2019 június 20., csütörtök
Forrás: parbeszedhaza.hu

Az evangéliumi értékek és a nyugati társadalom – George Weigel előadása

Share

Kulturális gyökereink újraépítése a legfontosabb feladatunk – mondta George Weigel, Amerika egyik vezető értelmiségije, az Ethics and Public Policy Center vezető kutatója a Párbeszéd Házában tartott előadásán. A világhírű előadó, kinek számos könyve és cikke jelent meg barátjáról, Szent II. János Pál pápáról, első alkalommal tartott előadást Budapesten az evangéliumi értékek és a nyugati társadalom témakörében.  

Mezőhegyi Gyula beszámolója

Az előadást a rendezvény házigazdása Sajgó Szabolcs SJ, jezsuita szerzetes, a Párbeszéd Háza vezetője nyitotta meg és köszöntötte a megjelenteket. A köszöntő középpontjában George Weigel A remény tanúja: II. János Pál pápa életrajza című könyve állt, ami a pápa életét összegző regényfolyam legújabb darabja. Patrick Egan meghívott előadó kiemelte, hogy a kötet azon túlmenően, hogy végig kíséri II. János Pál pápa életútját, kihangsúlyozza legfontosabb tanítását is. Nevezetesen azt, hogy az önajándékozó szeretet az az út, amelyben az emberi szabadság kiteljesedhet.

Emellett hangsúlyozta, hogy kevés olyan író van, aki egyszerre tud úgy írni és tanítani, mint Gegorge Wiegel. Könyvében az önéletrajzon keresztül segít az olvasónak megérteni, hogy II. János Pál pápa miért dolgozott olyan sokat annak érdekében, hogy a pápaságnak visszaadja azt a gondolatot, hogy a pápa nem más, mint egy egyetemes pásztor. Szolgálata alatt majdnem egymillió mérföldet utazott a földgolyó-szerte azért, hogy személyesen találkozhasson a hívekkel. Ezen kívül arra is rávilágít, hogy a pápa miért avatott sokkal több embert szentté, mint bárki más korábban. George Weigel könyvét eddig tizenhat nyelvre fordították le, több mint húsz könyve jelent meg. Emellett rendszeresen publikál jelentős újságokban, és több nemzetközi kitüntetésnek is a birtokosa.

Patrick Egan, George Weigel és Sajgó Szabolcs SJ / Fotó: Párbeszéd Háza

George Wiegel azzal kezdte előadását, hogy II. János Pál pápa mellett kiemelte XVI. Benedek pápát is. Ugyanis véleménye szerint mindketten valódi európai szereplők voltak, és erre az európai tudatra nem a nemzeti identitásuk ellenére, hanem épp a nemzeti identitásuk által jutottak el. Beszédében két fontos dokumentumra koncentrálva, azok által keretezte mondanivalóját. Az egyik II. János Pál pápa leginkább kidolgozott társadalmi enciklikája, a Centesimus Annus, a másik pedig XVI. Benedek pápa egyik utolsó nyilvános beszéde.

Centesimus Annus

A 80-as években ennek az írásnak az volt a szerepe, hogy az azt megelőző száz év tanulságaira alapozva teremtsen platformot a XXI. század a jövő társadalmának vizsgálatára. Egy hihetetlenül pozitív és optimista pillanatfelvétel volt a jövőről. A pápa szerint azoknak lett igazuk, akik vállalták a szabadság kockázatát. Különös tekintettel igaz ez azokra az európai népekre, akik megszenvedték a kommunizmus hazugságkultúráját. A Centesimus Annus első érve a lelkiismeret forradalma, ami lehetővé tette később a politikai forradalmak kialakulását. Ez a forradalom volt az alapja annak, hogy Európa újra lélegezni tudjon. II. János Pál pápa olyan ember volt, aki mindig egy kicsit előrébb gondolkodott, mint a kortársai, és ezáltal vált az egyik hősévé a ’89-es forradalomnak. A jövő társadalmának kérdése folyamatosan foglalkoztatta őt, és ennek többször is hangot adott.

„Hogyan lehetne a 20. század könnyeiből egy új tavaszt hozni az emberi szellemiség számára?” (II. János Pál pápa)

A jövő társadalmának alapvetései

Véleménye szerint, nem szabad mindig a jövő szabad társadalmáról beszélni. Az erényes és szabad társadalomról egyszerre kell beszélni. Ennek a kettőnek mindig kéz a kézben kell járnia, ugyanis nem lehet megélni a szabadságot, ha abban nincs erényesség. Weigel ehhez hozzátette, hogy valóban nem lehet megélni a szabadságot, ha nincs az egyének lelkében és gondolkozásában erény, és nincs erény, amit tisztelne a társadalom.

