2019 szeptember 18., szerda

Rozványi Dávid

Rozványi Dávid - író, költő, közgazdász, keresztény magyar, gondolkodó ember, aki az Isten szeretetében megélt szabadságra vágyik.

Radnóti Miklós születésnapjára

Bűnösök vagyunk?

Radnóti: az áldozat vállalja a közösséget

Bűnösök vagyunk?

A magyarságra a történelme során többször rásütötték a kollektív bűnösség bélyegét. Igaz? Azt hiszem, erre a kérdésre a legszebb választ Radnóti Miklós adta meg:

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép


Ne feledjük, Radnóti ezt a verset 1944 januárjában írta, két hónappal a náci megszállás előtt, a zsidótörvények meghozatala után, zsidónak minősülő, de tiszta keresztény hitű emberként. Ez a vers (Nem tudhatom…) világítja meg legjobban a kettősséget: aki vállalja a magyarságát, nem csak a történelem dicsőséges lapjaival vállal közösséget, de viseli népének bűneiért a felelősséget is, még azokért a bűnökért is, melyeknek nem elkövetője, hanem áldozata. Ezt a gondolatot mindkét oldalon nagyon nehéz, szinte lehetetlen befogadni. Amikor Radnóti először felolvasta a barátainak ezt a verset, azok megrökönyödve fogadták: „Ni csak ez a hazaffyas vers! Mit akarsz ezzel, Miklós?”. A költő válaszát nem ismerem, talán nem is válaszolt a kérdésre, mert a szeretet, ezen belül a hazaszeretet olyan titok, amit talán csak Isten tudna szavakba foglalni.

(Az írás folytatása itt olvasható)

Még több »

A szívtipró, a kereszténység hőse, az üzlet és a mai Európa

don Juan de Austria

Normal 0 21 false false false MicrosoftInternetExplorer4

Egy apró hír: eladták Oxia szigetét egy katari cégnek. Már fel sem figyelünk rá, már sok földet eladtak nálunk is, közel-keleti vevőknek is – akkor mégis, miért akadt meg a szemem ezen a híren?

 

Talán kevesen tudják, de Oxia közelében van Lepantó: 1571-ben don Juan de Austria vezetésével az egyesült keresztény flotta itt törte meg a török tengeri hatalmat. A keresztény respublica, azaz a mai Európa összefogott és megállította a muszlim terjeszkedést.

 

Valamikor.

 

Ma, azt mondjuk, hogy Európa egységes, szolidáris… Mégis, úgy tűnik, hogy a belső ellentétek mélyebbek, mint valaha. Majd félezer évvel ezelőtt az európaiak (vagy mondjunk inkább keresztényeket?) képesek voltak az életüket áldozni egy közös célért – ma szerencsére nincs közvetlen fegyveres konfliktus, de a gazdasági ellentétek mélyebbek, mint korábban bármikor.

 

Görögország bajban van, mindannyian tudjuk. Nem a gazdasági kérdésekről akarok írni, hanem arról az ellentétről, ami a németek és a görögök között fennáll: az egyik semmirekellőnek tartja a másikat, a másik a náci terjeszkedéssel riogat… Pedig már nem dörögnek a fegyverek, a Wermacht még egyszer nem tűzi ki a zászlaját az Akropoliszon, de a világháború vége óta nem volt még ilyen mély ellentét a két nép között. Közben a katariak felvásárolják azt a földet, amiért félezer évvel ezelőtt az európai népek a vérüket adták… Félreértés ne essék, nem a katariakat hibáztatom, van pénzük, van vallási és nemzeti céljuk, persze, hogy terjeszkednek, de mindenképpen fájdalmas, hogy szembesítenek saját gyengeségünkkel. Nekik van hitük, van pánarab azonosságtudatuk, nekünk van életformánk, közös valutánk… És nem kérdés, hogy hosszabb távon melyik jelent többet.

