2020 október 26., hétfő

Az (élet)mű és kritikája… (A fekete zaj kora 6.)

Share

 

Siker a néma csend, amivel az írásaimat fogadják, ha valahol előadják.

Siker, amikor az olvasóim megosztják velem a gondolataikat, életüket, legbensőbb titkaikat. 
Fájdalmas siker, hogy nem tudok mindenhová elmenni, ahová hívnak. 
Amikor vitatkozni kezdenek velem, amikor az írásaimat átírják a saját szellemükben – csak a jó írókat érdemes plagizálni. 
És siker az is, amikor megírják az ember paródiáját. 

 

Azaz: mit ér az író, ha magyar?

A válaszom: 9 004 dollárt. Legalábbis, a siteprize.org szerint ennyit ér a honlapom, a rozvanyidavid.fw.hu. Nem tudom, hogy a valóságban van-e olyan őrült, aki kétmillió forintot adna érte, azt se tudom, eladnám-e ennyiért, de azt hiszem ez a szám is jól mutatja, hogy a mai világban is van igény az irodalomra. Ez lenne a siker? Mit akarhat elérni egy író?

A pénzt? Nehéz, de nem lehetetlen vállalkozás… Nem kell mást tenni, csak beállni valamelyik sorba, a megadott dolgokról beszélni és a megadott dolgokról hallgatni és jönnek a publikációs lehetőségek, a jogdíjak. Vagy valami divatos témát kell keresni, erre javasolni tudom a felnőtt tartalmakat. Arra mindig van vevő…

De az igazi siker szerintem más: hogy segítsünk az embereknek abban, hogy újra önmagukra találjanak. Ez nem forintosítható siker, nehezebben mérhető, mégis ezért érdemes írni.

Hogyan jutottam el eddig? Kezdetben én is azt csináltam, amit minden kezdő író: írogattam, de nem mutattam meg senkinek sem. Aztán a kiadóm, aki a szakkönyveimet kiadta, megkeresett azzal, hogy egy szépirodalmi honlapot indít, ha van, rakjam ki oda az ilyen jellegű műveimet. Kiraktam hát a június 4. – Trianont, ami igazából nem is vers, hanem gondolatfüzér – én lepődtem meg a legjobban, amikor megtudtam, hogy a Sydney Magyar Rádió leadta, majd, amire még nem volt példa az adó történetében, meg is kellett ismételniük az adást, annyian kérték.

Aztán a barátaim javaslatainak megfelelően, különböző honlapokra elküldtem az írásaimat, míg ma már inkább a honlapok működtetői keresnek meg.

Siker a néma csend, amivel az írásaimat fogadják, ha valahol előadják.

Siker, amikor az olvasóim megosztják velem a gondolataikat, életüket, legbensőbb titkaikat.

Fájdalmas siker, hogy nem tudok mindenhová elmenni, ahová hívnak.

Amikor vitatkozni kezdenek velem, amikor az írásaimat átírják a saját szellemükben – csak a jó írókat érdemes plagizálni.

És siker az is, amikor megírják az ember paródiáját. A Piroshó álnevű író, az Éjszaka egy halott asszony ágyában paródiáját készítette el, zseniálisan kacagtató módon – hadd idézzem (bár igazából az tudja értékelni, aki olvasta az eredeti művet is):

 

Elővettem a filléres emlékeket. A rozsdát megette a szú nyugatra menekülés közben. Az aktatáska füle maga mellé képzelte a kínzó lelkiismeretet, de a sötétség néma volt, üresen koppantak a szavak, hamisan nyikorogtak a szólamok.

Visszaraktam a filléres emlékeket a protézis mosolya mellé. Elegáns ruhákról álmodtak és világbékéről. Munkaidő után a környezetvédelem lett a hobbijuk. Vadásztak a hatásra, de még nem biztos, hogy jut számukra 8 óra szórakozás.

Elővettem a poros üvegszemet és a második kacsintást.

A németek elvitték a falut, csak az emberek maradtak. Lakodalmat hagytak a mi utcánkban. Azt elvitték az oroszok. Két kacsintás elgurult.

– El kell fogadnunk, amit nem adnak.

– Remélem, megtalálja a hallását.

– A japánok is mozgolódnak.

– Zászlókat tűzünk minden mondathoz.

Elvitték a falut és elvették az ünnepet… Ebben a megváltozott korban, a fekete zaj korában ezt kell tennünk: visszaadni az embereknek a hazát és Istent. Az ünnepet.

 

 

 

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

#Muzej2019 – Gül baba türbéje

Már többször is kénytelen voltam megállapítani, hogy mi magyarok, furcsa egy nép vagyunk. Most éppen …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.