2018 február 19., hétfő

A budai kitörés (Ketten a kórházban…)

Share

A napokban emlékezünk 1945 februárjára, amikor a Budán körülzárt magyar és német csapatok megkísérelték a kitörést a szovjet ostromgyűrűn keresztül. Kb. 60 ezren védték a várat, a kitörési kísérletben ennek egyharmada vett részt, akik közül kevesebben, mint ezren érték el a saját vonalakat. A történelem abszurdja, amire csak úgy szabad emlékezni, ha egyik fél bűneiről és szenvedéséről se hallgatunk. Beszélni kell a Dunába lőtt zsidókról, de a megerőszakolt és karóba húzott német ápolónőkről is… Mivel a történelem abszurd, ezért én sem tudtam mást tenni és egy rövid abszurddal emlékezem meg róla. Két ember megpróbálja a normalitást felidézni egy irracionális világban…

Nem hősöket és gonosztevőket akartam megidézni, hanem embereket. Abszurd formában, ahogy a magyar történelem is abszurd ezer éve…

Ketten a kórházban

 

– Ezek a fiatalok… – fordult az egyik beteg a másikhoz. – Mindig csak rohannak. Nézze meg ezt is: csak bejön és közli, hogy aki tud, az menjen vele. Nem látja, hogy nyakig gipszben vagyok?

– Bezzeg a mi időnkben… Semmi hordágy, semmi mankó, csak így egyszerűen: keljünk fel és kövessük, ha akarjuk. Semmi részvét.

– Semmi. Persze, megértem, hogy nekik is megvan a maguk baja.

– És nekünk nincs? Már hetek óta nem ettem semmi normális kosztot, odadobnak valami vackot és együk meg! Hát lehet így gyógyulni? A gyógyszerről meg nem is beszélve. Szavamra mondom, fel kéne lógatni a kórház anyagbeszerzőjét. Nem igaz, hogy legalább valami kis fájdalomcsillapítót nem tudnak szerezni valahonnan, akár a föld alól is. Soha nem fogunk így talpra állni…

A másik nem felelt, az étel említése beindította az emlékezését… Pár perc után szólalt csak meg.

– Bezzeg az asszony odahaza. Azok a sült oldalasok, a szószok… Persze, ilyen válságos időkben valószínűleg ő sem tudna csodát művelni, de egy kis káposztát csak össze tudna rittyenteni. Vagy legalább egy kávét. Itt odavágnak az ember elé valami ihatatlan löttyöt, hogy nesze, otthon meg minden reggel együtt ittuk szertartásosan… Tudja, amióta bekerültem ide, leszámoltam az életemmel. Az élet, mint olyan, már nem is hiányzik. De ezek az apróságok igen.

– Írt azóta?

– Nem, csak reménykedni tudok, hogy a karácsonyi felfordulásban megkapta a lapomat, de hát válasz nem érkezett. Tudja, már a posta sem a régi.

– Pontosan. Régen, akármi jöhetett, tűz, víz, háború, de a levelek pontosan érkeztek. Ezeknél már a posta sem működik úgy, mint régen.

– Azért ne panaszkodjunk. Lehetne rosszabb is.

– Például?

– Például lehetne hideg is.

– Igen, a fűtést még ezek is egész jól megoldották. Valamit magyaráztak, hogy termálfűtés így meg úgy, de nekem ez túl modern. Az én időmben, ha volt szén, meleg volt, ha nem, akkor hideg.

– És vannak orvosok is.

– Vannak, vannak, de ki tudja, milyenek… Mindenféle szedett-vedett népség, szívesen megnézném a diplomájukat.

– No jó, de azért mégiscsak vannak, ez is valami. A többiek mesélték, hogy húszukat zsúfolták be a kórterembe és orvost csak akkor láttak, ha éppen amputálni kellett valakit.

– Igaz, lehetne rosszabb is. Legalább csak ketten vagyunk a kórteremben.

– De ne felejtse el, hogy pár órája még mi sem kettesben voltunk. De ezek mindenkit, aki járóképes, elvisznek magukkal.

– Jó lenne egy kicsit kimenni a szabadba. Vagy legalább ablakot nyitni. De itt még ablak sincs, az utcákon meg, maga is tudja, milyen a közbiztonság. Kész öngyilkosság ilyenkor a városba menni.

– Mondtam, hogy nem is olyan rossz ez a hely. Na látja.

– Erről jut eszembe: mit mondott a fiatalember, mikor jönnek azok?

– Ezt így nem mondta. Csak annyit, hogy nyolc után indulnak.

– Ezek még ezt sem tudják megszervezni.

– Nem. Nekünk kell kézbe venni a dolgokat. Mindent előkészített?

– Igen, itt van az éjjeliszekrényen. Tudja, mit sajnálok egyedül?

– A gyerekeit?

– Nem, azoknak megvan a maga életük. Iskolába járnak és ha egyszer egy normális korszak jön, akkor majd csak boldogulnak valahogy, ha túlélik.

– Lesznek még normális idők?

– Talán. Bár, ahogy a mai fiatalságot elnézem…

– Olyan világot kapnak, amilyet megérdemelnek. De mit mondott, mit sajnál?

– Hogy az újság nem jutott el hozzám, így nem tudtam befejezni a regényt. Már sohasem tudom meg, hogy ahhoz a fiúhoz visszatér-e a lány, vagy ott szórakozik tovább azzal a selyemfiúval.

– Ilyenek ezek. Mindig csak a kaland, az élvezet.

– Azért vannak kivételek is. Például a fiam. Igaz, neki meg csak a tanulás, csak a munka, nem is élvezi az életet, pedig most fiatal. Bezzeg, mi nem voltunk ilyen tutyimutyik. Ha tudná, hogy milyen kalandjaim voltak fiatalkoromban…

A másik öreg megijedt, hogy megint egy félórás kiselőadás következik a fiatalkori kalandokról, ezért megpróbálta elvágni a beszélgetést.

– Tudom. Mennyi időnk van még?

– Már nem túl sok, legfeljebb egy fél óra. Már úton vannak, most fél kilenc van, nemsokára ők is megérkeznek.

– Akkor készüljünk?

– Igen.

Egy pár percre megült közöttük a csend. Majd hangos csörömpölés, lábdobogás, lövések, sikolyok és ordítozások hallatszottak a folyosóról.

– Akkor?

– Csináljuk. Megkérhetnélek, hogy te kezdd?

– Természetesen, ahogy megbeszéltük. – mondta és az éjjeliszekrénykéből elővett egy pisztolyt és a másik fejéhez tartotta. Közömbös hangon megkérdezte: – Mehet?

A másik nem bírt válaszolni, csak remegve bólintott. Meghúzta a ravaszt és az öreg test visszahanyatlott az ágyba. Ő is a pisztoly csövébe nézett, s csak arra tudott gondolni, már sohasem tudhatja meg, a folytatásos regényben még lesznek-e együtt boldogok a fiú és a lány…

1945. február, Budapest, a vár barlangrendszerében.

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

Gágyor Péter: Az új ember

Félelmetes rendszerességgel visszatérő téveszme az „új ember” megteremtésének a vágya. Kísértet ez a bugyuta vágyakban …

2 hozzászólás

  1. Debreczeny Csaba

    Nagyon megható történet.Gratulálok.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.