 

Hol rontottuk el? Az alapító atyák a világháború borzalmai után erkölcsi alapon hozták létre a gazdasági közösséget, ma a gazdaság szabja meg az erkölcsi rendet. Fontos a gazdaság, tudom, de a történelem arra tanít, hogy mindig csak eszköz lehet, sohasem cél. Egyetlen birodalom vagy ország sem tudta polgárainak biztosítani a tartós jólétet, ami az életformát állította a középpontba, s ha szertenézünk a világban, akkor azt látjuk, hogy a gazdaság terén is azok az országok a sikeresek, melyek a gazdasági cél mellé eszmeit is állítanak.

 

Néha szeretném azt hinni, hogy mi magyarok ilyen néppé válunk lassan… Talán nem csak egy múló divat, nem csak egy korjelmez, amit felvettünk, hanem valóban komolyan gondoljuk, hogy:

 

„…várni kell, az élet nem lényeges, mert azon túl van valami, amit vámosok és politikusok nem tudnak elvenni, amit nem lehet megkapni a bevásárlóközpontokban, az ezredéves mese, amit a szél zúg, ami megvolt, s bár elveszett, de tudjuk, mert akarjuk hinni, hogy még megvan valahol.”

 

Azonban nem szabad, hogy az eszme ideológiává váljon. Nem szabad, hogy az az eszme, mely a társadalmat mozgatja, felülről elrendelt kötelező dogma legyen. Az ideológikus társadalom nem ideális. Köszönjük, ebből a nyilasok, a kommunisták és társaik alatt elegünk lett ebből.

don Juan de Austria

 

És térjünk vissza végül még egyszer Oxiára. Lepantó hőse, don Juan de Austria sok minden volt, de nem szent. Apja V. Károly császár volt, de nem törvényes. Fattyúként, szebben mondva bastardként nevelkedett, szerzetesnek szánták, de nem vonzotta a szent hivatás. Katona lett, s szerelmi kalandjai hírhedtek voltak, nem hiába vált a neve, don Juan, fogalommá. (A róla írt novellám itt olvasható)

 

Ebben az időben a pápai trónon V. Szent Pius pápa ült. Ő már nem VI. Sándorhoz hasonló reneszánsz pápa volt, hanem a katolikus megújulás képviselője, aki nem csak címében, de életmódjában is szent volt. Mégis, ez a pápa volt, aki don Juant kiszemelte arra, hogy a keresztény sereg vezére legyen.

 

Azt hiszem, ebben az apróságban az eszme központú-társadalmak sikerének titka rejtőzik. A rendet soha nem szabad kötelező érvényűvé tenni, azt csak fel szabad kínálni, a kérdés az, hogy a célt ki fogadja el, ki hajlandó ezért küzdeni…

 

Vajon, mikor lesz Európának újra olyan eszméje, amelyet mindegyik nép és nemzet képes vállalni, mikor leszünk képesek egymásért újra áldozatot vállalni?

 

 

 

Még több »

Elveszíthetik-e becsületüket a szavak?

kádárista május elseje

Normal 0 21 false false false MicrosoftInternetExplorer4

Néhány évvel ezelőtt kollegáimmal az autópályán haladtunk és megláttunk egy táblát: „Sasfészek”. Egy pillanatra összerezzentünk, hiszen anno ez a Führer nyaralójának volt a neve. És akkor beszélgettünk arról, hogy lehetséges-e, hogy a szavak elveszítsék a becsületüket.  Gyönyörű mondat az, hogy „Becsületünk a hűség”, de vajon szabad-e ezt kimondani az után, hogy ez volt az SS jelmondata is? A „kitartás” gyönyörű erény, a katolikusok erre tesznek esküt a házasságban, de el lehet-e felejteni, hogy ez volt a nyilasok köszöntése is?

 

Ugyanez igaz a jelképekre is: szabad-e, hogy pár hónapos nyilas őrület miatt ne használjuk az ősi árpád-sávos lobogót? Nem adunk-e ezzel nagyobb súlyt Szálasi bandájának, mint amit valóban megérdemelnek, a házmesterek lázadásának? De el lehet-e felejteni a fájdalmat, a szenvedést, amit ezalatt a pár hónap alatt okoztak?