Enciklikájában a pápa továbbá kifejtette azt is, hogy a jövő szabad és erényes társadalmának három részvevője a demokratikus politikai közösség, a szabad gazdaság, amit fegyelmezni kell a hagyomány és a szokások által, és egy vibráló, pezsgő, erkölcsös közkultúra. Ezen három részvevő együttes jelenléte lehet az alapja a politikai és gazdasági szabadság sikeres működésének.

A demokrácia mint gépezet

Sokan gondolják úgy, hogy a demokrácia és a piac olyan gépezetek, amik képesek önmaguktól működni. Ha lefektetik a demokrácia szabályait, megalkotják annak kereteit és feltételeit, akkor nincs más teendő, mint hogy beleraknak a gépezetbe egy kulcsot és az már működik is magától. Ez az elgondolás azonban súlyos tévedés. Ugyanis a működéshez egy bizonyos erények szerinti ember is kell.

„A kritikus tömege az erényeknek az alapja annak, ha azt akarjuk, hogy a demokrácia és a piac működjön, sőt prosperáljon” (George Weigel)

A pápa a Centesimus Annus-ban továbbá azt állította, hogy a szabadság önmagában nem egyenlő a választás lehetőségével. A szabadságot ugyanis nem szabad önmagában az egyén akaratára leszűkíteni úgy, hogy az nincs hozzákapcsolva semmilyen módon az erkölcsi igazsághoz. A szabadság ilyen módon egyébként önmegsemmisítő is tud lenni. George Weigel ennek megértéséhez példaként hozta fel a gyerekek viselkedését, akik egyfajta akarnokként, a saját igazságukat követve szeretnének mindent, most és minden áron. Ez viszont nem a szabadság emberi, gondolkodó megélése.

Az ember erkölcsi igazsággal csak később ismerkedik meg a polgári intézmények által, amiket a pápa csak úgy nevezett, hogy a szabadság első iskolái. Ilyen a család, az iskola és az önkéntes közösségek. Weigel szerint manapság már ezeket az intézményeket is megkérdőjelezi a nyugati gondolkodás, méghozzá azok, akik szeretnék a társadalmi rendet csak az egyénre és az államra leredukálni.

A pápának is voltak saját tapasztalatai erről, mikor végignézte a polgári társadalom elpusztítását a nácik által, majd a kommunisták kísérletét, hogy a civil társadalomból valamiféle állami intézményt faragjanak.

Változások és új missziós területek

II. János Pál pápa által remélt XXI. század erényes és szabad társadalmai nem tudnak létrejönni a vallásos meggyőződés kizárásával. Az egyház az egyik legfontosabb intézménye a civil társadalomnak és az a feladata, hogy alakítsa a közkultúrát és mint intézmény, vegyen részt a közjó érdekében folytatott vitákban. Ugyanis az egyháznak is meg kell nyilatkoznia ezekről, de olyan nyelven kell ezt megtennie, amit meghall és megért minden olyan állampolgár is, aki egyébként nem osztozik az adott egyház teológiai meggyőződésében.

Tizenkét évvel később a pápa megtette az utolsó, jelentős megnyilatkozását a közéletről, az Egyház Európában című apostoli levelében. Ebben a pápa egyfajta bizonyítványt állított ki arról, hogy hogyan is teljesített Európa ebben az új környezetben. Aggályát fejezte ki és súlyos bizonytalanságokról beszélt a kultúra, az antropológia, az etika és a spiritualitás kapcsán. Aggodalommal szólt arról a belső ürességről, ami meghatározza a 21. századi embert. A pápa ezt úgy értelmezte, mint egyfajta spirituális unottságot, ami a emberi gondolkodás önközpontba helyezése miatt történik. Arról a posztmodern problémáról beszélt, hogy ha mindenki a maga igazságát tekinti a legfőbb, érvényes igazságnak, az nem vezet sehova.

„Ha nincs meg a legfelsőbb igazságba vetett hit, akkor nem egy demokratikus, hanem egy Nietzsche szerinti világban fogunk élni, ahol a hatalom megszerzésére irányuló vágyról fog szólni minden”. (II. János Pál pápa)

Ugyanakkor nem csak a társadalomnak, az egyháznak is változnia kell bizonyos tekintetben. George Weigel szerint az egyháznak meg kell értenie, hogy a katolicizmusnak nyugaton nincsen semmilyen genetikai transzmissziója, ugyanis negyven év múlva gyakorlatilag nem lesz olyan ember, aki elmondhatja, hogy azért katolikus, mert valamelyik felmenője egy kifejezetten katolikus nemzetből származik. Tehát nem lesz genetikailag kódolt katolicizmus, sem generációról generációra hagyományozása az egyháznak. Ezt mindenkinek egyénileg kell majd megélnie.

