltak, mint a térdre rogyott bokszolóra, akinek cipóra dagadt fejében már csak egyetlen gondolat kóvályog, hogy a mérkőzés utáni sajtótájékoztatón milyen botcsinálta érvekkel hárítsa át csúfos vereségét a bírókra.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy örüljünk az állandó kritikáknak, támadásoknak, de azért nem árt néha visszaemlékezni arra, hogy milyen is volt az osztályelső Magyarország akkortájt, amikor még mások szájíze szerint rendeztük be otthonunkat. Ezért, ha a közeljövőben valami groteszk fordulatként Macronék elkezdenének rajongani a magyar jogállamiságért, senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy iszonyú nagy bajban vagyunk.

 

Hozzászólások

hozzászólás

The following two tabs change content below.
Share

Esetleg más?

#Muzej2019 – Múzeum a város felett: Kiscelli Múzeum

Utunk következő állomása a Kiscelli Múzeum volt. Különös ez a múzeum, különös történettel, különös múlttal …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.