2018 július 17., kedd
Fotó: ©Myato Papadopoulos

Apáti Bence: A multikulti utópiája és a valóság

Share

Egy külföldön dolgozó táncművész barátom mesélte el a következő történetet, mikor arról faggattam, hogy milyen módon és milyen minőségben valósul meg a gyakorlatban a multikulti egy nemzetközi balettegyüttesben. Nem baj ugye, ha lelövöm a poént? Elméletben igen, gyakorlatban nem. Mindenki szabad akaratából a sajátjainak társaságát keresi, a világ legtermészetesebb módján „szegregálódnak” maguktól az emberek, amely jelenéggel úgy tűnik, hogy sem Soros, sem az általa pénzelt civil szervezetek nem tudnak vagy nem akarnak szembenézni. Voltaképp a valósággal nem tudnak mit kezdeni. De nézzük a történetet!

Nos, azt mesélte el nekem a barátom, hogy mikor élete első turnéján vett részt, akkor a következő tanulságos élménnyel lett gazdagabb.

Történt, hogy a teljesen vegyes nációjú – már-már kevert nemzetiségű – társaság az első előadást követően testületileg elment vacsorázni, majd miután megérkeztek egy vendéglátóipari egységbe, a hosszú évek óta együtt dolgozó együttes tagjai komótosan, rendezett sorokban odasétáltak egy-egy 5-7 fős asztalhoz, helyet foglaltak, majd élénk csevejbe kezdtek. Mindenki a saját nyelvén. Így a barátom is angol, spanyol, olasz, és orosz szavakat hallott mindenfelől maga körül. Egyetlen oka volt, amiért mégsem lett mindebből bábeli zűrzavar: a spanyolok a spanyolokhoz ültek, az olaszok az olaszokhoz, az ukránok az ukránokhoz, az oroszok pedig az oroszokhoz. Mily meglepő, igaz?”

A barátom, aki az egyetlen „vegyes-nációjú” asztalnál foglalt helyet, döbbenten nézett körül és hitetlenkedve kérdezte meg egy régebb óta a társulatnál dolgozó kollégáját, hogy mi történt. Vagy, hogy nem lehet-e az, hogy esetleg valami probléma/konfliktus robbant ki az elmúlt napokban a társulat tagjai között, amiért „etnikailag szegregált” módon foglaltak helyet a táncosok?

A kolléga egykedvűen lapozgatta tovább az étlapot, majd szórakozottan megrázta a fejét, és valami olyasmit mormogott a bajusza alatt, hogy mindig ez van. Mindig külön ülnek… Ennyi!

Szögezzük le mindjárt az elején, hogy nem egy angliai kikötőben dolgozó dokkmunkás tapasztalatairól beszélünk. Azok az emberek, akik a szigetországi kikötőben keresik meg a mindennapi betevőjüket, kétségtelenül nem azt tartják életük elsődleges prioritásának, hogy a mindennapokban megvalósuló sokszínűség mellett érveljenek, közvetlenül azután, hogy befejezték azt az éjszakába nyúló vitaestet, ami a 186. gender-elmélet szerinti nemiség társadalmi elfogadtatásának sürgetéséről szólt.

A nemzetek és kultúrák szerinti elkülönülés egy olyan balettegyüttesben valósult meg, ahol nagyon régóta dolgoznak egymás mellett különböző országokban született és különböző országokból érkezett emberek. Egy olyan közegről beszélünk, ahol felülreprezentáltak a magukat nyitottnak, és befogadónak állító/gondoló liberális művészek.

És mégis: ha egy nehéz nap után ezek a táncművészek elmennek kicsit kiereszteni a gőzt, sokkal szívesebben beszélgetnek olyanokkal, akik ugyanazt a nyelvet beszélik, akik ugyanannak a csapatnak szurkolnak, akik ugyanazt a kultúrát hozták magukkal, és akik ugyanazokon  a belsős, csak az adott nyelven érthető szóvicceken röhögnek.

