2020 december 6., vasárnap

„Azt a csillagot…” – 1. komáromi lányok

Share

 

Lajos bácsi (Stirber Lajos, akiről már sokat meséltem) meghívott az „Azt a csillagot…” című kiállítás megnyitójára. Mivel Komárom északi részén mindig különleges hangulatú rendezvényeket tartanak, örömmel mondtam igent a meghívásra, s pénteken, munka után hazafelé menet leszálltam a komáromi vasútállomáson és a táskámat a hátamra vetve nekiindultam, át a hídon, a felvidéki Komáromnak. Vigasztalanul esett a szomorkás novemberi eső… Térképet nem nyomattam, hiszen azt hittem, ismerem a várost, s könnyen eltalálok a Csemadok székházba. Fél óra múltán szembe kellett néznem tévedésemmel. Mit tehet ilyenkor az ember? Először keres egy várostérképet – nem talál. Bemegy a templomba imádkozni egyet – ez segít, de nem közvetlenül. Elkezdi kérdezgetni az arra járókat – ez már jobb módszer, s lépésről lépésre el is igazítottak, de a célnak csak nem akaródzott feltűnni.

Már az erődnél jártam, mikor két fiatal leány vidáman, magyarul beszélgetve jött szembe velem. Kicsit zavarban voltam, hiszen kettejük évei együtt nem érhették el az enyémeket, de összeszedtem bátorságomat és megszólítottam őket, hogy nem tudnák-e vajon megmondani, merre lehet az a bizonyos székház.

A lányok segítőkészen magyarázni kezdtek, de látva tekintetem értelmességét, feladták és az egyik így szólt: – Ha nem baj, elkísérném önt…

Egy pillanatra megrendültem, hiszen ilyen udvarias formában még sohasem kínáltak segítséget. Pár méter után elköszönt a barátnőjétől és kettesben sétáltunk az utcákon. Nemsokára elnézést kért, hogy ennyire sietősen lépdel, de mint mondta, a barátival találkozik…

Elgondolkoztam azon, hogy ez a lány, akiről semmit sem tudok, mennyire megéli az Evangélium igazságát. Nem ezer lépést tesz meg a kérésemre, hanem kétezret, s mint az irgalmas szamaritánus, gondoskodik az út mellett talált alakról, túl azon, amit az kérni merne.

Közben mesélt a városról, a felvidéki életről, s mikor megkérdezte, mi célból keresem a székházat, elmondtam neki, hogy egy versemet hozom. Nem volt idő megállni, nem akartam idejét rabolni, hát odaadtam neki a verset, s ott a szemerkélő esőben, az öreg komáromi utcákon menet közben elolvasta. Szürreális élmény volt, mint egy álom melyben angyalok táncolnak.

És közben azon gondolkoztam, az összes írásomban, versemben és regényemben van-e annyi érték, annyi jóság, mint ebben az egy lányban, aki barátnőjét otthagyta, megkockáztatta, hogy késik barátaitól, csak azért, hogy ismeretlenül segíthessen rajtam.

Szép volt a megnyitó, szép a kiállítás, de ezt az egy élményt külön is el kellett mesélnem. És, rossz szokásomhoz híven, versbe is foglaltam…

Aki ismerné a lányt, kérem, mondja meg neki, hogy köszönöm!

 

Novemberi eső szitál,
bús a macskakő a határ túloldalán,
címet keresve kesergek,
nem tudván, hol lesz érkezésem.

 

Novemberi rút esőben,
kabátrántó csúf időben,
két lány sétál velem szembe,
szavuknak magyar a zengése,
esőcseppet kinevetve.

Két felebarát, szemükben érzem,
Isten-küldte, hogy segítsen,
legyen áldott érkezésem

 

Fűzik a szót szép kedvesen,
célomat hogyan elérjem,
egyikük szól: „elkísérem”,
s már nem búsak a macskakövek.

 

Meséli a várost hol él,
szavában ott a Felvidék.

Egy tiszta arc – egy tiszta szív,
ki ismeretlen útjára elkísér,
közben magamban mondok egy imát,
lelkéből egy részt, Uram, adj nekem,
miként Illés lelke rendeltetett.

Mert nincs veszve, hit és haza,
míg oly ifjak és leányok élnek,
kiknek nem üres szó a szeretet,
s arcukon őrzik tiszta lelküket.

(Komárom, Felvidék, 2015. november 20.)

 

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

#Muzej2019 – Gül baba türbéje

Már többször is kénytelen voltam megállapítani, hogy mi magyarok, furcsa egy nép vagyunk. Most éppen …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.