2019 június 20., csütörtök
Illusztráció (Fotó drooker.com)

Csonka Ákos: Szlovákiában megszűnt a sajtószabadság!

Share

Hány krimit olvastunk és láttunk, amelyben újságírókat tettek el láb alól, mert olyanba ütötték az orrukat, ami a nagyfiúknak nem tetszett?! Hány meg hány akciófilmet láttunk, amelyben maffiózók nemes egyszerűséggel leszámolnak emberekkel.

Fizetünk érte, feltesszük a 3D szemüveget, és közben pattogatott kukoricát ropogtatunk a párnázott moziszékekben. Majd nyújtózva egyet kiballagunk a moziból, bele sem gondolva a történet életszerűségébe. Ez csak film, gondoljuk. Itt a komfortos kis világunkban ilyen nincsen, már hol lenne.

Panaszkodunk mindenért, hiszen belénk van kódolva, hogy mindig panaszkodni kell (mert aki nem panaszkodik, az gyanús), mutogatunk másra, és szidjuk a rendszert. Ezt szoktuk meg, szüleink is ezt tettét, ezt tanultuk. Mindig mindenért más a felelős. Mindenki hülye, mi bezzeg pontosan tudjuk, hogy mit kellene másképpen csinálni, majd amikor lehetőségünk nyílna rá, hogy megmutassuk, hogyan kéne, kiderül, nem vagyunk az a típus, meg amúgy is egyedül mit tehet az ember, s ezzel már le is ráztuk magunkról a felelősséget. Tipikus nyárspolgári magatartás, amihez tökéletesen társult a Facebook-hatás, hogy eme hozzáállásunkat immár számítógép mögül a lehető legnagyobb kényelemben élvezhessük.

Abba viszont utálunk belegondolni, hogy valójában nézőpont kérdése mindaz, amitől negatívak, sőt pesszimisták vagyunk. Képtelenek vagyunk értékelni, hogy földrajzilag, éghajlatilag, környezetileg a Föld egyik legjobb helyén élhetünk. Bele sem gondolunk, hogy a Föld lakosságának a felső kategóriájába tartozók jólétében élünk. Persze, hogy nem tesszük, hiszen a tévében esténként mást látunk, a legfelsőbb jómódú szintet, amihez szeretnénk hasonlítani magunkat. Más viszont nem érdekel, az kellemetlen. Szegénység, éhezés, háború, betegségek, természeti katasztrófák… „Borzasztó, de messze van” – szörnyülködünk, és ezzel a lendülettel kapcsolunk is kedvenc valóságshowunkra, hogy megtudjuk, mitől hányt tegnap „VV Bucus”. Mindig újabb és újabb információ, impulzus kell. A lezuhant repülőgép is addig érdekes, amíg pár percig sopánkodhatunk rajta, esetleg megvitatjuk a szomszéddal, megspékelve egy kis hozzáadott konspirációs elmélettel, hogy „szerintem a terroristák/Putyin/Soros/Illuminati keze van a dologban”, és várjuk a következőt, amit szolgáltat is a szomszéd azzal, hogy elmondja, az XY lánya kivel lépett félre, és mi hír járja róla a faluban.

Természetesen csak bizalmasan, első kézből, kivételes hírmegosztással.

És jött a következő! Szlovákiában meggyilkoltak egy újságírót és a párját. Mint a filmekben, profin, hidegvérrel. Fico már díjat is kitűzött a nyomravezető számára. „WANTED!” Bang! Hú, de jó story! Egy embert feltehetően újságírói oknyomozó munkája miatt végeztek ki. Szinte már fel sem fogjuk ennek a súlyát, hiszen tegnap az NCIS-ben, meg a Gyilkos Elmékben is volt hasonló. Egy hír a sok közül, megyünk tovább, jöhet a következő impulzus. Annyira természetessé váltak az ilyen fogalmak, hogy amikor a valóságban történik, szinte csak beleszámoljuk a tucatba. Észre sem vesszük, hogy oly mértékben a média befolyása alá kerültünk, hogy gyermeki könnyedséggel dobálózunk a fogalmakkal: bérgyilkosság, embercsempészet, zsarolás, diktatúra, megszűnő sajtószabadság, meg maffiamódszerek, hogy amikor ezek a szomszédban történnek, valójában nem is értjük.

