2018 május 23., szerda

Rozványi Dávid

Rozványi Dávid - író, költő, közgazdász, keresztény magyar, gondolkodó ember, aki az Isten szeretetében megélt szabadságra vágyik.

Vasárnap: Rule Britannia! – hétfőn: Trianon

Normal 0 21 false false false MicrosoftInternetExplorer4

A hétvégén ünnepelte Nagy Britannia és a Nemzetközösség II. Erzsébet királynő trónra lépésének 60. évfordulóját. Érdekes belegondolnunk, hogy Britannia életében mit jelentett ez a hatvan év: amikor trónra lépett, még több birodalmon „uralkodott” (de nem kormányzott, ahogy az angol mondás tartja), ma, bár a Nemzetközösség hivatalosan létezik, inkább csak egy nagyobb ország királynője.

esős, vasárnap délután

 

Esőisten ezen a hétvégén nem Mexikót, hanem mintha a királyság intézményét is siratta volna: a közvetítésen látszódott, hogy a kórus megpróbálja büszkén énekelni a Rule Britannia-t és a God save the Queen-t, mégis a zivatar erősebb volt, az erősítés sokszor kihagyott, a TV-ben csak tátogni látszottak. Az ember önkéntelenül is arra gondol: ennyi maradt meg abból a birodalomból, ami felett nem is olyan régen, még sohasem nyugodott le a nap? Egy eső elmosta ünnepség? Egy néma kórus?

 

 

Az a nap már örökre lenyugodott.

 

S ilyenkor, magyarként, még egy kérdés az eszembe ötlik: vajon a régi Magyarországból is csak ennyi maradt? Egy emléknap, ahol a szónokok megpróbálnak egyensúlyozni az őszinte fájdalom és a politikai korrektség között? Régi hazám, mint matrica a kocsik hátsó szélvédőjén?

 

Miért van az, hogy a britek, ha el is veszítették a birodalmukat, méltósággal tudnak emlékezni rá, s a hivatalos ünnepségeken semmi fájdalmat nem látni az arcokon? S miért van az, hogy mi június 4-én, ha gondolunk is az elvesztett hazára, inkább néma keserűség van a szívünkben?

 

Azt hiszem, az egyik alapvető különbség, hogy mi a részeinket veszítettük el, a trianoni döntés a nemzet eleven húsába vágott. Felvidék, Erdély, a Részek, Kárpátalja, a Délvidék és a Lajtabánság egy volt a maradék országgal. Britannia gyarmatai sohasem voltak élő részei az anyaországnak.

 

A „gyarmataink” után mi sem sírunk. A videó megosztókon, ha akarjuk, meghallgathatjuk, hogy „Megállj, megállj, kutya Szerbia, nem lesz tiéd soha Bosznia”, a hadtörténeti munkákban olvasunk a boszniai harcokról, de soha senki sem gondol arra, hogy Boszniát, amelyért anno annyi magyar vér folyt, visszaszerezzük.

 

A második különbség, amiről nem szabad megfeledkeznünk: a brit gyarmatok önként szakadtak ki a birodalomból, az ott élő népek akarata szerint. Persze, ez kicsit hasonlít a szerelemhez: a férfi azt a nőt is nehéz szívvel engedi el, akit hiába szeret, menni akar – de ha elég okos, elengedi, nem tartja vissza „erővel”. A mi elszakított nemzetrészeinket senki sem kérdezte meg, sehol sem tartottak népszavazást arról, hogy hozzánk, vagy az utódállamokhoz akartak csatlakozni – vagy ha mégis, minket választottak. Az egyetlen kivétel Horvátország, amellyel azonban perszonálunióban voltunk, nem Magyarország részeként tekintettünk rá. S bár mindannyiunknak tetszik a tengerpart, tiszteletben tartjuk azon döntésüket, hogy önálló nemzeti létre vágyódtak. (Zárójelben teszem csak fel a kérdést, vajon ha a XIX. században a határainkon belül élő népcsoportoknak megadjuk a nemzeti fejlődés lehetőségét, nem elégszünk meg a liberális szabadságjogokkal, vajon másképpen alakul-e a történelem? De a történelemben nincsen „ha”...)

 

Talán ez az egyik legfájdalmasabb: mi erőszakos döntés során vesztettük el az ország kétharmadát, nem demokratikus, jogszerű úton.

 

A harmadik és talán ez a legfájdalmasabb: a határon túl rekedt nemzettárasaink helyzete. A volt brit gyarmatokon, akik ott maradtak, életformájukat változatlanul megőrizhették – ezt mi sajnos nem mondhatjuk el. Amíg fizikai épségét kockáztatja egyetlen honfitársunk is, aki anyanyelvén szólal meg szülőföldjén, nem fogadhatjuk el a kialakult helyzetet. Valódi béke csak az emberi méltóság tiszteletben tartása mellett lehetséges. Márpedig a baljós XXI. században igencsak nagy szükség lenne arra, hogy Közép-Európa népei igaz békességre jussanak.

