2020 augusztus 12., szerda

Írók

Trianon emléke…

Emlékérem az erdélyi bevonulás emlékére

A múlt héten a Trianonról szóló írásomat adtam közre, ma arra szeretnék emlékezni, hogy az a nemzedék, melynek napi valóság volt, hogyan élte meg ezt a tragédiát...

 

"Maguk fiatalok el sem tudják képzelni, hogy mit jelentett nekünk, a két háború között felnőtt nemzedéknek ez a szó, hogy „Trianon”. Maguknak csak egy szó, egy történelmi fogalom, egy kötelező lecke a történelemórán, nekünk viszont élő valóság volt. Mi naponta mondtuk az iskolában: „Csonka Magyarország nem ország, Nagy-Magyarország mennyország”… és higgye el, szívből jött. Kamaszként örömmel mentünk a leventemozgalomba, mert titokban, a baráti beszélgetésekben és éjszaka az álmainkban arról képzelegtünk, hogy mi leszünk azok, akik majd visszafoglalják az elcsatolt területeket. Elől Horthy Miklós fehér lovon, utána meg mi. Ha kell békésen, ha kell harcban. Még a hősi halált is örömmel vállaltuk volna.

Emlékérem az erdélyi bevonulás emlékére


Nem, ezt a mai nemzedékek, akik már ideálok nélkül nőttek fel, vagy még rosszabb esetben, hamis ideák utálatában, ezt nem tudják felfogni. Ők csak a régi filmhíradók ugrándozó képeit látják, elszörnyülködnek a giccses irredenta dalokon, de nem tudják elképzelni, hogy akkor az egész országot ez a gondolat fogta össze. Félre ne értsen: nem voltunk vakok. Tudtuk, már gyerekként is, hogy sok betegség volt ebben az országban, hogy a jelen kihívásai elől egy elképzelt ősmagyar-feudális múltba menekülünk, láttuk a nyomort, az igazságtalanságokat – mégis, jobban vágytunk arra az első lépésre, amivel átlépjük a gúnyhatárokat, mint az első csókra. Úgy gondoltuk, ha a revízión túl vagyunk, minden más kérdés magától, vagy legalábbis nagyon könnyen megoldódik. A legfontosabb kérdés mindig is a revízió, a megszállt részek visszatérte volt."

Dróthuszár

Még több »

Szárszó után Leányfalu

A találkozónak a leányfalui Szent Gellért Lelkigyakorlatos Ház adott otthont

Lelki forradalom zajlik – lerakták az öt hónapja alakult Civil Együttműködési Tanácskozás szervezeti alapjait Történelmi pillanatnak nevezte Csizmadia László, a Civil Együttműködési Tanácskozás (CET) elnöke Leányfalun, a szervezet működési, stratégiai megbeszélésére összejött tanácskozást. A rendezvényen mások mellett Palkovics Imre, a Munkástanácsok Országos Szövetségének elnöke, Osztie Zoltán, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének …

Még több »

Bayer: Ne feleljünk meg a korszellem elvárásainak!

Bayer Zsolt

Tisztázni kell, miként viszonyuljunk a kormányzó hatalomhoz Igazából persze mindenki civil akar lenni – írja Bayer Zsolt, a Magyar Hírlap főmunkatársa a lap pénteki számában. A civilekhez címzett publicisztikában a szerző kifejti: „civilnek lenni nemcsak jó, de a civilség egyfajta morális többletet jelent a mai Magyarországon. És a kétségkívül létező …

Még több »

Horthy, a mítosz, a szobor és a vörös festék…

Horthy, mint sátán

Normal 0 21 false false false HU X-NONE X-NONE

Horthy, mint sátán

Újsághír: Horthy Miklós nemrég felavatott szobrát vörös festékkel öntötték le Kerekiben. Talán nem is érdemelne a hír különösebb figyelmet, lélektanilag talán a kispolgár lázadásaként lehetne leírni az esetet, aki csak ilyen kétségbeesett módon tudja felhívni magára a figyelmet, mégis, úgy érzem, erről az esetről írnom kell.