És aztán egyszer csak nekimegyünk a ki nem nyíló üvegajtónak, hogy hopp, itt tényleg megöltek egy 27 éves embert a barátnőjével, mert politikai kapcsolatokkal rendelkező adócsalók után oknyomozott. Nem New Yorkban, nem Caracasban, még csak nem is Gotham Cityben! Nagymácsédon! Felfogjuk, vagy csak bólogatunk?

Miről, mennyi hatalomról és pénzről lehet szó, amiért az emberélet sem drága? Ha kettő lehetett, mennyit érhet még meg? Hogy fog merni ezután bárki is bármit kinyomozni, leírni, feltárni? Ha tán meg is teszik, hogyan fogjuk elhinni, hogy tényleg azt írta és úgy, ahogy történt? Nem pedig csak amit engedtek, diktáltak neki? Kinek éri meg ezután kockára tenni a saját és szerettei életét?

Ezzel szűnik meg igazán a sajtószabadság, nem attól, hogy egy sajtóorgánum gazdaságilag becsődöl. Mégis mindenről beszélünk, csak erről nem…

Hol a felelősségvállalás? Egyáltalán kit terhel a felelősség? Vagy most is elkezdjük szidni rutinból a rendszert és mutogatunk másra, megnyugtatva ezzel a lelkiismeretünket, és aztán megyünk tovább, hajtogatva a magunk kis pitiáner sérelmeit?

Kellemetlenül kényelmetlen belegondolni, de az igazság az, hogy a rendszer részei vagyunk (akinek nem inge, ne vegye magára!). Azé a rendszeré, amely ezt a borzalmat tette. Kényelmetlen egyeseknek tudatosítani, de ezer szállal kapcsolódunk hozzá, és csak azért tud létezni és fennmaradni, mert engedjük, mert asszisztálunk hozzá. Vagy úgy, hogy a gazdasági érdekkörébe tartozó cégnél dolgozunk (pl. egy sajtóorgánumnál), vagy úgy, hogy szavazunk rá közvetlenül, esetleg áttételesen. Esetlegesen akár a testünkkel, mintegy élőpajzsként védve segítjük azt hatalomra és tartjuk ott arcvesztésünk árán is, pár húscafatért. De legalább elmondhatjuk, hogy márpedig ennek a kormánynak nincs alternatívája, és sokkal többet sikerült elérnünk, mint bármikor ezelőtt.

Valóban szuper eredmény, hogy egy meglévő magyar tábla színét sikerült kékről fehérre változtatni, a betűméretet pedig három és fél centivel növelni, de ér annyit, hogy vér tapadjon hozzá, esetleg akár csak a gyanú árnyékának esélye is vetődjön rá? Ér annyit, hogy úgy vonuljon be a történelembe, hogy akkor végeztek ki fiatal újságírókat, amikor egy félig magyar párt adta az igazságügyi minisztert? Ér annyit, hogy attól a gazdasági holdudvartól kapjuk a párszáz eurós fizetésünket, amelyhez a bűntény szálai vezetnek?

Pár éve óriási botrányt kavart az ú.n. Gorilla-ügy. Nevekkel, számokkal, adatokkal, bizonyítékokkal, mindennel. Következmény = semmi. Szépen eltusoltatott. Pár hónapja eltörölték a Mečiar-amnesztiákat, mondván, hogy megnyílik a lehetőség a ’90-es évek disznóságainak feltárására. Azóta az ég egy adta világon nem történt semmi az ügyben. Egy árva lelket sem vontak felelősségre, mindenki éli vígan életét, köztük a nagy „góré”, Valdimír Mečiar is. Sőt, pár héttel később az egyik korábbi hűbéresét választották a közszolgálati média élére. Ez ám a következmény. De összeráncolhattuk a homlokunkat akkor is, amikor egy régebbi ügy bírósági tárgyalása előtt hirtelen vonatkarambolban halt meg egy koronatanú, aki történetesen egykori parlamenti képviselő volt. De van ilyenből több is. Gondolhatunk Basternák László megölésére vagy a Remiáš-ügyre. Most pedig már nyílt fenyegetés után, kivégzés van soron.

Milyen Irány ez? Balkán, Kolumbia vagy a ’90-as évek? Tudják,  ki könyvének a címe, hogy Egy olyan országban élek…?

Szerző: Csonka Ákos / felvidek.ma

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

Lullázás 29.: Üdítő pillanatok egy (majd) 400 éves korcsmában (Fenékpuszta)

Van abban valami abszurd, hogy Fenékpusztán egy lepusztult kastély és egy római romváros mellett a …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.