 

Azonban nézve a TV közvetítés képeit, valami szép is az eszembe jutott. Hiába tűnt el a birodalom, hiába jött az ítéletidő, a britek méltósággal tudtak ünnepelni. Nem csak Londonban, hanem mind a 16 nemzetközösségi államban, akik II. Erzsébetet államfőjüknek fogadják el éneklik: Rule Britannia!. Ahogyan mi is; mert politikai ide, nemzetközi helyzet oda, eljutottunk oda, hogy már nem félünk nemzeti ünnepeinket közösen megülni, határon innen és túl. Közösen. Mintha nem lett volna Trianon, nem lennének köztünk a határok, ugyanúgy lobognak a zászlók, ugyanúgy énekeljük a himnuszt... Tudom, vannak, akik ezt nem tartják sokra, lekicsinylően virtuálisnak mondják, én azonban inkább úgy vélem: amíg a lelkek közössége megvan, amíg tudjuk, hogy összetartozunk, addig van remény.

 

És Istennél a megoldás. Mert engedve kell szeretni, de a kezet, mely felénk nyúl, mindig meg kell ragadnunk.

 

 

 

Mint mikor régi szerelmeseket választ el

 

buta végzet, sok kilométer,

 

félelem, irigység.

 

Már nem írnak, nem beszélnek,

 

egymásra gondolni is félnek,

 

mert fáj az emlék,

 

fáj a nincs hogyan és tovább.

 

Mégis,

 

ha boldog napok évfordulója közelít,

 

szebb ruhát vesznek fel,

 

reggel a tükör előtt hosszabban készülnek,

 

ebédjük ünnepi, mit együtt ettek rég:

 

mert tudják ünnep van.

 

Nem írnak egymásnak,

 

nem hívják egymást,

 

mégis, a szívük egy napra összeér.

 

 

 

Így vagyunk mi is,

 

öt kontinens,

 

sok ország magyarjai.

 

Napodon ünnepül a lélek,

 

felvesszük szebbik ruhánk,

 

mert tudjuk egy napra,

 

az örömben egyek vagyunk.

 

(Békési Szent István)

 

Még több »

Trianon emléke…

Emlékérem az erdélyi bevonulás emlékére

A múlt héten a Trianonról szóló írásomat adtam közre, ma arra szeretnék emlékezni, hogy az a nemzedék, melynek napi valóság volt, hogyan élte meg ezt a tragédiát...

 

"Maguk fiatalok el sem tudják képzelni, hogy mit jelentett nekünk, a két háború között felnőtt nemzedéknek ez a szó, hogy „Trianon”. Maguknak csak egy szó, egy történelmi fogalom, egy kötelező lecke a történelemórán, nekünk viszont élő valóság volt. Mi naponta mondtuk az iskolában: „Csonka Magyarország nem ország, Nagy-Magyarország mennyország”… és higgye el, szívből jött. Kamaszként örömmel mentünk a leventemozgalomba, mert titokban, a baráti beszélgetésekben és éjszaka az álmainkban arról képzelegtünk, hogy mi leszünk azok, akik majd visszafoglalják az elcsatolt területeket. Elől Horthy Miklós fehér lovon, utána meg mi. Ha kell békésen, ha kell harcban. Még a hősi halált is örömmel vállaltuk volna.

Emlékérem az erdélyi bevonulás emlékére


Nem, ezt a mai nemzedékek, akik már ideálok nélkül nőttek fel, vagy még rosszabb esetben, hamis ideák utálatában, ezt nem tudják felfogni. Ők csak a régi filmhíradók ugrándozó képeit látják, elszörnyülködnek a giccses irredenta dalokon, de nem tudják elképzelni, hogy akkor az egész országot ez a gondolat fogta össze. Félre ne értsen: nem voltunk vakok. Tudtuk, már gyerekként is, hogy sok betegség volt ebben az országban, hogy a jelen kihívásai elől egy elképzelt ősmagyar-feudális múltba menekülünk, láttuk a nyomort, az igazságtalanságokat – mégis, jobban vágytunk arra az első lépésre, amivel átlépjük a gúnyhatárokat, mint az első csókra. Úgy gondoltuk, ha a revízión túl vagyunk, minden más kérdés magától, vagy legalábbis nagyon könnyen megoldódik. A legfontosabb kérdés mindig is a revízió, a megszállt részek visszatérte volt."

Dróthuszár

Még több »

június 4. – Trianon

Egy hét múlva emlékezünk a trianoni békediktátumra… Andinak, aki egyszer megkérdezte, mit jelent nekem a haza Siratunk valamit, amiről még a történelemkönyvekből sem lenne szabad tudnunk, mert arra ítéltettünk, hogy nem szabad megtanulnunk saját szánkban alvadó vérünk hánytató keserűségének ízét. Arra ítéltettünk, nem tudni hol és mikor, hogy nekünk csak …

Még több »

Horthy, a mítosz, a szobor és a vörös festék…

Horthy, mint sátán

Normal 0 21 false false false HU X-NONE X-NONE

Horthy, mint sátán

Újsághír: Horthy Miklós nemrég felavatott szobrát vörös festékkel öntötték le Kerekiben. Talán nem is érdemelne a hír különösebb figyelmet, lélektanilag talán a kispolgár lázadásaként lehetne leírni az esetet, aki csak ilyen kétségbeesett módon tudja felhívni magára a figyelmet, mégis, úgy érzem, erről az esetről írnom kell.