 

Bevallom, tartok tőle, hogy ezekre a kérdésekre nincs abszolút értelmű válasz.

 

Hasonlóan vegyes a „munka” és a „május elseje” megítélése is.

 

Ezeket a fogalmakat három parancsuralmi rendszer is, a fasiszta, a nemzeti- és a nemzetközi szocializmus is megpróbálta kisajátítani. Mussolini munkacsatákat hirdetett, Hitler munkaszüneti nappá tette május elsejét és kijelentette, hogy a birodalmi márkának nem az arany, hanem a német munka a fedezete… Hogy a kommunizmusban mit jelentett ez a nap, azt hiszem, mindannyian tudjuk.

 

Nekem, aki a „virágzó” kádár-korszakban születtem, kisebb koromban a szüleimmel és a kollegáikkal töltött napot jelentette. Később, középiskolás koromban, amikor, mint 180 cm feletti fiút kivezényeltek zászlót vinni, kötelező-íze volt az ünnepnek – meg is fogadtam, hogy soha többet nem megyek felvonulni… (ez azon kevés elhatározásom egyike, amit sikerült is betartanom).

 

A rendszerváltás környékén, amikor elmaradt a felvonulás, jót nevettünk azon a viccen, hogy „igazán kár, mert most lett volna ’felvonulók kérték’” (ifjabb olvasóim kedvéért: ez május elsején este egy kívánságműsor volt).

kádárista május elseje

 

És volt egy május elseje, amikor még nem éltem, de azt hiszem, az előző nemzedéknek meghatározó élménye volt: 1957-ben. Erről a június 4. – Trianon c. versemben is írtam:

 

Mi márciusban újra akartuk kezdeni. Mi május elsején megtöltöttük a hősök terét és lett az osztályharcból sör és virsli.

 

Mi szervezkedtünk és pufajkásnak álltunk. (…)

 

Mi visszakacsintottunk Kádárnak, miközben ezrek voltak börtönökben és a Bíboros élő múmiaként figyelt szobája ablakából.

 

Mi örültünk a Trabantnak, a hétvégi teleknek, hogy néha kijuthatunk nyugatra.

 

Mi megtanultuk az iskolában, hogy nagy F a Felszabadulás és kis i az isten, s csodálkoztunk, hogy Kölcsey ezt nem tudta jól.

 

Mi Kádárt atyánknak neveztük és rendszerellenes vicceket meséltünk.

 

Mi a Népszabadságot olvastuk és a Szabad Európát hallgattuk.

 

Mi délelőtt vörös nyakkendőt kötöttünk és este hittanra jártunk.

 

Vajon, mindezek után, ünnepelhetjük május elsejét? Nem politikai szónoklatokkal, hanem valami belső lelki ünneppel? Nem vörös, vagy más színű drapériákkal, hanem úgy,  mint amikor Isten teremtő művének folytatására gondolunk? Ahogy Szent Benedek, Európa védőszentje is mondta: „ora et labora” - „imádkozzál és dolgozzál ” és nekilátott felépíteni egy új, krisztus világot?

 

Sajnos nem vagyok elég merész ahhoz, hogy azt mondjam, hogy ez az ünnep megtisztult és ma már így tudunk ünnepelni. De talán…  Talán ha a forradalom nem a politikában, hanem bennünk zajlik le, ha nem külső falakat, hanem a saját lelki várkastélyunkat építjük, akkor egyszer ez az ünnep is elnyeri igazi értelmét.

 

Még több »

A múlt rétegei…

Normal 0 21 false false false HU X-NONE X-NONE

Elgondolkoztak-e már azon, hogy hányféle magyar történelem van? Van egy hivatalos, amit az iskolában tanítanak, de a száraz történelmi tényeket mindenki másképpen értelmezi… Szinte már közhely, hogy ’56 egyeseknek forradalom, másoknak népfelkelés és szerencsére egyre kevesebb embernek, de egyeseknek ellenforradalom. Az álláspontok megmerevedtek, dogmaharccá vált a történelem.

