2019 október 21., hétfő

Rozványi Dávid

Svábok kitelepítése: bűnös nép vagyunk?

kitelepített sváb öregasszony

Normal 0 21 false false false HU X-NONE X-NONE

Ma délben lent voltam a faluban, a kitelepítési emlékünnepségen. Nagyon szeretem ezt az ünnepet, nem amiatt, amire emlékeznek, hanem ahogyan emlékeznek. Mert az alapgondolat nem az, hogy mekkora méltánytalanság történt a hazai németekkel, amikor deportálták őket a szülőföldjükről, hanem az, hogy még mindig itt vannak, még mindig beszélnek németül és őrzik kultúrájukat. Inkább örömünnep, mint gyász.

kitelepített sváb öregasszony

 

Mégis, magyarként meg kell vizsgálnom a lelkiismeretemet, hogyan volt lehetséges, hogy Magyarország öt éven belül két értékes kisebbségét is kivetette önmagából? Sok mindennel tudnánk védekezni, a külső nagyhatalmi befolyással, azzal, hogy az elszakított területeken élő magyarokkal, vagy a szudétavidéki németekkel sokkal kegyetlenebb dolgok történtek, mint a magyarországi svábokkal, de azt hiszen pont azért, mert mi magyarok is átéltük az áldozattá válást, kellett volna sokkal jobban igyekeznünk, nehogy mi is bűnösök legyünk.

 

Mi egyszerre voltunk bűnösök és áldozatok: „a magyarkérdés vagonkérdés” mondták és űztek el minket szülőföldünkről, de közben mi is elüldöztük a svábokat (mit számít a kiterített térképeken néhány százezer ide vagy oda!) – mentség van, nálunk Európában ezekhez már diszkont áron is hozzá lehet jutni, de felmentés nem lehet kapni sehol.”

 

Bűnös nép vagyunk-e? Azt hiszem, ezen a kérdésen nem a jelszavak és az ideológiák szintjén kell elgondolkoznunk. Ha valakiben meg van az erkölcsi bátorság hogy ezen a kérdésen elgondolkozzék, ajánlom figyelmébe az előadásom ezzel foglalkozó részét:

Titkok és mítoszok: 5. Bűnös nép vagyunk

 

Még több »

2012. április 11. A költészet napja

Ma van a költészet nap, ezért gondoltam egy verset osztok meg a blogomon. Talán nem a legjobban sikerült versem, de nekem az egyik legkedvesebb, mert a legfontosabb nőnek írtam, a feleségemnek. Mert kell, hogy legyen valaki az ember életében, aki a legfontosabb, akiért érdemes...

Boldogságok, A.D. 2010. - Kedvesemnek

Boldogság, csak egy pillanat,
boldogság, mindörökre megmarad.
Boldogság, ha Veled lehetek,
boldogság az együtt töltött évek.

Boldogság, hogy annyi évtized után,
szerelmünk mindig újjászületik,
boldogság a rádcsodálkozás,
a mindig újnak látó vágyakozás.

Boldogság, hogy álmom Te vagy,
a büszkeség, hogy egymáshoz tartozunk.


Boldogság, ha néha mindent hátrahagyunk,
s együtt megyünk a világnak végére,
mert életem csak Veled lehet szabad,
hogy sorsom és jövőm Te vagy.

Benned vannak a szürke napok,
a nehezen gördülő évek,
az ínség, s a gondok:
de Benned van, hogy Érted
mindez érdemes,
s nem hiábavaló.

Ha valakit érdekelne az egész vers, itt olvashatja el

 

 

Még több »

Egy meghívás margójára

Normal 0 21 false false false HU X-NONE X-NONE MicrosoftInternetExplorer4

Múlt csütörtökön a barátaim inni hívtak. Régi, kipróbált bajtársakról van szó, akik az elmúlt évek legnehezebb napjaiban is mellettem álltak – de ez a csütörtök Nagycsütörtök volt, amikor a keresztények az utolsó vacsorára és Krisztus elfogására emlékeznek. Nehéz, amikor valakinek a barátai és a hite között kell választani, de azt hiszem, mint minden embernek, aki minden hibái, bűnre való hajlandósága ellenére Krisztus követésére törekszik, egyértelmű a választás. Egy embert, egy teremtményt, bármennyire is jó és igaz, sohasem szabad Isten elé helyezni.