 

A történészek dolga, hogy megítéljék a volt Kormányzót, mint politikust, az egyre fogyatkozó, két háború közt eszmélt nemzedéknek tud Horthyról, mint emberről beszélni, nekem csak annyi marad, hogy Horthyról, mint az embert túlélő mítoszról írjak.

 

’45 után Horthy lett a jelképe a király nélküli királyságnak, a feudális elmaradottságnak. A „demokratikus” köztársaság elsősorban az ő, korábban igencsak erős legitimációval bíró személyén keresztül akarta a régi Magyarországot lejáratni. A korabeli karikatúrán fekete ruhában ördögszarvval és farokkal ábrázolták az égő Budapest képe alatt, jelezve, hogy mindez az ő műve. Bár Nürnbergben nem emeltek vádat ellene, a népirtásokért az új Magyarországon ő lett a felelős.

 

A kommunista hatalomátvétel után ez a kép nem sokat változott, legalábbis hivatalosan. A nép körében azonban Horthy talán pont ezért az ellenállás jelképe lett. A korabeli vicc szerint, amikor a párttitkár megkérdezi az egyszeri embert, hogyan lehetne az embereket a párttaggyűlésre behívni, a következő tanácsot adja: Ha azt akarja, hogy eljöjjenek, híresztelje el, hogy Mindszenty fog beszédet tartani. Ha azt akarja, hogy sokan jöjjenek el, híresztelje el, hogy Horthy visszatér… de ha azt akarja, hogy mindenki itt legyen, mondja azt, hogy Rákosit akasztják…

 

Horthy hiába volt öregember, a kommunista propaganda szemében már-már misztikus magaslatokba lépett: ’56 után azt híresztelték, hogy Horthy felajánlotta a nyugatiaknak, hogy fegyveres erővel ő fog majd rendet tenni az országban – 88 éves volt ekkor.

 

Érdekes módon, a konszolidálódott Kádár-rendszer mintha már elnézőbb lett volna: a párttagok titokban az emlékiratait olvasták és a Századunk című filmsorozat már árnyaltabban mutatta az alakját.

 

A rendszerváltozás környékén, felmerült, hogy melyik múltat akarjuk helyreállítani: a Horthy-féle királytalan királyságot, az arctalan köztársaságot, vagy maradunk Kádár árnyékában. Választásunk, mint az egész rendszerváltozás, felemás volt, s lettünk koronás köztársaság.

Vártuk, hogy visszatérjen Horthy, és hozza magával az ezeréves múltat, de ő is csak holtában tért haza.

 

1993-ban, az újratemetés idején újra fellángoltak az indulatok, s mint a jelek mutatják, azóta sem csillaodnak. Horthy, már nem létezik, mint egykor élt ember, hanem so oder so, de nemzeti mítoszaink sorába lépett. Sokak szemében annak az erkölcsi rendnek a képviselője, amit megpróbált megélni, tegyük hozzá, már akkor is sikertelenül, hiszen, se a világ, de még az ország nagy része sem akart már tudomást venni becsületkódexéről, erkölcsi elveiről, de még liberalizmusáról sem.

 

Ezzel párhuzamosan, a baloldali körök egy anti-mítoszt is felépítettek. Ha a két háború között az volt a jelszó, hogy minden nyomorúságunk oka Trianon, az új jelszó az lett, hogy minden nyomorúságunk oka Horthy. Konrád már egymillió áldozatról beszélt, ami képtelenségével az igazi áldozatok szenvedését teszi hiteltelenné.

 

És most itt van ez a vörös vödrös önjelölt hős... Valójában szót sem érdemelne, de kristálytisztán megjelenik benne az anti-Horthy kultusz minden eleme:

 

Minden magyar és nem magyar áldozat, mártír nevében. Minden hazai és európai demokrata, illetve demokratikus szervezet nevében. Minden értelmes, tisztességes ember nevében. A kivégzett matrózok nevében. Az orgoványi áldozatok nevében. Bacsó Béla és Radnóti Miklós nevében. Anyai nagyapám nevében, aki magyar katonaként túlélte a Don-kanyar értelmetlen vágóhídját és azután még hosszú évekig szenvedett Szibériában hadifogolyként. Apai dédszüleim nevében, akiket 1944 telén a zajló Dunába lőttek a nyilasok. A sok tízezer, ártatlan polgári áldozat nevében. A deportált és gázkamrába vetett gyermekek és nők nevében. Az újvidéki hideg napok áldozatainak nevében.” Azaz gyakorlatilag a magyar történelem minden tragédiájáért ő a felelős. Nem számít, hogy Bacsó Bélát még Horthy kormányzóvá választása előtt gyilkolták meg, szerencsétlen Radnótit (akről előző bejegyzésemben írtam), a nyilas puccs után... Mintha egy olcsó amerikai fantasy filmet látnánk, ahol a főhősből hirtelen hegynyi magas szörny válik...

 

Nem lenne egyszerűbb, ha tetteinkért, kudarcainkért magunkban keresnénk a felelősséget és nem mítoszokban? Ha felnőtt emberré válnánk, akik urai, nem pedig szolgái sorsuknak?  

 

Még több »

Radnóti Miklós születésnapjára

Bűnösök vagyunk?

Radnóti: az áldozat vállalja a közösséget

Bűnösök vagyunk?