A multikulti, a kultúrák harmonikus, produktív, és csupa hasonlóan pozitív jelzőkkel ellátott keveredése kevés kivételtől eltekintve a legritkább esetben szokott a való világban megvalósulni.

Természetesen léteznek olyan nyugat-európai, leginkább fiatalok által lakott hipszter negyedek/városrészek, ahol mindenféle konfliktus nélkül,  békés egyetértésben söröznek vagy éppen füvet szívnak – a gyökereikre, csak mint elavult rozsdás bilincsekre tekintő – a határok és a nemzetállamok ellen lázadó egyetemisták. Azonban az ő gondtalan, Woodstockot idéző hippi-mentalitásuk a legkevésbé sem tekinthető reprezentatívnak. Ők egy rendkívül hangos, de elenyésző számú kisebbséget képviselnek, amit a liberális sajtó persze minden esetben úgy mutat be, mintha az ilyen közösségek lennének többségben. Ami nyilvánvalóan szemen szedett hazugság.

A való világban mindenki megtapasztalhatja, ha kilép a belvárosi romkocsmák ajtaján, hogy a különböző kultúrával, nyelvvel és hagyományokkal rendelkező etnikumok minden nyugati/amerikai nagyvárosban külön negyedekbe/körzetekbe költözve egymás társaságát keresve élik dolgos vagy épp segélyekből fenntartott dologtalan hétköznapjaikat. Ráadásul az is jól megfigyelhető, hogy bizonyos kisebbségek mennyire szeretnek vagy nem szeretnek dolgozni, mennyire barátságosak vagy barátságtalanok, hogy mennyire tartják rendben az utcáikat, hogy milyenek a bűnözési statisztikák a környékükön, illetve mennyire fogadják szívesen a kerületiekbe betérő idegeneket/turistákat.

És akkor itt mondhatjuk ki a lényeget: a Soros György által megálmodott nemzetek és határok nélküli világ egy utópia.

Amiért a Soros által fizetett, magukat civilnek hazudó szervezetek harcolnak, aminek a megvalósításáért Dzsordzsi bácsi dollár milliárdokat áldoz, egyszerűen nem megvalósítható.

Nincs ebben egyébként semmi meglepő.

Minden ember szeret világot látni, minden ember szeret megismerkedni más országok kultúrájával, hagyományaival; szereti megkóstolni egy másik nemzet szülöttjeinek a konyháját.  Ilyenek vagyunk. Kíváncsiak, érdeklődők.

De élni, dolgozni, vagy éppen megvacsorázni a saját országunkban, a sajátjaink között szeretünk leginkább.

Nos, ezért is kell elmenni szavazni.

Hogy ne olyan pártok nyerjenek, amelyek egy habókos vénember hagymázas, és megvalósíthatatlan álmait akarják megvalósítani.

 

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

Az evangéliumi értékek és a nyugati társadalom – George Weigel előadása

Kulturális gyökereink újraépítése a legfontosabb feladatunk – mondta George Weigel, Amerika egyik vezető értelmiségije, az …

Egy hozzászólás van

  1. atörökszultán

    “- Bocsánat , hogy így, ismeretlenül, átszólok az asztalon és megzavarom a beszélgetésüket…Önök ugyebár törökök?- Nem kérem , mi magyarok vagyunk.- Magyarok? Nahát, milyen a véletlen! Nekem is van egy magyar ismerösöm, akivel épp ebben a bisztróban idönkint lejátszok egy parti sakkot… De talán ismerik is! A neve Jan Szlavomir Sztrhács. – Sajnos nem ismerjük. De a neve után ítélve nem is magyar. – Hát melyik országban élnek a magyarok? – Magyarországon.- Aminek fövárosa Bukarest? – Nem, nem . Magyarország fövárosa Budapest. – Hát persze! És elnézést kérek a zavarásért. Most már mindent értek. ” Örkény István: Francia szemmel

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.