 

A történészek dolga, hogy megítéljék a volt Kormányzót, mint politikust, az egyre fogyatkozó, két háború közt eszmélt nemzedéknek tud Horthyról, mint emberről beszélni, nekem csak annyi marad, hogy Horthyról, mint az embert túlélő mítoszról írjak.

 

’45 után Horthy lett a jelképe a király nélküli királyságnak, a feudális elmaradottságnak. A „demokratikus” köztársaság elsősorban az ő, korábban igencsak erős legitimációval bíró személyén keresztül akarta a régi Magyarországot lejáratni. A korabeli karikatúrán fekete ruhában ördögszarvval és farokkal ábrázolták az égő Budapest képe alatt, jelezve, hogy mindez az ő műve. Bár Nürnbergben nem emeltek vádat ellene, a népirtásokért az új Magyarországon ő lett a felelős.

 

A kommunista hatalomátvétel után ez a kép nem sokat változott, legalábbis hivatalosan. A nép körében azonban Horthy talán pont ezért az ellenállás jelképe lett. A korabeli vicc szerint, amikor a párttitkár megkérdezi az egyszeri embert, hogyan lehetne az embereket a párttaggyűlésre behívni, a következő tanácsot adja: Ha azt akarja, hogy eljöjjenek, híresztelje el, hogy Mindszenty fog beszédet tartani. Ha azt akarja, hogy sokan jöjjenek el, híresztelje el, hogy Horthy visszatér… de ha azt akarja, hogy mindenki itt legyen, mondja azt, hogy Rákosit akasztják…

 

Horthy hiába volt öregember, a kommunista propaganda szemében már-már misztikus magaslatokba lépett: ’56 után azt híresztelték, hogy Horthy felajánlotta a nyugatiaknak, hogy fegyveres erővel ő fog majd rendet tenni az országban – 88 éves volt ekkor.

 

Érdekes módon, a konszolidálódott Kádár-rendszer mintha már elnézőbb lett volna: a párttagok titokban az emlékiratait olvasták és a Századunk című filmsorozat már árnyaltabban mutatta az alakját.

 

A rendszerváltozás környékén, felmerült, hogy melyik múltat akarjuk helyreállítani: a Horthy-féle királytalan királyságot, az arctalan köztársaságot, vagy maradunk Kádár árnyékában. Választásunk, mint az egész rendszerváltozás, felemás volt, s lettünk koronás köztársaság.

Vártuk, hogy visszatérjen Horthy, és hozza magával az ezeréves múltat, de ő is csak holtában tért haza.

 

1993-ban, az újratemetés idején újra fellángoltak az indulatok, s mint a jelek mutatják, azóta sem csillaodnak. Horthy, már nem létezik, mint egykor élt ember, hanem so oder so, de nemzeti mítoszaink sorába lépett. Sokak szemében annak az erkölcsi rendnek a képviselője, amit megpróbált megélni, tegyük hozzá, már akkor is sikertelenül, hiszen, se a világ, de még az ország nagy része sem akart már tudomást venni becsületkódexéről, erkölcsi elveiről, de még liberalizmusáról sem.

 

Ezzel párhuzamosan, a baloldali körök egy anti-mítoszt is felépítettek. Ha a két háború között az volt a jelszó, hogy minden nyomorúságunk oka Trianon, az új jelszó az lett, hogy minden nyomorúságunk oka Horthy. Konrád már egymillió áldozatról beszélt, ami képtelenségével az igazi áldozatok szenvedését teszi hiteltelenné.