 

Ismerős ez a térkép? Az 1938-41 között helyreállított majdnem Magyarország. Az emberek többsége, ha ezt meglátja, Közép-Európa etnikailag legigazságosabb határvonalait látja benne, azt a megoldást, amikor a legkevesebb embernek kellett kisebbségi sorban élnie… Azonban nézzük meg kicsit alaposabban ezt az ábrát! Mert ez a határvonal az ország jelentős részét történetének egyik legszörnyűbb népirtására emlékezteti.

 

Lehet-e így történelmet írni? Lehet-e közös történelmi és nemzettudatunk, ha ennyire másképpen értelmezzük a közös, illetve vállalandó történetünket?

 

Nemrég, írtam erről egy novellát is: a dunaújvárosi vonatot. Ugyanaz a település, mégis, van, akinek Pentele, van akinek Sztalinváros, van, akinek Dunaújváros… Mégis, mindannyian ugyanoda utaznak…

 

Tehát: lehet-e egy közösséggé válnunk? Ha kicsiny hazánkat nézem, pesszimistává válok… Mégis, ha kilépünk a nép-nemzeti keretből, már találunk okot a derűlátásra: a régi, de mindig megújuló lengyel-magyar barátságot. Belegondoltak már abba, hogy a történelmi események látszólag az ellenkező oldalra sodortak minket? Amikor mi a honfoglalás ezeréves évfordulóját ültük meg, Lengyelország nem is létezett, mint állam. Az I. Világháború utáni rendezés minket megcsonkított, őket viszont a semmiből megteremtette (kevesen tudják, de a régi Magyarországból még az újjászülető lengyel állam is kapott 589 négyzetkilométert…). A II. Világháború során ellentétes oldalon álltunk… Mégis, bármit is hozott a történelem, mindig számíthattunk egymásra.

 

Vajon, túl merész álom lenne, hogy hasonlóan a lengyel-magyar barátsághoz, a nemzeti határokon belül is meg tudjuk teremteni azt az egységet, amit a határokon túl sikerült?

 

Még több »

Holocaust emlékezet

Ez a nap, amikor őrizkednék a nagy szavaktól, gondolatoktól. Inkább a készülő regényemből (Éjszaka egy halott asszony ágyában) idéznék egy ezzel foglalkozó részt.

A főhős egy "egyszerű" sváb falusi asszony, aki megpróbál ember maradni a történelem viharaiban...

A regényrészlet a nyilas hatalomátvétel előtti időkben játszódik:



Normal 0 21 false false false MicrosoftInternetExplorer4

Minden este egy kendőt vett fel, hogy teljesen olyan legyen, mint a többi falusi, korabeli asszony, magához vette az aznapi csomagot és útnak indult, fel a hegyoldalba, a pincékhez. A boltoshoz és családjához. Néha elmosolyodott azon, hogy hiába hívták őket Deutsch-nak, mégis a németek bejövetele óta bujkálnak.

 

Szokás szerint a titkos jellel kopogott, mire belülről kireteszelték az ajtót. Lerakta az ételt és beszélni kezdtek, mindenféléről, hogy kivel mi történt a faluban, mintha nem is lenne körülöttük háború, mintha csak vásárlás közben állnának meg egy kis pletykálkodásra… Így próbálták meg fenntartani az illúziót, hogy egy normális világban élnek.

 

Ez az este azonban másképpen alakult; nem telt el néhány perc, és újra kopogtattak az ajtón, kicsit ügyetlenül, de azért felismerhetően a titkos jellel.

 

A boltosék mindenre készen elbújtak, Kata halálra váltan ajtót nyitott. Az ajtóban a tolmács állt.

 

- Hol vannak a Deutschék?

 

- Nem tudom miről beszél… - próbált meg pirulva hazudni az asszony.

 

- Ne vicceljen. Magának tökéletes az alakja, biztos nem eszik ennyit vacsorára – mutatott az asztalra a férfi.

 

- Csak… - próbált meg valami hihető hazugságot kitalálni.

