2019 október 21., hétfő

Annus horribilis – ez volt az évem, 2015.

Share

 

 

Vannak évek, amikor mintha az Úristen próbára tenne minket, igaz ez a magánéletemre és a nemzet életére is.

A nemzetet a migránsválság próbálta meg, délkeletről a bevándorlók végeláthatatlan hada, nyugatról politikai támadások érkeztek. Bár voltak kritikus pillanatok, de ma egyre többen ismerik el: a magyar út volt a helyes. Nem hiszem azonban, hogy ez az elismerés lenne a legfontosabb: sokkal fontosabb, hogy ez a folyamat egyre több európai polgárt és nemzetetet ébresztett rá keresztény örökségünk fontosságára. És az év végén Brüsszelben újra karácsonyfát állítottak, de alatta nem a betlehemi pásztorok, hanem fegyveresek állnak…

Az egyéni életemre két gyász nyomta rá a bélyegét Édesanyám és Nagybátyám is hazatért ebben az évben. Bár a halál elválása mindig fájdalmas, de nagyobb öröm, hogy két ilyen életút tanúja lehettem. Sok fájdalom ért még ebben az évben, ezért adtam év végi beszámolómnak az Annus horribilis címet, de hálásnak kell lennem azért, hogy az Úr méltónak tartott ezekre: mert Ő mindig tudja, mit miért tesz. Hogy kiért, az nem kérdés, hiszen szeretetében mindent értünk tesz. Ahogy az Írás mondja, Sirák fia könyvében:

Ragaszkodj az Úrhoz és ne tágíts tőle, hogy életed végén majd felmagasztaljon. Mindent, ami rád szakad, tűrj el békességgel, maradj hűséges a megaláztatásban. Mert az aranyat tűzben próbálják, a kiválasztottakat meg a balsors kohójában. Bízzál az Istenben: gondodat viseli, járj egyenes úton és reménykedj benne.

Mert bármi is történt, a családom megmaradt, megerősödtünk, barátaim is kitartottak mellettem és Isten új barátokkal ajándékozott meg. És az új nemzedék, a gyermekeim is tovább fogják vinni az áldást, a hitet.

Az Úr megáldotta írásaimat is, szeretnék néhány örömöt megosztani most.

Az egyik első örömöm, egy felvidéki út volt, Észak-Komáromba. Megtapasztalhattam, hogy a felvidéki magyarság milyen örömmel tud ünnepelni, részese lehettem ennek a napnak. Az író ír, nem gondol mindig arra, hogy kik és milyen szívvel olvassák, de néha az Úr megáldja a leírt szavakat, s gyümölcsöt teremnek – most is ez történt. A felvidek.ma internetes portál külön cikkben méltatta beszámolómat, ebből idéznék egy hosszabb részt:

 

Ellentétben a hazai tudósításokkal, a Polgár Portál, a magyar civil együttműködés lapja (polgárportál.hu), Arctár – Jókai 190, ünnepi emlékest Észak-Komáromban címen közli Rozványi Dávid (a díjazottak egyike) fényképsorozatos beszámolóját, amelyben többek között ezt írja: „Tegnap Észak-Komáromban jártam,a Jókai 190. születésnapján tartott ünnepi emlékesten. (…) Nemcsak a felvidéki magyarokkal találkoztam, hanem szinte minden, a történelem által szétszakított magyar közösség képviselte magát. (…) A Felvidéken másképpen zeng a szózat és a himnusz, mint a közjogi határokon belül. Itt nem hangszórók zengik nemzeti imánkat, szívből és teli torokkal éneklik. Kicsit aggódva mentem el: Hogyan lehet órákon keresztül emlékezni Jókaira, hogy ne váljon unalmassá? 190 év után hogyan lehet izgalmasan és újat mutatva beszélni az írófejedelemről. Állítom, sikerült: a rövid előadásokat zenék, dalok, operett részletek oldották fel, sohasem vált unalmassá, szokványossá. Szívem szerint kötelezővé tenném mindenkinek, hogy menjen el egy komáromi megemlékezésre, aki arról panaszkodik, hogy ma már nem lehet hiteles történelmi megemlékezéseket tartani az embereknek.”

Lám, lám! Tisztelt tudósító hölgyek és urak, van olyan is, aki nemcsak jelen volt az emlékműsoron, de látott és hallott is. Summa summárum: ennyi lelkes (többségében fiatal szereplő) önzetlen munkájáról, nívós szerepléséről hírt sem adni, azt „elhallgatni” nagyobb sértés, nagyobb vétek, mint arról bármilyen elmarasztaló kritikát írni, mondani!”

