2017 december 12., kedd
Forrás: ujakropolisz.hu

Dr. T. Túri Gábor: Cui prodest, cui bono?

Share

Marcus Tullius Cicero ezen több mint kétezer éves kérdése ma is felhangozhatna, ha azt kívánnánk megtudni, kinek az érdekét szolgálta egykor a német nemzet lelki habitusának megváltozása. Kinek volt ez jó? – egykoron. És ma?

Erre a kérdésre természetesen nem várható el egy „tálcán felszolgált” megoldás, ezért a választ magának az olvasónak kell majd megadnia az írás végére érve. Az utóbbi időben egyre több olyan cikk jelenik meg a lapokban, amelyekben a szerzők – mint például Tamáska Péter is a Kollektív bűntudattal című írásában – igyekeznek bemutatni azt a társadalmi és néplélektani változást, amely Németországban ugyan a háború utáni generációnál is elkezdődött már, de leginkább az új generációban forrt ki és mutatta meg a maga negatív vonásait.

Az említett írásokban, amelyek írói különböző nézőpontokból közelítik meg a témát, magának az oknak, vagy okoknak a feltárása is feltűnő divergenciát mutat; mindegyikben van igazság, de mégis mindből hiányzik valami. Ez pedig a szemtanú, az ott élő magyar gyökerekkel és magyar tudattal rendelkező személy nézőpontjának és ítéletének hiánya, amely alapjában különbözik a mindezt kívülről látó, vagy néhány hónapot, esetleg egy-két évet ott eltöltő magyar állampolgárok véleményétől. Ugyanis ezen utóbbiak – kevés kivételtől eltekintve – mindebből általában csak a felszínt, vagy esetleg a téma minimális mélységét érhetik el. Számomra ezért is érdekes mindig ezeket a cikkeket olvasni, mert én kint, közöttük és velük (?) élek idestova több mint harminc éve. Ez pedig – meglátásom szerint – már elegendő idő ahhoz, hogy véleményt és kialakult álláspontot alkothassak a témáról és ezt, ha röviden is, de most összefoglalhassam.

Az említett cikkek mindegyike történelmi visszatekintéssel, az „új Németország” megalakulásával kezdi elemzéseit, amely végezetül a mai ún. „merkeli aera” ellentmondásos világához vezetett. És ez a kiindulás helyes is! Annyit azonban mindezek mellé már most leszögezhetünk, hogy valójában a német társadalom egy identitásától megfosztott nép eklatáns példája. És ez a mára kialakult „lelki torzulásuk” a Marshall-segéllyel kezdődött. Szerintem a zsidók bosszúján kívül ez volt az, amely megroppantotta ennek az EGYKOR oly intelligens népnek a nemzeti tudatát. Mert a II. világháborút ugyanúgy elvesztették, mint mi magyarok, mégis, a két nép jövője más-más úton haladt tovább. Ennek pedig egyes-egyedül az volt az oka, hogy a legyőzők más-más módszert alkalmaztak lelkünk és ellenállásunk megtörésére.

A nyugatnémet polgárnak még ma sem jutott el a tudatáig, hogy az őt legyőzők – majd kövérré hizlalók – azért uralkodhattak felette, mert az anyagi javakkal és a jobbnál jobb élelmiszerekkel a gyomrán és az érzékein keresztül gúzsba kötötték. Vagyis úgy teletömték minden külsőséges és látszólagos anyagi jóval, hogy végül is szelleme elnehezült, lelke pedig elfelejtett szállni. Máshogy kellett megfizetnie a vesztes háborút, máshogy, mint azt nekünk magyaroknak kellett. Amerika és a Szovjet máshogy dolgozott és gondolkozott – az egyik hizlalt és butított, a másik pedig ütött, vert, elzárt és erőszakolt.

Jól kapcsolódik ide Petőfi 1847 januárjában írt két versrészlete:

A kutyák dala

…S gondunk ételre sincs.
Ha gazdánk jóllakék,
Marad még asztalán,
S mienk a maradék.

Az ostor, az igaz,
Hogy pattog némelykor,
És pattogása fáj,
No de: ebcsont beforr.

S harag multán urunk
Ismét magához int,
S mi nyaljuk boldogan
Kegyelmes lábait!

Ez tökéletesen tükrözi vissza azt a felfogást és utat, amelyre a háború után a nyugatnémetek léptek és ami osztályrészük lett. Amely ugyan – mint láttuk – kényelmet és gazdagságot biztosított az ott élőknek, de amiért nagy árat, a nemzeti identitásuk és lelkük valódi szabadságának elvesztésével kellett fizetniük.

Most pedig következzék ennek az életfelfogásnak a homlokegyenest ellenkezője, amit Petőfi másik verse,  „A farkasok dala” fejez ki egyértelműen. Ez, témánk megközelítésében tehát az egykori békeszerződés értelmében, az Európa keleti politikai felében „ragadt” népekről, és azok közül is egyértelműen a magyar népről szól:

…Itt kívül a hideg,
Az éhség ott belül,
E kettős üldözőnk
Kínoz kegyetlenül;

S amott a harmadik:
A töltött fegyverek.
A fehér hóra le
Piros vérünk csepeg.

Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor…
De szabadok vagyunk!

Hogy melyik volt a rosszabb és melyik felfogásnak volt igaza az éppen manapság is nagy kérdés, azt azonban határozottan állíthatom, hogy a mi lelkünk szabad maradt. Úgy látom, mégis jobb volt vérünk ontásával, ázva és fázva, legyőzöttként és elzártan élni, mert végül is ez lett a szerencsénk. Lelkünk kutatott és kereste a szabad utat, majd végül meg is találta, mert a tudásunk szabad maradt. Titokban történelmünkbe, a nemzeti tudatunk ápolásába menekültünk, és népdalaink zenéjével sirattuk az elzártságunkat. Nemzeti ereklyéink feltámadtak, melyeket a nép körbeállt és körbeénekelt…

Slágereink rejtett kettős értelme felhevített bennünket, táncházainkban pedig népdalaink és népi kultúránk továbbélése erősítette az összetartozásunkat az itthoniakkal és a határainkon kívülre rekedt nemzetünk millióival. Ezalatt pedig idővel a nyugatnémet polgárnál lassan beérett az, amit a Marshall-féle gazdasági segély, vagyis a győztes blokk jóindulatú vállveregetése számára eredményezett… Meggazdagodhattak!

Forrás: Coordinamento Milanese di Solidarietà

NE IRIGYELJÜK ŐKET EZÉRT!

Mert ők eközben egyre féltékenyebben nézték a szomszédaikat, nehogy az egyiküknek több jusson a zsíros bödönből, mint a másikuknak. Aztán így lassan az egyik ember a másiknak riválisa és ellensége lett, anélkül, hogy ezt valójában észrevették volna, hiszen nem jutott el a tudatukig sem. De mégis így történt, mert… ÍGY AKARTÁK a győztesek, a legyőzőik. És így – mialatt mi a táncházainkban együtt roptunk a zenére és közösen daloltunk – ott ember az embertől, közösség a közösségtől, lépésről lépésre eltávolodott és lassan szétesett a nemzetük. A győztesek akarata és bosszúja VÉGLEG TELJESÜLT.

A nyugatnémet nemzet így lassan a darabjaira, alkotóira hullott; a családra és az egyénre, amely már csak maga magáért harcol, anélkül, hogy a nemzet fogalma csupán egyszer is felmerülne benne. Az önzés tehát eluralkodott közöttük, mert ez is a terv része volt, a győztesek tervének része. És mialatt mi az iskoláinkban, ha ugyan kissé egyoldalúan is és eltorzítva, de mégis mindent megtanulhattunk a szomszédainkról, vagyis minden „jót” a keletiekről és minden „dekadenset” a nyugatiakról, azalatt a nyugatiak csak a legszükségesebbet engedték be az új generációjuk fejébe, nehogy az gondolkodni tanuljon. De minek is, hiszen úgyis csak az a dolga, hogy vásároljon és felejtsen – felejtse múltját és identitását, de éljen gazdagon, mint a hízott jószág, amely a gazdája érdekét szolgálja. És mindez – mint azt már leírtam egy előző írásomban – még a mai napig sem ért el a német „átlagpolgár” tudatáig, sőt! Az erről szóló értekezéseket meg sem értik. Ugyanúgy, mint ahogy az egykori keleti-blokkba „szakadt” európaiak problémáját sem!

Az előbbieket – igazolásként – sok olyan magyartól is hallhatjuk, akik évtizedek óta élnek Európa nyugati felén, ezek közül is különösképpen a Németországban lakóktól. Hosszú évtizedek alatt ezen magyarok nagy többsége be kellett hogy lássa, a magukkal hozott „magyar felfogásunkat” és életszemléletüket a környezetük, főleg az egykori nyugatnémet polgárok egyszerűen nem értették meg, ugyanúgy, ahogy ma sem értik, és tulajdonképpen nem is igen érdekli őket. És – ismétlem – sajnos így van ez még ma is.

De ezért a vakságukért – és az ebből származó helyzetükért – hiba volna sajnálni őket, mert az oktalan gőgjükből még mindig akad bennük annyi, hogy elhitetik magukkal, a gazdaságon kívül a kultúrát és az erkölcsi tartást is diktálhatják Európában.

Nem jutott el a tudatukig, hogy erre már nincs lehetőségük. Nem csak „joguk” alapján (mert az sohasem volt), hanem azért sem, mert egyszerűen szellemileg túlnőtt rajtuk a világ. Egy helyben topognak, mintha nem tanultak volna önálló gondolkodást, hanem csak más – tőlük nyugatabbra élő nép – szellemi véleményének a kritika nélküli szajkózását. Nem is beszélve a tőle keletre élő népek szellemi teljesítményének lenézéséről…

Jobb VIGYÁZNI egy olyan néppel, amely más népeket a legjobb esetben is magával talán egyenrangúnak kiált ki, ahelyett hogy megtanulná magát más népekkel egyenrangúnak tekinteni  – s ez igen nagy különbség! Arról nem is beszélve, hogy e jeles nép könnyedén manipulálható és ráadásul később beteges módon „mea culpázó” is. De mindemellett főképp arra kell ügyelnünk, hogy ne nézzünk fel rájuk – akármilyen hihetetlenül is hangzik ez a kijelentésem!