 

- Ne fáradjon. Tudom, most azt akarta mondani, hogy a szeretőjével találkozik. De ön nem olyan ember. Tehát: hol vannak a boltosék? Gondolom, a pince végében… Kálef! – kiáltott egyet.

 

Válaszul halk sustorgás hallatszott a sötétből majd a hordók mögül az egész család, szép sorban előkúszott.

 

- Ellenőr úr! Micsoda meglepetés!

 

- Örülök a szerencsének! Bár kissé megváltoztak a körülmények, amióta utoljára találkoztunk. A múltkori hely kicsit otthonosabb volt… De azért ünnepeljük meg a találkozást. – És a zubbonya zsebéből elővett egy üveg bort.

 

- Az ellenőr úr is másképpen nézett ki…

 

- Erre gondol? – Nézett a tolmács az egyenruhájára. – A színe nem az igazi, a szabása is kicsit kényelmetlen egy olyan vérszerinti kereskedőnek, mint én, de hát háború van. Már leszolgáltam az időmet, de behívtak, hogy tolmácsoljak, mert a sok porosz übertiszt nem érti az itteni nyelvjárást. Amikor utoljára találkoztunk, gondolta volna, hogy önkéntesnek jelentkezem a keleti frontra?

 

- Bevallom nem. De arra sem gondoltam volna, hogy így kisemmiznek minket. Munkaszolgálat, deportálás. És most már az utcára sem merünk menni. Pár éve még a falu és az ország megbecsült polgárai voltunk, most meg még a létezéshez való jogunkat is elveszik. Valamikor egy újságban megjelent egy karikatúra, egy orrkatalógus. Kezdődött a pisze orral, majd a végén ott volt a sasorr, a római és a végén csak egy megjegyzés volt: mi még elhisszük önnek, de jobb, ha magánál tartja a keresztlevelét. Akkor még nevettünk. Ki gondolta volna, hogy egyszer már a keresztlevél sem lesz elegendő? Nekem is van, mindenkinek a családban, a plébános úr titokban kiállította nekünk, azt mondta, vannak idők, amikor a hazugság az erény és az igazmondás a bűn. De ma már kit érdekel a keresztlevél? Rám néznek, látják az orromat, a számat, a szemeimet és nem kérdeznek semmit sem. Tehetek róla, hogy az Örökkévaló ilyennek, zsidónak teremtett? – A boltos kicsit elgondolkozott és folytatta:

 

- Aztán volt az a borzalmas film, a Jud Süss. Látta?

 

A tolmács egy pillanatig gondolkodott.

 

- Igen. Láttam. Erkölcsi szempontból nulla, briliáns kivitel. Amikor láttam, azon gondolkoztam, hogy vajon valóban el is hiszik, amit mutatnak? Ahogy körbenézek, félek, igen.

 

- Abban volt egy mondat. Az igaz volt. Belém égett: „A hercegnek megbocsátanak, a zsidó felakasztják”.

 

Mondja, maga mit gondol? Végül is csak jobban látja, mint mi falusi szatócsok… meddig fog még tartani ez az őrület?

 

- Hát… - vakarta meg a fejét a tolmács. – Nem sokáig. De ahhoz éppen elég, hogy ami még megmaradt ebből az országból, azt tönkretegyék. Még az ő kezükben van a fegyver.

 

- Majd csak ideérnek a ruszkik…

 

- És akkor jobb lesz? Én láttam a szovjet paradicsomot, hát az maga a pokol. De talán magukat nem fogják bántani. A zsidókat nem utálják jobban, mint mások. És ami a legrokonszenvesebb bennük: slendriánok. Láttam az ő haláltáboraikat: ott voltak túlélők.

 

- És ha a németek bevetik a csodafegyvereket? A rádióból folyamatosan ez ömlik.

 

- Ettől nem kell tartani.

 

- Mégiscsak Göbbels propagandafogása?

 

- Nem, még annyi sem. Hihetetlen erőforrásokat elpazarolnak a Wunderwaffen-ekre, de nincs semmi látszata. Tudja, miért volt krumpli hiány? Mert az összesből alkoholt csináltak, hogy a rakétáiknak legyen üzemanyaga.