 

És most itt van ez a vörös vödrös önjelölt hős... Valójában szót sem érdemelne, de kristálytisztán megjelenik benne az anti-Horthy kultusz minden eleme:

 

Minden magyar és nem magyar áldozat, mártír nevében. Minden hazai és európai demokrata, illetve demokratikus szervezet nevében. Minden értelmes, tisztességes ember nevében. A kivégzett matrózok nevében. Az orgoványi áldozatok nevében. Bacsó Béla és Radnóti Miklós nevében. Anyai nagyapám nevében, aki magyar katonaként túlélte a Don-kanyar értelmetlen vágóhídját és azután még hosszú évekig szenvedett Szibériában hadifogolyként. Apai dédszüleim nevében, akiket 1944 telén a zajló Dunába lőttek a nyilasok. A sok tízezer, ártatlan polgári áldozat nevében. A deportált és gázkamrába vetett gyermekek és nők nevében. Az újvidéki hideg napok áldozatainak nevében.” Azaz gyakorlatilag a magyar történelem minden tragédiájáért ő a felelős. Nem számít, hogy Bacsó Bélát még Horthy kormányzóvá választása előtt gyilkolták meg, szerencsétlen Radnótit (akről előző bejegyzésemben írtam), a nyilas puccs után... Mintha egy olcsó amerikai fantasy filmet látnánk, ahol a főhősből hirtelen hegynyi magas szörny válik...

 

Nem lenne egyszerűbb, ha tetteinkért, kudarcainkért magunkban keresnénk a felelősséget és nem mítoszokban? Ha felnőtt emberré válnánk, akik urai, nem pedig szolgái sorsuknak?  

 

Még több »

A CET tagjává válik a Békemenet Egyesület

A január 21-i négyszázezres békemenetet nem lehetett elhallgatni

A CET tagjává válik a Békemenet Egyesület, amely a négyszázezres januári polgári szimpátiatüntetés szervezője volt. Külön munkacsoporttal csatlakozik a határokon átívelő magyar civil együttműködéshez a Patrióta Európa Mozgalom is, amelyet a Nők a Magyar Nemzetért Egyesület fog majd össze – tájékoztatta a Csizmadia László, a CET elnöke a PolgárPortált.Megtudhattuk azt …

Még több »

Radnóti Miklós születésnapjára

Bűnösök vagyunk?

Radnóti: az áldozat vállalja a közösséget

Bűnösök vagyunk?

A magyarságra a történelme során többször rásütötték a kollektív bűnösség bélyegét. Igaz? Azt hiszem, erre a kérdésre a legszebb választ Radnóti Miklós adta meg:

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép


Ne feledjük, Radnóti ezt a verset 1944 januárjában írta, két hónappal a náci megszállás előtt, a zsidótörvények meghozatala után, zsidónak minősülő, de tiszta keresztény hitű emberként. Ez a vers (Nem tudhatom…) világítja meg legjobban a kettősséget: aki vállalja a magyarságát, nem csak a történelem dicsőséges lapjaival vállal közösséget, de viseli népének bűneiért a felelősséget is, még azokért a bűnökért is, melyeknek nem elkövetője, hanem áldozata. Ezt a gondolatot mindkét oldalon nagyon nehéz, szinte lehetetlen befogadni. Amikor Radnóti először felolvasta a barátainak ezt a verset, azok megrökönyödve fogadták: „Ni csak ez a hazaffyas vers! Mit akarsz ezzel, Miklós?”. A költő válaszát nem ismerem, talán nem is válaszolt a kérdésre, mert a szeretet, ezen belül a hazaszeretet olyan titok, amit talán csak Isten tudna szavakba foglalni.

(Az írás folytatása itt olvasható)

Még több »

A szívtipró, a kereszténység hőse, az üzlet és a mai Európa

don Juan de Austria

Normal 0 21 false false false MicrosoftInternetExplorer4

Egy apró hír: eladták Oxia szigetét egy katari cégnek. Már fel sem figyelünk rá, már sok földet eladtak nálunk is, közel-keleti vevőknek is – akkor mégis, miért akadt meg a szemem ezen a híren?

 

Talán kevesen tudják, de Oxia közelében van Lepantó: 1571-ben don Juan de Austria vezetésével az egyesült keresztény flotta itt törte meg a török tengeri hatalmat. A keresztény respublica, azaz a mai Európa összefogott és megállította a muszlim terjeszkedést.

 

Valamikor.