A magyarságra a történelme során többször rásütötték a kollektív bűnösség bélyegét. Igaz? Azt hiszem, erre a kérdésre a legszebb választ Radnóti Miklós adta meg:

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép


Ne feledjük, Radnóti ezt a verset 1944 januárjában írta, két hónappal a náci megszállás előtt, a zsidótörvények meghozatala után, zsidónak minősülő, de tiszta keresztény hitű emberként. Ez a vers (Nem tudhatom…) világítja meg legjobban a kettősséget: aki vállalja a magyarságát, nem csak a történelem dicsőséges lapjaival vállal közösséget, de viseli népének bűneiért a felelősséget is, még azokért a bűnökért is, melyeknek nem elkövetője, hanem áldozata. Ezt a gondolatot mindkét oldalon nagyon nehéz, szinte lehetetlen befogadni. Amikor Radnóti először felolvasta a barátainak ezt a verset, azok megrökönyödve fogadták: „Ni csak ez a hazaffyas vers! Mit akarsz ezzel, Miklós?”. A költő válaszát nem ismerem, talán nem is válaszolt a kérdésre, mert a szeretet, ezen belül a hazaszeretet olyan titok, amit talán csak Isten tudna szavakba foglalni.

(Az írás folytatása itt olvasható)

Még több »

A szívtipró, a kereszténység hőse, az üzlet és a mai Európa

don Juan de Austria

Normal 0 21 false false false MicrosoftInternetExplorer4

Egy apró hír: eladták Oxia szigetét egy katari cégnek. Már fel sem figyelünk rá, már sok földet eladtak nálunk is, közel-keleti vevőknek is – akkor mégis, miért akadt meg a szemem ezen a híren?

 

Talán kevesen tudják, de Oxia közelében van Lepantó: 1571-ben don Juan de Austria vezetésével az egyesült keresztény flotta itt törte meg a török tengeri hatalmat. A keresztény respublica, azaz a mai Európa összefogott és megállította a muszlim terjeszkedést.

 

Valamikor.

 

Ma, azt mondjuk, hogy Európa egységes, szolidáris… Mégis, úgy tűnik, hogy a belső ellentétek mélyebbek, mint valaha. Majd félezer évvel ezelőtt az európaiak (vagy mondjunk inkább keresztényeket?) képesek voltak az életüket áldozni egy közös célért – ma szerencsére nincs közvetlen fegyveres konfliktus, de a gazdasági ellentétek mélyebbek, mint korábban bármikor.

 

Görögország bajban van, mindannyian tudjuk. Nem a gazdasági kérdésekről akarok írni, hanem arról az ellentétről, ami a németek és a görögök között fennáll: az egyik semmirekellőnek tartja a másikat, a másik a náci terjeszkedéssel riogat… Pedig már nem dörögnek a fegyverek, a Wermacht még egyszer nem tűzi ki a zászlaját az Akropoliszon, de a világháború vége óta nem volt még ilyen mély ellentét a két nép között. Közben a katariak felvásárolják azt a földet, amiért félezer évvel ezelőtt az európai népek a vérüket adták… Félreértés ne essék, nem a katariakat hibáztatom, van pénzük, van vallási és nemzeti céljuk, persze, hogy terjeszkednek, de mindenképpen fájdalmas, hogy szembesítenek saját gyengeségünkkel. Nekik van hitük, van pánarab azonosságtudatuk, nekünk van életformánk, közös valutánk… És nem kérdés, hogy hosszabb távon melyik jelent többet.

 

Hol rontottuk el? Az alapító atyák a világháború borzalmai után erkölcsi alapon hozták létre a gazdasági közösséget, ma a gazdaság szabja meg az erkölcsi rendet. Fontos a gazdaság, tudom, de a történelem arra tanít, hogy mindig csak eszköz lehet, sohasem cél. Egyetlen birodalom vagy ország sem tudta polgárainak biztosítani a tartós jólétet, ami az életformát állította a középpontba, s ha szertenézünk a világban, akkor azt látjuk, hogy a gazdaság terén is azok az országok a sikeresek, melyek a gazdasági cél mellé eszmeit is állítanak.

 

Néha szeretném azt hinni, hogy mi magyarok ilyen néppé válunk lassan… Talán nem csak egy múló divat, nem csak egy korjelmez, amit felvettünk, hanem valóban komolyan gondoljuk, hogy:

 

„…várni kell, az élet nem lényeges, mert azon túl van valami, amit vámosok és politikusok nem tudnak elvenni, amit nem lehet megkapni a bevásárlóközpontokban, az ezredéves mese, amit a szél zúg, ami megvolt, s bár elveszett, de tudjuk, mert akarjuk hinni, hogy még megvan valahol.”

