2020 október 26., hétfő

Délvidéki éjszakák

Share

A Tanyaszinház nyáron másfél hónapon járja a Vajdaság tömbmagyar és szórványtelepüléseit. A délvidéki társulat (központja a bácskai Kavillo falucska…) tagjait túlnyomórészt az újvédi színművész-hallgatók alkotják, akik mielőtt diplomáznának és szerződnének valamelyik újvidéki, szabadkai vagy zentai kőszínházhoz, amolyan terepgyakorlaton vesznek részt. Néhány éve még szamarakkal, ma traktorral és pótkocsikkal mennek településről településre, építik a színpadot, technikát, díszletet, hogy aztán este 9 órakor az összegyülekező magyaroknak bemutassák előadásukat. Most nem a darabról, a közönségről szóljunk pár szót.


Nem érzem feladatomnak, hogy színdarab-kritikát írjak. A Tanyaszínház profi koreográfiáját, szívből és lélekből jövő játékát, ambivalens rendezését, többszörösen áthallásos üzenetét elemezzék az erre szakavatottak. Nem az én dolgom, bár a Pajzán históriák c. felnőtt népmesékre, erotikus (de eredeti) népzenére épülő társadalom-vígjátéka gondolataimat, rekeszizmaimat rendesen megdolgoztatták. Sokkal inkább azonban közönségről írnék. A Délvidék magyarjairól.

Gyermekeim cserkésztáborba, jómagam a Kovászemberek filmforgatás folytatására érkeztem a Vajdaságba. És közösséget találtam. Feltűnő, egymással együttélő közösségre. Elég, ha az ember délután hat óra után a napközben álmosnak tűnő Magyarkanizsán, Topolyán, Zentán, Óbecsén autózik egy fél órát. Ezek a magyar sziget-kisvárosok este hat óra után nem a kihaltan csendes (hozzáteszem: magyarországi) városkák üres hangulatát juttatják eszembe. Nem néhány diszkóra, talmi időtöltésre gyülekező maroknyi fiatal, nem sietősen mogorva középkorúak igyekeznek hazafelé, hogy nehogy lekéssék az aktuális celeb-baromságot, vagy bugyuta sorozatot. A városkák főterei megtelnek idősebbekkel, a parkokban zsugázó öregekkel, a Tisza-parti korzók pedig bölcselkedő középkorúakkal, apukákkal, anyukákkal.  A zavarba hozóan sok kávéház, terasz pedig fiatalokkal, egymással csacsogó lányokkal, fociről-nőkről-autókról dumáló srácokkal népesülnek be. 

Nincsenek plázák, nincsenek ostoba bevásárló-központok. Kisboltok vannak; és a szó legnemesebb értelmében vett kispolgárok Délvidék árnyas kisvárosaiban, akik piacra és a nálunk kiveszőfélben lévő ismerős kisüzletbe járnak bevásárolni. Meg kávézóba, teraszra beszélgetni. Egymással. És van miről beszélgetniük. Egy kiállításmegnyitóról a zentai városháza aulájában, vagy épp a Tanyaszínházról egy július végi éjszakában.

A Tanyaszínház a minap Zentára érkezett. A város pedig a Tisza-partra költözött, hogy együtt lélegezzen, együtt éljen, együtt bosszankodjon vagy együtt nevessen a társulattal. A Vajdaság közeljövőjének magyar színészeivel. A Tisza-partra költöztek az öregurak, a hölgyek és többszáz fiatal. Többszáz. Szerda este. Irigykedő szeretettel néztem őket. Tudom, hogy millió a gond Délvidéken. Tudom, hogy bár az elmúlt évtizedben javult a magyarság aránya, mégis nagy az elvándorlás; komoly gond a munkanélküliség; kevesebb a pénz, mint a legendás 80-as évek Jugoszláviájában. Mégis: irigykedő szeretettel álltam közöttük egy hétköznap este. Közösséget alkotnak, van idejük egymásra, van idejük egy színházra. Ezért van jövőjük is. 

 

Hozzászólások

hozzászólás

The following two tabs change content below.

Bori Zsuzsa

hhhh
Share

Esetleg más?

#Muzej2019 – Múzeum a város felett: Kiscelli Múzeum

Utunk következő állomása a Kiscelli Múzeum volt. Különös ez a múzeum, különös történettel, különös múlttal …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.