 

Ma, azt mondjuk, hogy Európa egységes, szolidáris… Mégis, úgy tűnik, hogy a belső ellentétek mélyebbek, mint valaha. Majd félezer évvel ezelőtt az európaiak (vagy mondjunk inkább keresztényeket?) képesek voltak az életüket áldozni egy közös célért – ma szerencsére nincs közvetlen fegyveres konfliktus, de a gazdasági ellentétek mélyebbek, mint korábban bármikor.

 

Görögország bajban van, mindannyian tudjuk. Nem a gazdasági kérdésekről akarok írni, hanem arról az ellentétről, ami a németek és a görögök között fennáll: az egyik semmirekellőnek tartja a másikat, a másik a náci terjeszkedéssel riogat… Pedig már nem dörögnek a fegyverek, a Wermacht még egyszer nem tűzi ki a zászlaját az Akropoliszon, de a világháború vége óta nem volt még ilyen mély ellentét a két nép között. Közben a katariak felvásárolják azt a földet, amiért félezer évvel ezelőtt az európai népek a vérüket adták… Félreértés ne essék, nem a katariakat hibáztatom, van pénzük, van vallási és nemzeti céljuk, persze, hogy terjeszkednek, de mindenképpen fájdalmas, hogy szembesítenek saját gyengeségünkkel. Nekik van hitük, van pánarab azonosságtudatuk, nekünk van életformánk, közös valutánk… És nem kérdés, hogy hosszabb távon melyik jelent többet.

 

Hol rontottuk el? Az alapító atyák a világháború borzalmai után erkölcsi alapon hozták létre a gazdasági közösséget, ma a gazdaság szabja meg az erkölcsi rendet. Fontos a gazdaság, tudom, de a történelem arra tanít, hogy mindig csak eszköz lehet, sohasem cél. Egyetlen birodalom vagy ország sem tudta polgárainak biztosítani a tartós jólétet, ami az életformát állította a középpontba, s ha szertenézünk a világban, akkor azt látjuk, hogy a gazdaság terén is azok az országok a sikeresek, melyek a gazdasági cél mellé eszmeit is állítanak.

 

Néha szeretném azt hinni, hogy mi magyarok ilyen néppé válunk lassan… Talán nem csak egy múló divat, nem csak egy korjelmez, amit felvettünk, hanem valóban komolyan gondoljuk, hogy:

 

„…várni kell, az élet nem lényeges, mert azon túl van valami, amit vámosok és politikusok nem tudnak elvenni, amit nem lehet megkapni a bevásárlóközpontokban, az ezredéves mese, amit a szél zúg, ami megvolt, s bár elveszett, de tudjuk, mert akarjuk hinni, hogy még megvan valahol.”

 

Azonban nem szabad, hogy az eszme ideológiává váljon. Nem szabad, hogy az az eszme, mely a társadalmat mozgatja, felülről elrendelt kötelező dogma legyen. Az ideológikus társadalom nem ideális. Köszönjük, ebből a nyilasok, a kommunisták és társaik alatt elegünk lett ebből.

don Juan de Austria

 

És térjünk vissza végül még egyszer Oxiára. Lepantó hőse, don Juan de Austria sok minden volt, de nem szent. Apja V. Károly császár volt, de nem törvényes. Fattyúként, szebben mondva bastardként nevelkedett, szerzetesnek szánták, de nem vonzotta a szent hivatás. Katona lett, s szerelmi kalandjai hírhedtek voltak, nem hiába vált a neve, don Juan, fogalommá. (A róla írt novellám itt olvasható)

 

Ebben az időben a pápai trónon V. Szent Pius pápa ült. Ő már nem VI. Sándorhoz hasonló reneszánsz pápa volt, hanem a katolikus megújulás képviselője, aki nem csak címében, de életmódjában is szent volt. Mégis, ez a pápa volt, aki don Juant kiszemelte arra, hogy a keresztény sereg vezére legyen.