 

Azonban nem szabad, hogy az eszme ideológiává váljon. Nem szabad, hogy az az eszme, mely a társadalmat mozgatja, felülről elrendelt kötelező dogma legyen. Az ideológikus társadalom nem ideális. Köszönjük, ebből a nyilasok, a kommunisták és társaik alatt elegünk lett ebből.

don Juan de Austria

 

És térjünk vissza végül még egyszer Oxiára. Lepantó hőse, don Juan de Austria sok minden volt, de nem szent. Apja V. Károly császár volt, de nem törvényes. Fattyúként, szebben mondva bastardként nevelkedett, szerzetesnek szánták, de nem vonzotta a szent hivatás. Katona lett, s szerelmi kalandjai hírhedtek voltak, nem hiába vált a neve, don Juan, fogalommá. (A róla írt novellám itt olvasható)

 

Ebben az időben a pápai trónon V. Szent Pius pápa ült. Ő már nem VI. Sándorhoz hasonló reneszánsz pápa volt, hanem a katolikus megújulás képviselője, aki nem csak címében, de életmódjában is szent volt. Mégis, ez a pápa volt, aki don Juant kiszemelte arra, hogy a keresztény sereg vezére legyen.

 

Azt hiszem, ebben az apróságban az eszme központú-társadalmak sikerének titka rejtőzik. A rendet soha nem szabad kötelező érvényűvé tenni, azt csak fel szabad kínálni, a kérdés az, hogy a célt ki fogadja el, ki hajlandó ezért küzdeni…

 

Vajon, mikor lesz Európának újra olyan eszméje, amelyet mindegyik nép és nemzet képes vállalni, mikor leszünk képesek egymásért újra áldozatot vállalni?

 

 

 

Még több »

Elveszíthetik-e becsületüket a szavak?

kádárista május elseje

Normal 0 21 false false false MicrosoftInternetExplorer4

Néhány évvel ezelőtt kollegáimmal az autópályán haladtunk és megláttunk egy táblát: „Sasfészek”. Egy pillanatra összerezzentünk, hiszen anno ez a Führer nyaralójának volt a neve. És akkor beszélgettünk arról, hogy lehetséges-e, hogy a szavak elveszítsék a becsületüket.  Gyönyörű mondat az, hogy „Becsületünk a hűség”, de vajon szabad-e ezt kimondani az után, hogy ez volt az SS jelmondata is? A „kitartás” gyönyörű erény, a katolikusok erre tesznek esküt a házasságban, de el lehet-e felejteni, hogy ez volt a nyilasok köszöntése is?

 

Ugyanez igaz a jelképekre is: szabad-e, hogy pár hónapos nyilas őrület miatt ne használjuk az ősi árpád-sávos lobogót? Nem adunk-e ezzel nagyobb súlyt Szálasi bandájának, mint amit valóban megérdemelnek, a házmesterek lázadásának? De el lehet-e felejteni a fájdalmat, a szenvedést, amit ezalatt a pár hónap alatt okoztak?

 

Bevallom, tartok tőle, hogy ezekre a kérdésekre nincs abszolút értelmű válasz.

 

Hasonlóan vegyes a „munka” és a „május elseje” megítélése is.

 

Ezeket a fogalmakat három parancsuralmi rendszer is, a fasiszta, a nemzeti- és a nemzetközi szocializmus is megpróbálta kisajátítani. Mussolini munkacsatákat hirdetett, Hitler munkaszüneti nappá tette május elsejét és kijelentette, hogy a birodalmi márkának nem az arany, hanem a német munka a fedezete… Hogy a kommunizmusban mit jelentett ez a nap, azt hiszem, mindannyian tudjuk.

 

Nekem, aki a „virágzó” kádár-korszakban születtem, kisebb koromban a szüleimmel és a kollegáikkal töltött napot jelentette. Később, középiskolás koromban, amikor, mint 180 cm feletti fiút kivezényeltek zászlót vinni, kötelező-íze volt az ünnepnek – meg is fogadtam, hogy soha többet nem megyek felvonulni… (ez azon kevés elhatározásom egyike, amit sikerült is betartanom).

 

A rendszerváltás környékén, amikor elmaradt a felvonulás, jót nevettünk azon a viccen, hogy „igazán kár, mert most lett volna ’felvonulók kérték’” (ifjabb olvasóim kedvéért: ez május elsején este egy kívánságműsor volt).

kádárista május elseje

 

És volt egy május elseje, amikor még nem éltem, de azt hiszem, az előző nemzedéknek meghatározó élménye volt: 1957-ben. Erről a június 4. – Trianon c. versemben is írtam:

 

Mi márciusban újra akartuk kezdeni. Mi május elsején megtöltöttük a hősök terét és lett az osztályharcból sör és virsli.

 

Mi szervezkedtünk és pufajkásnak álltunk. (…)

 

Mi visszakacsintottunk Kádárnak, miközben ezrek voltak börtönökben és a Bíboros élő múmiaként figyelt szobája ablakából.

 

Mi örültünk a Trabantnak, a hétvégi teleknek, hogy néha kijuthatunk nyugatra.

 

Mi megtanultuk az iskolában, hogy nagy F a Felszabadulás és kis i az isten, s csodálkoztunk, hogy Kölcsey ezt nem tudta jól.

 

Mi Kádárt atyánknak neveztük és rendszerellenes vicceket meséltünk.

 

Mi a Népszabadságot olvastuk és a Szabad Európát hallgattuk.

 

Mi délelőtt vörös nyakkendőt kötöttünk és este hittanra jártunk.