 

- És mikorra érnek ide az oroszok?

 

- Isten tudja. Talán pár hónap, talán egy fél év. Addig próbálják meg kihúzni. De az Isten áldja meg magukat, ügyesebben csinálják, mint eddig! Ha én megtaláltam a búvóhelyet, más is megtalálja. Kár lenne magukért.

 

- Ezt mi is szó szerint így gondoljuk… Talán az Örökkévaló megsegít. Nem engedheti.

 

- Én már nem hiszek ebben. Mi emberek már olyan profin tudjuk pokollá tenni egymás életét, hogy ezen Isten sem tud változtatni. De idefigyeljenek! Még pár hétig itt lesznek a németek, aztán csak pár tüzért hagynak itt, hogy lőjék a túlpartot. ha ideér a szovjet. Akkor próbáljanak meg átszökni hozzájuk. Talán lesz maguk között, akiket elengednek. Nem lehet tudni. Az orosz ilyen: ha odamész hozzá, nem tudod, hogy vodkával kínál meg, vagy lelő, mint egy kutyát. Ki kell húzni.

 

- És az ellenőr úr?

 

- Én?

 

- Mit fog csinálni?

 

- Hát, van egy meghívásom a Birodalomba, de azt hiszem, inkább köszönettel visszautasítom. Itt várom meg, aminek történni kell. Ha már nem kellek a németeknek, visszamegyek Budapestre és addig dolgozom, amíg meg nem jönnek. Akkor meg úgyis vége lesz. Én leszek a burzsuj, horthysta katonatiszt. Mit tegyek? Ez a hazám. Meghalni a Duna partján is lehet.

 

De most nem ezzel törődjünk! Hát hiába hoztam ezt az üveg bort? Nem a legjobb évjárat, de legalább békebeli. Önnek is tölthetek? – fordult Katához, aki félénken bólintott.

 

- Mire igyunk?

 

- Arra, hogy béke legyen – mondta a boltos.

 

- Hogy mindannyian túléljük – tette hozzá a felesége.

 

- A férjemre… hogy visszakapjam.

 

A tolmács kicsit gondolkodott, mintha a gyertyafénynél a bor színét tanulmányozná, majd halkan megszólalt:

 

- A megbocsátásra. Hogy végre megszakadjon az a gyűlöletlánc, ami már vagy fél évszázada pusztít és mar minket. Hogy meg tudjatok bocsátani nekünk – fordult a boltoshoz.

 

- Megbocsátani? Ezeknek? Akik meg akarnak ölni minket? A nyilasoknak, a náciknak?

 

- Legyen igazság, de ne bosszú. Állítsák bíróság elé a nyilasokat, a nácikat, a parancsot túllihegő csendőröket… de tudom, hogy itt nem fog megállni az „igazság”. Hanem jönnek a svábok, a politikusok, mindenki, aki az új hatalom útjába áll. Mert ne áltassuk magunkat; ahová a vörösök egyszer beteszik a lábukat, előbb-utóbb minden vörös lesz.

 

- Koccintsunk! De remélem, csak a reménytelenség szól magából. Én hiszek abban, hogy túléljük és minden jó lesz.

 

- Legyen úgy!

 

Óvatosan kortyolgatva a szavakat és a bort még sokáig beszélgettek aznap este. Elővigyázatosságból a tolmács többet nem látogatta meg őket, de minden nap valamit Kata kezébe csúsztatott valami finomságot vagy cigarettát, amit jegyre már régóta nem lehetett kapni.

 

Néhány hét múlva, amikor kiépítették az állásokat, a tolmács összecsomagolt és udvariasan elköszönt. Nem sokkal később, megkezdődött a nyilas őrület, a pokolban egy újabb körrel bejjebb kerültek.