 

Azt hiszem, ebben az apróságban az eszme központú-társadalmak sikerének titka rejtőzik. A rendet soha nem szabad kötelező érvényűvé tenni, azt csak fel szabad kínálni, a kérdés az, hogy a célt ki fogadja el, ki hajlandó ezért küzdeni…

 

Vajon, mikor lesz Európának újra olyan eszméje, amelyet mindegyik nép és nemzet képes vállalni, mikor leszünk képesek egymásért újra áldozatot vállalni?

 

 

 

Még több »

Elveszíthetik-e becsületüket a szavak?

kádárista május elseje

Normal 0 21 false false false MicrosoftInternetExplorer4

Néhány évvel ezelőtt kollegáimmal az autópályán haladtunk és megláttunk egy táblát: „Sasfészek”. Egy pillanatra összerezzentünk, hiszen anno ez a Führer nyaralójának volt a neve. És akkor beszélgettünk arról, hogy lehetséges-e, hogy a szavak elveszítsék a becsületüket.  Gyönyörű mondat az, hogy „Becsületünk a hűség”, de vajon szabad-e ezt kimondani az után, hogy ez volt az SS jelmondata is? A „kitartás” gyönyörű erény, a katolikusok erre tesznek esküt a házasságban, de el lehet-e felejteni, hogy ez volt a nyilasok köszöntése is?

 

Ugyanez igaz a jelképekre is: szabad-e, hogy pár hónapos nyilas őrület miatt ne használjuk az ősi árpád-sávos lobogót? Nem adunk-e ezzel nagyobb súlyt Szálasi bandájának, mint amit valóban megérdemelnek, a házmesterek lázadásának? De el lehet-e felejteni a fájdalmat, a szenvedést, amit ezalatt a pár hónap alatt okoztak?

 

Bevallom, tartok tőle, hogy ezekre a kérdésekre nincs abszolút értelmű válasz.

 

Hasonlóan vegyes a „munka” és a „május elseje” megítélése is.

 

Ezeket a fogalmakat három parancsuralmi rendszer is, a fasiszta, a nemzeti- és a nemzetközi szocializmus is megpróbálta kisajátítani. Mussolini munkacsatákat hirdetett, Hitler munkaszüneti nappá tette május elsejét és kijelentette, hogy a birodalmi márkának nem az arany, hanem a német munka a fedezete… Hogy a kommunizmusban mit jelentett ez a nap, azt hiszem, mindannyian tudjuk.

 

Nekem, aki a „virágzó” kádár-korszakban születtem, kisebb koromban a szüleimmel és a kollegáikkal töltött napot jelentette. Később, középiskolás koromban, amikor, mint 180 cm feletti fiút kivezényeltek zászlót vinni, kötelező-íze volt az ünnepnek – meg is fogadtam, hogy soha többet nem megyek felvonulni… (ez azon kevés elhatározásom egyike, amit sikerült is betartanom).

 

A rendszerváltás környékén, amikor elmaradt a felvonulás, jót nevettünk azon a viccen, hogy „igazán kár, mert most lett volna ’felvonulók kérték’” (ifjabb olvasóim kedvéért: ez május elsején este egy kívánságműsor volt).

kádárista május elseje

 

És volt egy május elseje, amikor még nem éltem, de azt hiszem, az előző nemzedéknek meghatározó élménye volt: 1957-ben. Erről a június 4. – Trianon c. versemben is írtam:

 

Mi márciusban újra akartuk kezdeni. Mi május elsején megtöltöttük a hősök terét és lett az osztályharcból sör és virsli.

 

Mi szervezkedtünk és pufajkásnak álltunk. (…)

 

Mi visszakacsintottunk Kádárnak, miközben ezrek voltak börtönökben és a Bíboros élő múmiaként figyelt szobája ablakából.

 

Mi örültünk a Trabantnak, a hétvégi teleknek, hogy néha kijuthatunk nyugatra.

 

Mi megtanultuk az iskolában, hogy nagy F a Felszabadulás és kis i az isten, s csodálkoztunk, hogy Kölcsey ezt nem tudta jól.

 

Mi Kádárt atyánknak neveztük és rendszerellenes vicceket meséltünk.

 

Mi a Népszabadságot olvastuk és a Szabad Európát hallgattuk.