Ezért az egyháznak Weigel szerint azt is meg kell értenie, hogy ma már a missziós terület nem csak Kongó és Botswana, hanem a konyhaasztal, a szomszéd, akár a szakmai vagy a kulturális élet, az állampolgári és a fogyasztói tér. A keresztény világegyháznak – amihez közel 1,2 milliárd ember tartozik – vannak élő és haldokló részei. Élő részei azok, akik felvállalták XVI. Benedek és II. János Pál pápa tanításait, haldokló részei pedig Németország, Belgium, Hollandia, Írország és Franciaország jelentős területei. Ők negyven-ötven éve azon dolgoznak, hogy egyfajta könnyített, kiürült és lebutított katolicizmust teremtsenek meg.

Pápa a Bundestagban

XVI. Benedek pápa szolgálata idején kialakította azt a szokást, hogy minden év szeptemberében tartott egy előadást valamilyen jelentős, közéletet érintő kérdésről. Például az Iszlám és a modern világ közti kapcsolatokról, a Biblia kultúrájáról, az erkölcsi igazság és a demokratikus kormányzás közti kapcsolatokról. A legutolsó előadása 2012-ben a Bundestagban volt, melyben rávilágított egy általánosan de tévesen elfogadott felfogásra. Ezen felfogás szerint a nyugati világ demokratizálódása a 17-18. században kezdődött.

Ez pedig azért problematikus, mert az igazság az, hogy sokkal hamarabb kezdődött el. Emlékeztetett, hogy a Nyugat legmélyebb demokratikus gyökerei Jeruzsálemben (a Bibliában való hit), Athénban (az észérvekben való hit), és Rómában (a jogállamban való hit) keresendők. Tehát ez a folyamat egyáltalán nem a francia forradalommal kezdődött. A kezdet sokkal inkább a Jeruzsálemben található kulturális gyökereknél, az Athénból eredő észérvek igazságánál, valamint Cicerónál és a többi római gondolkodónál keresendő. És pontosan ezektől a gyökerektől igyekeznek minket elszakítani.

A pápa a beszédében a nyugati civilizációt egy háromlábú székhez hasonlította. A 19. század magaskultúrája kirúgta a jeruzsálemi lábát ennek a széknek. Amikor számos nyugati gondolkodó, Nietzsche, Marx azzal érveltek, hogy a Biblia Istene az emberiség ellensége. Két lába maradt ennek az ingatag széknek. Az elmúlt negyven évben a nyugati világ már elkezdte elveszíteni a racionalitásba vetett hitet is. Ezzel kirúgták az athéni lábat, majd maradt egyetlen egy, a jog. Viszont XVI. Benedek pápa szerint a relativizmus diktatúrája, hogy én rákényszerítem az igazságom valakire, vagy fordítva, gyakorlatilag a jogállamiság vége. Ezáltal a római láb ezen a civilizációs sámlin szintén ki lett rúgva. Benedek pápa szerint mindannyiunknak óriási feladata van ebben a civilizációs újjáépítési folyamatban.

George Weigel / Fotó: Párbeszéd Háza

George Weigel előadása végén felidézte, mikor egyszer még a 80-as években Charles Krauthammer, politikai kommentátor megkérdezte tőle, hogy mit fognak csinálni az életünk hátralévő részében, hiszen a “nagy verseny” minden kérdést megoldott. Hamar kiderült, hogy a verseny önmagában mégsem oldott meg semmit. Ott kell lennie az igazság és az észérvek kultúrájának, amiket olyan politikához kell kapcsolódni, ami nem egy verseny, piaci üvöltözés, hanem egy komoly beszélgetés.

Ez az egész nyugati világot érintő probléma. Nem csak arról szól a dolog, hogy ezt a gépezetet elindítsunk. Kell egyfajta ember, erények és kultúra ahhoz, hogy a szabad politika, a szabad gazdaság működni tudjon. Kell a hit az ember azon képességében, hogy megismerje az igazságot, akár az erkölcsi igazságot is. Tehát azt válaszolná ma, az azóta már megboldogult Charles barátjának, hogy életük hátralévő részében ezeket a lábakat kell újrapótolnunk, és újra kell építeniük a kulturális gyökereket.

Hozzászólások

hozzászólás

The following two tabs change content below.
Share

Esetleg más?

Lullázás 29.: Üdítő pillanatok egy (majd) 400 éves korcsmában (Fenékpuszta)

Van abban valami abszurd, hogy Fenékpusztán egy lepusztult kastély és egy római romváros mellett a …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.