2019 október 16., szerda

„Azt a csillagot…” – 2. az ünnep

Share

 

 

 

A komáromi ünnepek mindig szépek… Van valami különleges hangulatuk, nehéz megfogalmazni, miért. Benne van a felvidéki magyarság hűsége, a komáromi emberek jósága, Jókai öröksége, a mindig újra, a megújulásra való törekvés, a műveltség és a merészség. És az arcok: férfiak és nők, ifjak és őszek, minden arc mesét mesél, mind érdemes lenne arra, hogy szobrász formálja meg őket az örökkévalóságnak.

Múltkor az utamról meséltem, most az érkezéssel kezdem.

Még csak kétszer jártam a Nagy Mesemondó városában, de már az utcán felismertek és örömmel köszöntöttek felvidéki barátaim. Otthon voltam.

Lajos bátyámmal már korábban beszélgettem arról, hogy egy adott kor lényegét, lelkét mindig a sokak által giccsnek tartott alkotások és az igazi művészet képes visszaadni. Nem véletlen, hogy a Világháborúban nemzetiségre és egyenruhára való tekintet nélkül énekelték a katonák a Lili Marlent. Ezért, hiszem, a művészeknek nem szabad idegenkedniük a „giccstől”: értő kézzel át kell venniük belőle minden egyetemest, minden örök időkre szólót. (Természetesen a „giccsnek” is rengeteg fajtája van a szomorú szemű kutyusoktól és a játszadozó kiscicák jelentik az egyik végletet, a másikat azok, melyek egy társadalmi szintű traumát dolgoznak fel a saját eszközeikkel.)

Ezen az ünnepen ezt a biztos és értő kezet éreztem.

Gúnyolódhatnak a felkent ítészek a Parnasszuson a „cifraszűrös” magyar nótán, de van-e szebb és igazabb szerelmes dal, mint amikor a magyar baka a keleti front poklában ezt dúdolva gondolt feleségére és fiára?

Éreznék-e az erőt, megrendülne-e a szívük, ha hallanák, hogy zeng a „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország” a felvidéki Komáromban?

Sírt a hegedű, mélyült a hang, de ez a hang diadalmas, mert igent mond az életre, igent, aminek az akarat adja meg az ízét.

És egy gyermekhang mesélt egész este, az ő szavai kötötték össze a verseket és a dalokat. És a gyermeki ajkakon a száraz életrajzi adatok példabeszéddé, mesévé válnak: hogy a szeretet nem múlik el soha, nem tiporja el a zsarnokok akarata.

Stirber Lajos. 1944-ben életét adta a hazáért, legyen emléke áldott!

 

Nehéz megszólalnom,
a sok egetérő szó és hang között:
mi újat tudnék még mondani,
mit tudnék hozzátenni?
Mégis, szólnom kell,
el kell mondanom,
hogy én is e földről származom,
hogy őseim sírja gyökérként köt el földhöz,
hiába űzték el őket,
örökségük bennem él,
őrzöm és gondozom.
Ma este ők fognak velem szólani,
lelkük és hangjuk benne támad fel.

Felállok.
Csend.
Száz szempár figyel.

Szavakat formálva olvasok,
mit üzen apa a fiának,
onnan, hol halál kaszál?

Száz szív fogadja soraim.

Taps,
örök himnusz ritmusát veri száz tenyér.

Otthon vagyok, e város hazám. 

 

A beszámolóm első része itt olvasható

 

Az ünnepről készült képeim az írói facebook oldalamon tekinthetők meg.

 

 

 

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

#Muzej2019 – Bunkermúzeum

Vannak témák, amikhez szinte lehetetlenség hozzányúlni, nevezhetjük ezeket akár darázsfészeknek is. A magyar történelem egyik …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.