 

Vajon, mindezek után, ünnepelhetjük május elsejét? Nem politikai szónoklatokkal, hanem valami belső lelki ünneppel? Nem vörös, vagy más színű drapériákkal, hanem úgy,  mint amikor Isten teremtő művének folytatására gondolunk? Ahogy Szent Benedek, Európa védőszentje is mondta: „ora et labora” - „imádkozzál és dolgozzál ” és nekilátott felépíteni egy új, krisztus világot?

 

Sajnos nem vagyok elég merész ahhoz, hogy azt mondjam, hogy ez az ünnep megtisztult és ma már így tudunk ünnepelni. De talán…  Talán ha a forradalom nem a politikában, hanem bennünk zajlik le, ha nem külső falakat, hanem a saját lelki várkastélyunkat építjük, akkor egyszer ez az ünnep is elnyeri igazi értelmét.

 

Még több »

A múlt rétegei…

Normal 0 21 false false false HU X-NONE X-NONE

Elgondolkoztak-e már azon, hogy hányféle magyar történelem van? Van egy hivatalos, amit az iskolában tanítanak, de a száraz történelmi tényeket mindenki másképpen értelmezi… Szinte már közhely, hogy ’56 egyeseknek forradalom, másoknak népfelkelés és szerencsére egyre kevesebb embernek, de egyeseknek ellenforradalom. Az álláspontok megmerevedtek, dogmaharccá vált a történelem.

 

Ismerős ez a térkép? Az 1938-41 között helyreállított majdnem Magyarország. Az emberek többsége, ha ezt meglátja, Közép-Európa etnikailag legigazságosabb határvonalait látja benne, azt a megoldást, amikor a legkevesebb embernek kellett kisebbségi sorban élnie… Azonban nézzük meg kicsit alaposabban ezt az ábrát! Mert ez a határvonal az ország jelentős részét történetének egyik legszörnyűbb népirtására emlékezteti.

 

Lehet-e így történelmet írni? Lehet-e közös történelmi és nemzettudatunk, ha ennyire másképpen értelmezzük a közös, illetve vállalandó történetünket?

 

Nemrég, írtam erről egy novellát is: a dunaújvárosi vonatot. Ugyanaz a település, mégis, van, akinek Pentele, van akinek Sztalinváros, van, akinek Dunaújváros… Mégis, mindannyian ugyanoda utaznak…

 

Tehát: lehet-e egy közösséggé válnunk? Ha kicsiny hazánkat nézem, pesszimistává válok… Mégis, ha kilépünk a nép-nemzeti keretből, már találunk okot a derűlátásra: a régi, de mindig megújuló lengyel-magyar barátságot. Belegondoltak már abba, hogy a történelmi események látszólag az ellenkező oldalra sodortak minket? Amikor mi a honfoglalás ezeréves évfordulóját ültük meg, Lengyelország nem is létezett, mint állam. Az I. Világháború utáni rendezés minket megcsonkított, őket viszont a semmiből megteremtette (kevesen tudják, de a régi Magyarországból még az újjászülető lengyel állam is kapott 589 négyzetkilométert…). A II. Világháború során ellentétes oldalon álltunk… Mégis, bármit is hozott a történelem, mindig számíthattunk egymásra.

 

Vajon, túl merész álom lenne, hogy hasonlóan a lengyel-magyar barátsághoz, a nemzeti határokon belül is meg tudjuk teremteni azt az egységet, amit a határokon túl sikerült?

 

Még több »

Holocaust emlékezet

Ez a nap, amikor őrizkednék a nagy szavaktól, gondolatoktól. Inkább a készülő regényemből (Éjszaka egy halott asszony ágyában) idéznék egy ezzel foglalkozó részt.

A főhős egy "egyszerű" sváb falusi asszony, aki megpróbál ember maradni a történelem viharaiban...

A regényrészlet a nyilas hatalomátvétel előtti időkben játszódik:



Normal 0 21 false false false MicrosoftInternetExplorer4

Minden este egy kendőt vett fel, hogy teljesen olyan legyen, mint a többi falusi, korabeli asszony, magához vette az aznapi csomagot és útnak indult, fel a hegyoldalba, a pincékhez. A boltoshoz és családjához. Néha elmosolyodott azon, hogy hiába hívták őket Deutsch-nak, mégis a németek bejövetele óta bujkálnak.

 

Szokás szerint a titkos jellel kopogott, mire belülről kireteszelték az ajtót. Lerakta az ételt és beszélni kezdtek, mindenféléről, hogy kivel mi történt a faluban, mintha nem is lenne körülöttük háború, mintha csak vásárlás közben állnának meg egy kis pletykálkodásra… Így próbálták meg fenntartani az illúziót, hogy egy normális világban élnek.

 

Ez az este azonban másképpen alakult; nem telt el néhány perc, és újra kopogtattak az ajtón, kicsit ügyetlenül, de azért felismerhetően a titkos jellel.

 

A boltosék mindenre készen elbújtak, Kata halálra váltan ajtót nyitott. Az ajtóban a tolmács állt.

 

- Hol vannak a Deutschék?

 

- Nem tudom miről beszél… - próbált meg pirulva hazudni az asszony.

 

- Ne vicceljen. Magának tökéletes az alakja, biztos nem eszik ennyit vacsorára – mutatott az asztalra a férfi.

 

- Csak… - próbált meg valami hihető hazugságot kitalálni.