Hanyatt esünk előttük, mert nem beszélik a nyelvünket, csak mi az övéket, és azt hisszük, ezáltal fölöttünk állnak. Amikor szavainkat kellene kimondaniuk, vicces arccal és összecsomósodott nyelvvel adják tudtunkra, lehetetlen megtanulni a mi „különös” nyelvünket, ezért inkább angolra fordítják a szót, amely nyelvet imádva magasztalnak és beszélnek; pedig az a nép, az amerikaival együtt, porig rombolta országukat. Nincs bennük szemernyi nemzeti büszkeség, amely múltjukhoz kötné őket. Nem értik meg a magyart, a franciát vagy az olaszt, hogy miért lobogtatják zászlóikat… hiszen nem futballmeccs van! Náluk már csak ennyit jelent a nemzeti lobogó. Bezzeg mi akkoriban nem tanultuk és magoltuk az oroszt olyan angyali átszellemüléssel, mint ők az angolt, mert mindvégig tudtuk, hogy az a nép a legyőzőnk, amely lerombolta országunkat és múltunkat, ezért a büszkeségünk nem engedte, hogy mint egy nyüszítő kutya lefeküdjünk az otromba medve előtt. Ez is alapvető különbség közöttünk.

Ilyen a német nép. Középrétegének átlagos intelligencianívója jóval a magyar középrétegé alatt áll. Ez tűnt számomra a legnagyobb sokknak, amikor erre egykor, a kint létem harmadik-negyedik évében ráébredtem. Eleinte nem is akartam elhinni. Úgy véltem tévedek, vagy elfogult vagyok. De ma már egészen biztos, hogy igazam volt. Meggyőződésem, hogy két intelligens népe van a mai „nyugati” civilizációnknak, a zsidó és a magyar. A zsidónak ehhez segítsége és támasza a vallása, a magyarnak pedig a nyelve; ezért értek el a magyar-zsidók általában többet, mint a nem magyar nyelven beszélő hittársaik. Náluk egyszerre mind a két segítő tényező jelen volt: a mi nyelvünk és az ő vallásuk!

Ezzel a vallással kapcsolatban azonban most egy rövid kitérőt tennék, mert itt fontos leszögeznünk, hogy a zsidóság vallása egyben nemzeti tudatuk is! És ez az, ami valóban a segítőjük. Ez tartja a szétszóródott népet szerves egységben. Ezért kell megőriznie a magyarnak keresztény hite mellett a maga nemzeti tudatát, hogy az, így ötvöződve nyelvünk különleges segítségével, egyedülálló eredményekre serkenthessen bennünket is, egyben összetartsa szétszóródott tagjait! Mert valójában ez a mi titkunk is.

A német ebben a játszmában sehol sincs, mert éppen a nemzeti identitását veszítette el. Így nem más, mint egy „lejárt lehetőségű” nép, amely még abból a dupla löketből él, amelyet szelleme a 18-19. század nagy gondolkodóitól kapott, és – mint mondtam – abból a másik, a Marshall-segély által nyújtott egykori „anyagi löketből”. Ez a „két löket” pedig még mindig előre taszigálja őket, de most már csak a tehetetlenség elve alapján. Ma már nem a saját erejükből haladnak az úton. Csupán robotolnak és „teszik a dolgukat”, amelyet utasításba kapnak. Mint a hangyák. Ilyen nép ez. Kevés önálló gondolattal bírnak, ha akad is, szégyellik, s nem hangoztatják, mert azt hiszik, a másik ezért megbélyegzi őket. Félnek kilógni a sorból, félnek, úgy nem lesznek „jó” polgárok.

Inkább becsukják a szemüket, nehogy észrevegyenek valamit és arról saját véleményt kelljen alkotniuk, ezért legszívesebben azt ismételgetik és zsolozsmázzák, amit eléjük tálalnak. „Abból nem lehet bajunk” – gondolják. Mint mondtam: hangya nép, de minden bizonnyal ilyenre is szüksége van a világtörténelemnek. Ám egy biztos: olyanra, mint a magyar, szintén szüksége van a világnak, mostanság feltétlenül. És ez nem elfogultság részemről, hanem ténykérdés!

Hozzászólások

hozzászólás

The following two tabs change content below.
Share

Esetleg más?

Mezőhegyi Gyula: Párhuzamos valóságok

Közeledve a választások felé, nem csak az idő lesz egyre hidegebb, hanem az a polgárháborús …

Egy hozzászólás van

  1. Egy barátnőm több mint 4! évtizede te él kint, második férje német, akivel 30 éve él együtt és a férje is a Orbáni politikával ért egyet.
    Így ismeri, ismerem az érem mindkét oldalát.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.