 

Mi délelőtt vörös nyakkendőt kötöttünk és este hittanra jártunk.

 

Vajon, mindezek után, ünnepelhetjük május elsejét? Nem politikai szónoklatokkal, hanem valami belső lelki ünneppel? Nem vörös, vagy más színű drapériákkal, hanem úgy,  mint amikor Isten teremtő művének folytatására gondolunk? Ahogy Szent Benedek, Európa védőszentje is mondta: „ora et labora” - „imádkozzál és dolgozzál ” és nekilátott felépíteni egy új, krisztus világot?

 

Sajnos nem vagyok elég merész ahhoz, hogy azt mondjam, hogy ez az ünnep megtisztult és ma már így tudunk ünnepelni. De talán…  Talán ha a forradalom nem a politikában, hanem bennünk zajlik le, ha nem külső falakat, hanem a saját lelki várkastélyunkat építjük, akkor egyszer ez az ünnep is elnyeri igazi értelmét.

 

Még több »

A múlt rétegei…

Normal 0 21 false false false HU X-NONE X-NONE

Elgondolkoztak-e már azon, hogy hányféle magyar történelem van? Van egy hivatalos, amit az iskolában tanítanak, de a száraz történelmi tényeket mindenki másképpen értelmezi… Szinte már közhely, hogy ’56 egyeseknek forradalom, másoknak népfelkelés és szerencsére egyre kevesebb embernek, de egyeseknek ellenforradalom. Az álláspontok megmerevedtek, dogmaharccá vált a történelem.

 

Ismerős ez a térkép? Az 1938-41 között helyreállított majdnem Magyarország. Az emberek többsége, ha ezt meglátja, Közép-Európa etnikailag legigazságosabb határvonalait látja benne, azt a megoldást, amikor a legkevesebb embernek kellett kisebbségi sorban élnie… Azonban nézzük meg kicsit alaposabban ezt az ábrát! Mert ez a határvonal az ország jelentős részét történetének egyik legszörnyűbb népirtására emlékezteti.

 

Lehet-e így történelmet írni? Lehet-e közös történelmi és nemzettudatunk, ha ennyire másképpen értelmezzük a közös, illetve vállalandó történetünket?

 

Nemrég, írtam erről egy novellát is: a dunaújvárosi vonatot. Ugyanaz a település, mégis, van, akinek Pentele, van akinek Sztalinváros, van, akinek Dunaújváros… Mégis, mindannyian ugyanoda utaznak…

 

Tehát: lehet-e egy közösséggé válnunk? Ha kicsiny hazánkat nézem, pesszimistává válok… Mégis, ha kilépünk a nép-nemzeti keretből, már találunk okot a derűlátásra: a régi, de mindig megújuló lengyel-magyar barátságot. Belegondoltak már abba, hogy a történelmi események látszólag az ellenkező oldalra sodortak minket? Amikor mi a honfoglalás ezeréves évfordulóját ültük meg, Lengyelország nem is létezett, mint állam. Az I. Világháború utáni rendezés minket megcsonkított, őket viszont a semmiből megteremtette (kevesen tudják, de a régi Magyarországból még az újjászülető lengyel állam is kapott 589 négyzetkilométert…). A II. Világháború során ellentétes oldalon álltunk… Mégis, bármit is hozott a történelem, mindig számíthattunk egymásra.

 

Vajon, túl merész álom lenne, hogy hasonlóan a lengyel-magyar barátsághoz, a nemzeti határokon belül is meg tudjuk teremteni azt az egységet, amit a határokon túl sikerült?

 

Még több »

Együtt pályázhatnak a határon innen és túl

trianon

Fontos döntéseket hozott a pályázatokról szerdán a Nemzeti Együttműködési Alap (NEA) Tanácsa. Eldöntötték: a civil szervezetek működését segítő, a hónap végén záruló pályázaton a határon túli és az anyaországi szervezetek konzorciumai együtt összesen 8 millió forint elnyerését célozhatják meg. Ám, hogy minél többen döntsenek a közös indulás, azaz a nemzeti …

Még több »