 

És egy este, amikor felment a boltosék rejtekhelyére, már csak a kifosztott borospincét találta… Minden felforgatva, minden összetörve. Önkéntelenül is takarítani kezdett és nem gondolt arra, hogy mi történhetett, hova vitték őket… Söprés közben a kezébe akadt egy üvegcserép: a borosüveg maradéka, amit a tolmács hozott… Nem tudta, miért, de elrakta.

 

Még több »

Svábok kitelepítése: bűnös nép vagyunk?

kitelepített sváb öregasszony

Normal 0 21 false false false HU X-NONE X-NONE

Ma délben lent voltam a faluban, a kitelepítési emlékünnepségen. Nagyon szeretem ezt az ünnepet, nem amiatt, amire emlékeznek, hanem ahogyan emlékeznek. Mert az alapgondolat nem az, hogy mekkora méltánytalanság történt a hazai németekkel, amikor deportálták őket a szülőföldjükről, hanem az, hogy még mindig itt vannak, még mindig beszélnek németül és őrzik kultúrájukat. Inkább örömünnep, mint gyász.

kitelepített sváb öregasszony

 

Mégis, magyarként meg kell vizsgálnom a lelkiismeretemet, hogyan volt lehetséges, hogy Magyarország öt éven belül két értékes kisebbségét is kivetette önmagából? Sok mindennel tudnánk védekezni, a külső nagyhatalmi befolyással, azzal, hogy az elszakított területeken élő magyarokkal, vagy a szudétavidéki németekkel sokkal kegyetlenebb dolgok történtek, mint a magyarországi svábokkal, de azt hiszen pont azért, mert mi magyarok is átéltük az áldozattá válást, kellett volna sokkal jobban igyekeznünk, nehogy mi is bűnösök legyünk.

 

Mi egyszerre voltunk bűnösök és áldozatok: „a magyarkérdés vagonkérdés” mondták és űztek el minket szülőföldünkről, de közben mi is elüldöztük a svábokat (mit számít a kiterített térképeken néhány százezer ide vagy oda!) – mentség van, nálunk Európában ezekhez már diszkont áron is hozzá lehet jutni, de felmentés nem lehet kapni sehol.”

 

Bűnös nép vagyunk-e? Azt hiszem, ezen a kérdésen nem a jelszavak és az ideológiák szintjén kell elgondolkoznunk. Ha valakiben meg van az erkölcsi bátorság hogy ezen a kérdésen elgondolkozzék, ajánlom figyelmébe az előadásom ezzel foglalkozó részét:

Titkok és mítoszok: 5. Bűnös nép vagyunk

 

Még több »

2012. április 11. A költészet napja

Ma van a költészet nap, ezért gondoltam egy verset osztok meg a blogomon. Talán nem a legjobban sikerült versem, de nekem az egyik legkedvesebb, mert a legfontosabb nőnek írtam, a feleségemnek. Mert kell, hogy legyen valaki az ember életében, aki a legfontosabb, akiért érdemes...

Boldogságok, A.D. 2010. - Kedvesemnek

Boldogság, csak egy pillanat,
boldogság, mindörökre megmarad.
Boldogság, ha Veled lehetek,
boldogság az együtt töltött évek.

Boldogság, hogy annyi évtized után,
szerelmünk mindig újjászületik,
boldogság a rádcsodálkozás,
a mindig újnak látó vágyakozás.

Boldogság, hogy álmom Te vagy,
a büszkeség, hogy egymáshoz tartozunk.


Boldogság, ha néha mindent hátrahagyunk,
s együtt megyünk a világnak végére,
mert életem csak Veled lehet szabad,
hogy sorsom és jövőm Te vagy.

Benned vannak a szürke napok,
a nehezen gördülő évek,
az ínség, s a gondok:
de Benned van, hogy Érted
mindez érdemes,
s nem hiábavaló.