 

Mégis, nem tudtam szabadulni a kérdéstől és sokat rágódtam rajta. Az esti Szentmisén is ezen gondolkoztam, sok minden kavargott bennem. Az egyik: az utolsó vacsora örömünnep volt, én a templomban ünnepeltem, de vajon van-e abban rossz, ha ők együtt isznak, örülnek egymás társaságának, ahogy Jézus és az apostolok is tették. A szentség talán hiányzik benne, de a szeretet valahol mégiscsak ugyanaz. Nem lehet-e, hogy ők jobban megélték a szeretetet, mint én, akinek gondolatai a Szentmisén folyton elkalandoztak?

 

Mégis… Vajon mi a hiba bennünk, mi a hiba bennem, hogy mi keresztények vajon miért nem tudjuk megosztani azt az örömöt, amit a hit megélése jelent? Szent Jeromos egy helyen azt mondja, hogy „a mi bűneink a barbárok ereje”. Meg szabad-e elégednünk azzal, hogy elfogadjuk, hogy mi így ünneplünk, ők meg úgy? Lehetünk-e döglött kovász-keresztények? Szabad-e, hogy csak ezek legyünk? Megelégedhetünk-e azzal, hogy bezárkózunk templomainkba, hogy évente kétszer körmenetet teszünk a templom körül?

 

És azt hiszem, ez a történet nem csak a kereszténységről szól. Krisztus dicsősége nem lesz nagyobb attól, hogy teljesítjük a parancsait. Ezekre nekünk van szükségünk. És ha azt mondom, hogy „nekünk”, akkor ezen nem csak Isten háza népét értem, hanem a hazámat, a nemzeti közösséget is.

 

Mert meggyőződésem, hogy a magyarságot három erő egyensúlya tette naggyá és erőssé: a nemzettudat, a szabadság és a kereszténység. Amikor ez a három erő egyensúlyban volt, nagyok voltunk és erősek, be tudtuk tölteni történelmi hivatásunkat. De ha bármelyiket is előtérbe helyeztük a másik kettő rovására, magunkat marcangoltuk.

 

Úgy érzem, ma a nemzettudat kezd helyreállni a lelkekben. Hosszú az út, de az első lépéseket már megtettük. Ma már nem „ciki”, ha valaki a hazaszeretetről szóló dalokat hallgat.

 

De még sokat kell tennünk, hogy a kereszténység, és a magyarság egyik legnagyobb kincse, a szabadság is helyére kerüljön a lelkedben

 

 

 

Még több »

2012. április 7. Postcommunio

(áldozás utáni imádság)

a solymári templomban készült

 

Te ismered lépteimet, Uram,
tudod, milyen nehezek oltárodtól távozóban.

 

Húsodat és véredet viszem,
s közben saját húsom bűnének terheit hordozom.

...

 

A sok boldog pillanat
újra és újra vádol,
ha színed előtt vagyok,
terhem mint Atlaszé, világot hordozó.

 

Csak egy kérdés Uram:
ha én alig bírom el súlyát bűneimnek,
Te hogy hordoztad el mindenkiét?

 

Ha az én lábaim remegnek,
mikor oltárodhoz lépek,
Te hogy bírtad terhét a keresztnek?

 

 

 

Ez a múlt.

 

A jelen: előtted vagyok,
s bűneim terhét viselem.

 

A jövő: a Te titkod, Uram,
(csak arra kérlek, Uram, hogy szavaimra,
s ne vágyaimra hallgass!)

 

Reményem Benned,
ahogy szereteted él.

 

 

Még több »

2012. április 6. Nagypénteki példázat

 

Mikor a Gyermek megszületett,
mindenki csodájára járt:
szép volt,
testén semmi hiba,
mint az Istennek legjobban tetsző áldozat,
s a falubeli anyák
mind irigyelték Máriát.

 

Mikor a Gyermek felnőtt,
szép volt,
mint a kedveséért hegyeken átlépő vőlegény.

 

Mikor a Gyermek szólásra nyitotta ajkait,
sokan figyeltek rá,
sokan jöttek hozzá,
panaszkodva testük-lelkük sok baját.

 

Mikor a Gyermek látta ezt,
cserét ajánlott:
elkérte az emberek bűnét,
s cserébe szépségéből adott.