 

- Ne fáradjon. Tudom, most azt akarta mondani, hogy a szeretőjével találkozik. De ön nem olyan ember. Tehát: hol vannak a boltosék? Gondolom, a pince végében… Kálef! – kiáltott egyet.

 

Válaszul halk sustorgás hallatszott a sötétből majd a hordók mögül az egész család, szép sorban előkúszott.

 

- Ellenőr úr! Micsoda meglepetés!

 

- Örülök a szerencsének! Bár kissé megváltoztak a körülmények, amióta utoljára találkoztunk. A múltkori hely kicsit otthonosabb volt… De azért ünnepeljük meg a találkozást. – És a zubbonya zsebéből elővett egy üveg bort.

 

- Az ellenőr úr is másképpen nézett ki…

 

- Erre gondol? – Nézett a tolmács az egyenruhájára. – A színe nem az igazi, a szabása is kicsit kényelmetlen egy olyan vérszerinti kereskedőnek, mint én, de hát háború van. Már leszolgáltam az időmet, de behívtak, hogy tolmácsoljak, mert a sok porosz übertiszt nem érti az itteni nyelvjárást. Amikor utoljára találkoztunk, gondolta volna, hogy önkéntesnek jelentkezem a keleti frontra?

 

- Bevallom nem. De arra sem gondoltam volna, hogy így kisemmiznek minket. Munkaszolgálat, deportálás. És most már az utcára sem merünk menni. Pár éve még a falu és az ország megbecsült polgárai voltunk, most meg még a létezéshez való jogunkat is elveszik. Valamikor egy újságban megjelent egy karikatúra, egy orrkatalógus. Kezdődött a pisze orral, majd a végén ott volt a sasorr, a római és a végén csak egy megjegyzés volt: mi még elhisszük önnek, de jobb, ha magánál tartja a keresztlevelét. Akkor még nevettünk. Ki gondolta volna, hogy egyszer már a keresztlevél sem lesz elegendő? Nekem is van, mindenkinek a családban, a plébános úr titokban kiállította nekünk, azt mondta, vannak idők, amikor a hazugság az erény és az igazmondás a bűn. De ma már kit érdekel a keresztlevél? Rám néznek, látják az orromat, a számat, a szemeimet és nem kérdeznek semmit sem. Tehetek róla, hogy az Örökkévaló ilyennek, zsidónak teremtett? – A boltos kicsit elgondolkozott és folytatta:

 

- Aztán volt az a borzalmas film, a Jud Süss. Látta?

 

A tolmács egy pillanatig gondolkodott.

 

- Igen. Láttam. Erkölcsi szempontból nulla, briliáns kivitel. Amikor láttam, azon gondolkoztam, hogy vajon valóban el is hiszik, amit mutatnak? Ahogy körbenézek, félek, igen.

 

- Abban volt egy mondat. Az igaz volt. Belém égett: „A hercegnek megbocsátanak, a zsidó felakasztják”.

 

Mondja, maga mit gondol? Végül is csak jobban látja, mint mi falusi szatócsok… meddig fog még tartani ez az őrület?

 

- Hát… - vakarta meg a fejét a tolmács. – Nem sokáig. De ahhoz éppen elég, hogy ami még megmaradt ebből az országból, azt tönkretegyék. Még az ő kezükben van a fegyver.

 

- Majd csak ideérnek a ruszkik…

 

- És akkor jobb lesz? Én láttam a szovjet paradicsomot, hát az maga a pokol. De talán magukat nem fogják bántani. A zsidókat nem utálják jobban, mint mások. És ami a legrokonszenvesebb bennük: slendriánok. Láttam az ő haláltáboraikat: ott voltak túlélők.

 

- És ha a németek bevetik a csodafegyvereket? A rádióból folyamatosan ez ömlik.

 

- Ettől nem kell tartani.

 

- Mégiscsak Göbbels propagandafogása?

 

- Nem, még annyi sem. Hihetetlen erőforrásokat elpazarolnak a Wunderwaffen-ekre, de nincs semmi látszata. Tudja, miért volt krumpli hiány? Mert az összesből alkoholt csináltak, hogy a rakétáiknak legyen üzemanyaga.

 

- És mikorra érnek ide az oroszok?

 

- Isten tudja. Talán pár hónap, talán egy fél év. Addig próbálják meg kihúzni. De az Isten áldja meg magukat, ügyesebben csinálják, mint eddig! Ha én megtaláltam a búvóhelyet, más is megtalálja. Kár lenne magukért.

 

- Ezt mi is szó szerint így gondoljuk… Talán az Örökkévaló megsegít. Nem engedheti.

 

- Én már nem hiszek ebben. Mi emberek már olyan profin tudjuk pokollá tenni egymás életét, hogy ezen Isten sem tud változtatni. De idefigyeljenek! Még pár hétig itt lesznek a németek, aztán csak pár tüzért hagynak itt, hogy lőjék a túlpartot. ha ideér a szovjet. Akkor próbáljanak meg átszökni hozzájuk. Talán lesz maguk között, akiket elengednek. Nem lehet tudni. Az orosz ilyen: ha odamész hozzá, nem tudod, hogy vodkával kínál meg, vagy lelő, mint egy kutyát. Ki kell húzni.