Az ilyen visszajelzésekért érdemes írni – és a cikk írójával, Stirber Lajos úrral azóta barátok lettünk, és sok lelki ajándékkal gazdagodtam ebben a barátságban.

 

Hasonló visszhangja volt a solymári dalostalálkozóról szóló írásomnak is: erről is említés történt a felvidéki sajtóban (Csak egy kicsit el a főzőkanáltól! – dunataj.sk). Azt hiszem, ez jó példa arra, hogy ha okosan használjuk ki a globalizáció, a virtuális világ adta lehetőségeket, helyreáll a világ rendje és az elszakított nemzetrészekkel természetes módon tudjuk megélni a közösséget.

 

Egy másik írásomnak is érdekes visszhangja volt: Egy botrányosan jó város címmel írtam az esztergomi múzeumok éjszakájáról, bemutatva minden helyszínt, ahol jártam a fiammal – persze nem az összest, hiszen éjfélkor zárultak a programok. A beszámoló publikálása után azonban sora jelentkeztek be a kimaradt kiállítóhelyek, hogy remélik, legközelebb őket is meglátogatom.

Tudom, történelmi időket élünk, de fontos, hogy ne csak a „nagy”, történelmi kérdésekről számoljunk be, hanem a „kis” dolgokról is: arról, hogy mennyi kincs, mennyi érték és teljesítmény van ebben az országban. Ezért hivatásomnak tartom, hogy az ország minél több csodájáról beszámoljak, mindenhová elmenjek, ahová csak hívnak. Idén talán a leggazdagabb írói körutam a Zemplénben volt. Visszatértem Füzérradványba, ahol nem csak a szeretetet tapasztaltam meg, amivel fogadtak, hanem a hely szellemi gazdaságát is. Az út másik állomásán, Regécen tanúja lehettem a régi romok újjászületésének: egy százlelkes falu az ország legambiciózusabb rekonstrukciós programját valósítja meg. Ha az arányait nézzük, ez merészebb vállalkozás, mint a holdra szállás volt a hatvanas években. Az erről szóló bejegyzésem, Holdprogram a Zemplénben, avagy a Regéci Vár újjáépítése volt az idei legolvasottabb írásom a blogomban.

 

 

 

Talán még egy év során sem adták elő annyi írásomat, mint idén. De nem is a számok a legfontosabbak, inkább a kísérletezés: egy merész és újszerű trianoni megemlékezés, dramatizált és tematikus műsorok az írásaimból… Csodálatos pillanatok voltak, mindent fel sem sorolhatom, de néhányat mindenképpen meg kell említenem.

Az egyik ajándék egy kilencéves kisfiú, Czuczai Máté volt: ő a legfiatalabb gyermek, aki eddig elszavalta a verseimet. Előadás előtt sokat beszélgettem vele, s örömmel láttam, hogy nem csak megtanulta, de meg is értette az írásaim lelkét. Öröm volt látni, hogy a gondolataim egy ilyen fiatal legényben is otthonra találnak.

A másik ajándék, egy nyári nap volt, június 22: amióta írni kezdtem, ez volt az első nap, amikor egyszerre több helyen is előadtak.

A harmadik ajándékot, amiről szeretnék megemlékezni, a komáromi barátaimnak köszönhetem: egy kiállítás megnyitóján, előadhattam a „Levél fiamnak Oroszországból”c. versemet. Ez volt az első felvidéki felolvasásom – csodálatos ajándék.

 

Mégis, ha visszagondolok az elmúlt évemre, ezek az írásaim mind hiábavalóságok, egyszer el fogják felejteni ezeket az örömöket, eljön a nap, amikor már senki sem fog olvasni. Mégis, történt valami, ami örökre megmarad.

Amikor Kaszap Istvánról írtam, Isten adta a pontot az utolsó írásom végére: „Egyik barátom megkért, hogy imádkozzunk a kislányáért, Bogikáért; agydaganatot állapítottak meg nála, s amikor ezt az írást terveztem közreadni, azon a napon fogják megműteni (2015. június 25.). Kaszap István élete sok rákban szenvedő betegnek adott reményt és erőt, kérem olvasóimat, hogy imádkozzanak velem ezért a kislányért”. És sokan imádkoztak velem együtt… Azt hiszem, ha minden el is múlik, ha engem és írásaimat is elfelejtik, ezek az imák megmaradnak.

Mert csak az örök, ami Istenben történik.

Ezzel a gondolattal zárom visszaemlékezéseimet és kívánok Istentől megáldott új évet barátaimnak. 

 

 

 

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

#Muzej2019 – Bunkermúzeum

Vannak témák, amikhez szinte lehetetlenség hozzányúlni, nevezhetjük ezeket akár darázsfészeknek is. A magyar történelem egyik …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.