 

S eljött a nap,
mikor már a világ minden csúfságát,
sebét testében hordozta.
Akkor, akiken korábban segített,
mind rátekintett, s így csúfolta őt:

 

„Nem vagy szép, sem ékes,
hiszen látjuk,
a külsődre nézve nem vagy vonzó -
pusztulj hát!”

 

S nagy tömegben rá mind halált kiált.
Ekkor a Gyermek,
ki egykor legszebb volt az emberfiak közül,
a világ minden bűnét, csúfságát, s sebét
saját testében keresztfára vitte.

 

De aki felismerte őt csúfságában is,
megismeri majd őt dicsőségében is.

 

Még több »

2012. április 5. Nagycsütörtöki példázat

 

Nagycsütörtök éjjelén,
mikor az Úr önmagát a kínzók kezére adta,
a Sátán győzelmet ünnepelt,
s mert Isten ereje rejtve maradt,
a gonosz szellemek és lelkek
egy éjszakára megkapták a földet,
hogy a lelkekben gyengítsék a hitet.

 

A Gonosz éjszakája volt ez,
mint a böjti szél repdesett,
sok igaznak lelkébe férkőzött a kétség.

 

De győzelme csak látszat volt csupán,
mert másnap az Úr halála,
mikor szenvtelen kéz döfte át szívét:
vereség által lett győzelem.

 

S a vért látva
még a Gonosz is elcsendesült.

 

 

Még több »

2012. április 4. “felszabadulás”

Valamit végleg elvesztettünk azon a napon, amit később Felszabadulásnak kellett neveznünk, amikor piros papírzászlócskákkal kellett köszönetet mondanunk az „ideiglenesen hazánkban állomásozóknak”.

Nem Erdély, Felvidéket, Kárpátalját és Délvidéket vesztettük el, hanem a reményt, hogy egyszer nekünk is sikerülhet valami, amikor végre önönmagunk lehetünk és nem valami ránk kényszerített, felvett szerep – azóta már nem élünk, csak létezünk, s tudjuk, hogy már meghalni sem tudunk, legfeljebb elmúlhatunk.

És eljött a főállású optimisták korszaka:
sírni nem volt szabad, csak éljenezni, s bárgyú mosollyal nézni a jövőbe.

Nálunk ugyanazt a dalt betiltották azért, mert zsidó, majd azért mert fasiszta – pedig nem szólt másról, csak arról, nekünk gyönyörű e föld, s talán haza, ahol az életet a legendák szövik át.

Nálunk a felszabadítók hétszázezer magyart hurcoltak el, - többet, mint a náci megszállók! - de rájuk nem volt szabad emlékezni.

Több tízezer magyart gyilkoltak le, hogy soha ne merjünk a régi Magyarországról álmodni, még ma sincs se sírjuk, se emlékük – vagy ha van, naponta halljuk a hírekben, hogy a sírkereszteket ledöntik és lekaparják a neveket az emléktáblákról.
Még ma sem tudjuk hány százezren haltak meg a náci haláltáborokban vagy a gulágokon, hányan féltek hazatérni, s maradtak nyugaton.

http://rozvanyidavid.fw.hu/news.php?extend.9.4

Még több »

Gondolatok, Istenről, hazáról…

június 4. - Trianon

Azt hiszem, mielőtt megosztanám a gondolataimat, illenék bemutatkoznom: Rozványi Dávid vagyok, katolikus, magyar, író - és remélem gondolkodó ember is.

Valamikor írtam trianonról (sic!, mert lassan már nem tulajdonnév, hanem a hétköznapi fájdalmunk része), a magyarságról egy verset: http://rozvanyidavid.fw.hu/news.php?extend.9.4

Vagy megnézhető videón is: http://www.youtube.com/watch?v=P09xIUCY7t0&context=C4218d63ADvjVQa1PpcFOjq4nTqdZ0I0EpoesENurTRRb3_nkRBYM=

Ha mást és többet nem is tudok írni, úgy érzem, akkor is megérte élnem. Talán nem ez a legjobb bemutatkozás, de azt hiszem, ha ez az írásom tetszik, érdemes olvasnod tovább is engem, ha nem: köszönöm, hogy vetted a fáradtságot és elolvastad vagy meghallgattad.

június 4. - Trianon

Még több »