 

- És az ellenőr úr?

 

- Én?

 

- Mit fog csinálni?

 

- Hát, van egy meghívásom a Birodalomba, de azt hiszem, inkább köszönettel visszautasítom. Itt várom meg, aminek történni kell. Ha már nem kellek a németeknek, visszamegyek Budapestre és addig dolgozom, amíg meg nem jönnek. Akkor meg úgyis vége lesz. Én leszek a burzsuj, horthysta katonatiszt. Mit tegyek? Ez a hazám. Meghalni a Duna partján is lehet.

 

De most nem ezzel törődjünk! Hát hiába hoztam ezt az üveg bort? Nem a legjobb évjárat, de legalább békebeli. Önnek is tölthetek? – fordult Katához, aki félénken bólintott.

 

- Mire igyunk?

 

- Arra, hogy béke legyen – mondta a boltos.

 

- Hogy mindannyian túléljük – tette hozzá a felesége.

 

- A férjemre… hogy visszakapjam.

 

A tolmács kicsit gondolkodott, mintha a gyertyafénynél a bor színét tanulmányozná, majd halkan megszólalt:

 

- A megbocsátásra. Hogy végre megszakadjon az a gyűlöletlánc, ami már vagy fél évszázada pusztít és mar minket. Hogy meg tudjatok bocsátani nekünk – fordult a boltoshoz.

 

- Megbocsátani? Ezeknek? Akik meg akarnak ölni minket? A nyilasoknak, a náciknak?

 

- Legyen igazság, de ne bosszú. Állítsák bíróság elé a nyilasokat, a nácikat, a parancsot túllihegő csendőröket… de tudom, hogy itt nem fog megállni az „igazság”. Hanem jönnek a svábok, a politikusok, mindenki, aki az új hatalom útjába áll. Mert ne áltassuk magunkat; ahová a vörösök egyszer beteszik a lábukat, előbb-utóbb minden vörös lesz.

 

- Koccintsunk! De remélem, csak a reménytelenség szól magából. Én hiszek abban, hogy túléljük és minden jó lesz.

 

- Legyen úgy!

 

Óvatosan kortyolgatva a szavakat és a bort még sokáig beszélgettek aznap este. Elővigyázatosságból a tolmács többet nem látogatta meg őket, de minden nap valamit Kata kezébe csúsztatott valami finomságot vagy cigarettát, amit jegyre már régóta nem lehetett kapni.

 

Néhány hét múlva, amikor kiépítették az állásokat, a tolmács összecsomagolt és udvariasan elköszönt. Nem sokkal később, megkezdődött a nyilas őrület, a pokolban egy újabb körrel bejjebb kerültek.

 

És egy este, amikor felment a boltosék rejtekhelyére, már csak a kifosztott borospincét találta… Minden felforgatva, minden összetörve. Önkéntelenül is takarítani kezdett és nem gondolt arra, hogy mi történhetett, hova vitték őket… Söprés közben a kezébe akadt egy üvegcserép: a borosüveg maradéka, amit a tolmács hozott… Nem tudta, miért, de elrakta.

 

Még több »

Svábok kitelepítése: bűnös nép vagyunk?

kitelepített sváb öregasszony

Normal 0 21 false false false HU X-NONE X-NONE

Ma délben lent voltam a faluban, a kitelepítési emlékünnepségen. Nagyon szeretem ezt az ünnepet, nem amiatt, amire emlékeznek, hanem ahogyan emlékeznek. Mert az alapgondolat nem az, hogy mekkora méltánytalanság történt a hazai németekkel, amikor deportálták őket a szülőföldjükről, hanem az, hogy még mindig itt vannak, még mindig beszélnek németül és őrzik kultúrájukat. Inkább örömünnep, mint gyász.

kitelepített sváb öregasszony

 

Mégis, magyarként meg kell vizsgálnom a lelkiismeretemet, hogyan volt lehetséges, hogy Magyarország öt éven belül két értékes kisebbségét is kivetette önmagából? Sok mindennel tudnánk védekezni, a külső nagyhatalmi befolyással, azzal, hogy az elszakított területeken élő magyarokkal, vagy a szudétavidéki németekkel sokkal kegyetlenebb dolgok történtek, mint a magyarországi svábokkal, de azt hiszen pont azért, mert mi magyarok is átéltük az áldozattá válást, kellett volna sokkal jobban igyekeznünk, nehogy mi is bűnösök legyünk.

 

Mi egyszerre voltunk bűnösök és áldozatok: „a magyarkérdés vagonkérdés” mondták és űztek el minket szülőföldünkről, de közben mi is elüldöztük a svábokat (mit számít a kiterített térképeken néhány százezer ide vagy oda!) – mentség van, nálunk Európában ezekhez már diszkont áron is hozzá lehet jutni, de felmentés nem lehet kapni sehol.”

 

Bűnös nép vagyunk-e? Azt hiszem, ezen a kérdésen nem a jelszavak és az ideológiák szintjén kell elgondolkoznunk. Ha valakiben meg van az erkölcsi bátorság hogy ezen a kérdésen elgondolkozzék, ajánlom figyelmébe az előadásom ezzel foglalkozó részét:

Titkok és mítoszok: 5. Bűnös nép vagyunk

 

Még több »