Ha valakit érdekelne az egész vers, itt olvashatja el

 

 

Még több »

Egy meghívás margójára

Normal 0 21 false false false HU X-NONE X-NONE MicrosoftInternetExplorer4

Múlt csütörtökön a barátaim inni hívtak. Régi, kipróbált bajtársakról van szó, akik az elmúlt évek legnehezebb napjaiban is mellettem álltak – de ez a csütörtök Nagycsütörtök volt, amikor a keresztények az utolsó vacsorára és Krisztus elfogására emlékeznek. Nehéz, amikor valakinek a barátai és a hite között kell választani, de azt hiszem, mint minden embernek, aki minden hibái, bűnre való hajlandósága ellenére Krisztus követésére törekszik, egyértelmű a választás. Egy embert, egy teremtményt, bármennyire is jó és igaz, sohasem szabad Isten elé helyezni.

 

Mégis, nem tudtam szabadulni a kérdéstől és sokat rágódtam rajta. Az esti Szentmisén is ezen gondolkoztam, sok minden kavargott bennem. Az egyik: az utolsó vacsora örömünnep volt, én a templomban ünnepeltem, de vajon van-e abban rossz, ha ők együtt isznak, örülnek egymás társaságának, ahogy Jézus és az apostolok is tették. A szentség talán hiányzik benne, de a szeretet valahol mégiscsak ugyanaz. Nem lehet-e, hogy ők jobban megélték a szeretetet, mint én, akinek gondolatai a Szentmisén folyton elkalandoztak?

 

Mégis… Vajon mi a hiba bennünk, mi a hiba bennem, hogy mi keresztények vajon miért nem tudjuk megosztani azt az örömöt, amit a hit megélése jelent? Szent Jeromos egy helyen azt mondja, hogy „a mi bűneink a barbárok ereje”. Meg szabad-e elégednünk azzal, hogy elfogadjuk, hogy mi így ünneplünk, ők meg úgy? Lehetünk-e döglött kovász-keresztények? Szabad-e, hogy csak ezek legyünk? Megelégedhetünk-e azzal, hogy bezárkózunk templomainkba, hogy évente kétszer körmenetet teszünk a templom körül?

 

És azt hiszem, ez a történet nem csak a kereszténységről szól. Krisztus dicsősége nem lesz nagyobb attól, hogy teljesítjük a parancsait. Ezekre nekünk van szükségünk. És ha azt mondom, hogy „nekünk”, akkor ezen nem csak Isten háza népét értem, hanem a hazámat, a nemzeti közösséget is.

 

Mert meggyőződésem, hogy a magyarságot három erő egyensúlya tette naggyá és erőssé: a nemzettudat, a szabadság és a kereszténység. Amikor ez a három erő egyensúlyban volt, nagyok voltunk és erősek, be tudtuk tölteni történelmi hivatásunkat. De ha bármelyiket is előtérbe helyeztük a másik kettő rovására, magunkat marcangoltuk.

 

Úgy érzem, ma a nemzettudat kezd helyreállni a lelkekben. Hosszú az út, de az első lépéseket már megtettük. Ma már nem „ciki”, ha valaki a hazaszeretetről szóló dalokat hallgat.

 

De még sokat kell tennünk, hogy a kereszténység, és a magyarság egyik legnagyobb kincse, a szabadság is helyére kerüljön a lelkedben

 

 

 

Még több »

2012. április 7. Postcommunio

(áldozás utáni imádság)

a solymári templomban készült

 

Te ismered lépteimet, Uram,
tudod, milyen nehezek oltárodtól távozóban.

 

Húsodat és véredet viszem,
s közben saját húsom bűnének terheit hordozom.

...

 

A sok boldog pillanat
újra és újra vádol,
ha színed előtt vagyok,
terhem mint Atlaszé, világot hordozó.

 

Csak egy kérdés Uram:
ha én alig bírom el súlyát bűneimnek,
Te hogy hordoztad el mindenkiét?

 

Ha az én lábaim remegnek,
mikor oltárodhoz lépek,
Te hogy bírtad terhét a keresztnek?

 

 

 

Ez a múlt.

 

A jelen: előtted vagyok,
s bűneim terhét viselem.

 

A jövő: a Te titkod, Uram,
(csak arra kérlek, Uram, hogy szavaimra,
s ne vágyaimra hallgass!)

 

Reményem Benned,
ahogy szereteted él.

 

 

Még több »