2020 augusztus 12., szerda

Dr. T. Túri Gábor: A húsvéti ünnepkör zárónapja, húsvéthétfő

Share


Húsvéthétfő, a Triduum Sacrum – magyarul a “húsvéti szent háromnap” – utolsó napját (vagyis Húsvétvasárnapot) követi.
Ez a Húsvétvasárnap csak látszólag a negyedik nap, Nagycsütörtöktől számítva, ugyanis liturgiai szempontból egy nap előestéje, a következő naphoz tartozik. Mivel a Triduum sacrum a nagycsütörtöki esti misével kezdődik (emlékezve az utolsó vacsorára), ezért érthető, hogy utána nem a Nagyszombattal, hanem a következő napi Húsvétvasárnappal fejeződik be, pontosabban a vasárnapi vecsernyével. Így tehát Húsvéthétfő valóban a Triduum sacrum után következő nap.
Ez bár munkaszüneti nap, de már nem parancsolt egyházi ünnep.
A nap ünnepi jellege sokkal inkább évszázados népi hagyományokra megy vissza.
Hazánkban a német nyelvű lakosság között ezen a napon volt az ún. “emmauszjárás”, amikor is a lakosság kivonult a szőlőhegyre, a borospincékbe és ott vigadtak… Én erre ugyan már nem emlékszem Budafokról – pedig az a szülőhelyem és ez is Budapest egyik sváb települése volt –, azonban Mezőfalváról (Herzogendorfról) jól emlékszem erre. Itt ugyanis orvos voltam egy ideig, és ott megtapasztalhattam, hogy az ottani német ajkú lakosság (de már a többségben élő magyarokkal közösen) valóban kivonult a közeli Szőlőhegyre és ott mulatással, borivással töltötte el az idejét.
Ugyanitt a magyarok között szívesen játszott szokás volt a tojásgurítás, amikor a közeli dombról tojásokat gurítottak lefelé a lányok és azt a fiúknak a domb alján el kellett kapniuk és ügyesen visszadobni a leánynak, hogy ő meg ismét guríthassa lefelé.
Ez egy kicsit udvarlási, szerelmi játék is volt egyben, de természetesen játszhatták ezt a kisebb fiúk is egymás között, de ezt még ők játékosan, versenyszerűen tették… Ugyanúgy, mint a kanállal való futóversenyt, amikor is a kanálban lévő tojásnak nem szabadott a földre esnie.
Ezen a napon egy másik ilyen elterjedt szokás (volt) Magyarországon a “mátkatál hordása”.
Ez a népszokás az én időmben (az 1950-es évek után) sajnos már eltűnt, de édesapám egykori elmondásából tudom, hogy ezen a napon a lányok ún.”mátkatálat” vittek egymáshoz, vagy küldtek egymásnak egy másik lány által (nem összetévesztendő azzal a mátkatállal, amit pünkösdkor küldtek egymásnak a szerelmesek).
Ezt a húsvéthétfői “mátkatálat”, ha elfogadta a leány a másik lánytól, akkor azok komaságba kerültek egymással. Ez a keresztszülői komasághoz volt hasonló, csak azzal a különbséggel, hogy ezt évente meg kellett újítani, újabb mátka- vagy komatál küldéssel, és ezentúl már komaasszonynak is szólíthatták egymást.
A lányok között ez a “komálás” igen szoros kapcsolatot jelentett és életük végéig érvényben volt.
Édesapám szerint azonban ez megvolt a fiúk között is:
Ilyenkor, ha a legény által küldött tál tartalmából (legtöbbször tojásból) vett a másik fiú egyet, akkor ezzel elfogadta a felajánlott komaságot. Mivel apámék környékén a tyúkot “tik”-nak hívták, ezért ezt a komaságot ott “tik-komaságnak“ nevezték. Ezután kettejük között a “Kend” lett a megszólítás, a megtiszteltetés jeléül.

Azonban hazánkban a húsvéthétfőhöz kötődő legfontosabb – és még ma is élő – népszokás mégis a locsolkodás.
Egyes helyeken nevezik ezt a napot “vízbevető hétfőnek” is.

Emlékszem….
….. emlékszem, hogy mennyire izgatott voltam, mint 9-10 éves fiúcska, ezeken a húsvét hétfőkön.
Hogy vártam, hogy ez eljöjjön!
Mehettem locsolni.
Mehettem a LÁNYOKAT locsolni…kicsiket és nagyokat.
Azokat is akikhez különben, talán máskor belépésem sem lehetett volna…, mert ők engem kisfiúnak, éretlen csenevésznek tartottak.
De ma, ezen a hétfői napon, mindennek semmi akadálya sem volt.

Korán reggel keltem fel, „szép ruhát“ vettem fel, elkértem édesanyámtól a legjobb kölnijét, és már mentem is az utamra…..Dél-Buda kertvárosának, Budafoknak a zeg-zúgos utcáit bejárni.
A kishúgom, pedig otthon maradt és várt….Várta a locsolókat… Az ő locsolóit.

A locsolós házba bejutva, a ház népe fogadott.
Mind együtt.
Nem emlékszem egyetlen egy alkalomra sem, hogy ez ne így lett volna!
Miután a ház nőtagjait mind meglocsoltam, vagy meglocsoltuk, mert a fiúk gyakran kisebb csoportokba verődve mentek egyik háztól a másikig, tehát miután meglocsoltuk a lányokat, leültettek bennünket a szépen megterített asztalhoz.
Itt megint csak azt mondhatom, hogy nem emlékszem egyetlen olyan meglátogatott házra sem, ahol ne lett volna egy fehér abrosszal leterített kisebb vagy nagyobb asztal, amin sütemények, sonka, tojás, kenyér bor, pálinka, tojás-, vagy másmilyen likőr ne lett volna…

Fülembe cseng elhunyt édesanyám szava, aki gyermekkorom húsvéthétfőinek reggelein ezekkel a szavakkal engedett el hazulról:

– Ne egyél túl sokat fiam és főleg ne igyál, mert rosszul leszel!

De mi fiúk mégis ettünk…! Az első házaknál szinte versenyeztünk egymással, hogy a legjobb falatok nekünk jussanak.
Aztán a házigazda, „jó magyar szokás“ szerint, kajánul megkérdezte:

– Akartok-e valamit inni is, Fiúk?– amire természetesen mi rögtön rávágtuk az „igent.“

Miért is ne…hiszen mi „nagyoknak“ éreztük magunkat.
Így ment ez egész délelőtt, ameddig ezt bírta a gyomrunk és a fejünk…
Időnként azért hazaszaladtam és a húgomnak „leadtam“ a trófeáimból, amelyet locsolás után kaptam.
A piros tojásból, meg a festett tojásokból és nem utolsósorban abból az „aprópénzből“, amit ezen a napon a kisebb fiúk kaptak a háziaktól ajándékba… Egy-két Forintocska volt ez házanként, de mégis ez nekünk akkoriban nagyon sok pénznek tűnt ám!… Ebből aztán Éva húgom ajándékozta tovább az ő locsolóit…
Így ment ez kőrbe-kőrbe a testvérek között.

Aztán teltek az évek és a kisfiúkból kamaszok lettek, akik már igencsak kacsingattak a lányokra…Így a húsvéthétfői locsolás ekkor már sokszor egy kis udvarlással, bókolással is felért…
Ezt mi fiúk, sokszor a végsőkig ki is élveztük…
Na már csak akkor, ha a családfő ezzel egyetértett és beengedett bennünket… Mert ilyenkor már bizony „korán“, hét és fél nyolc felé mentünk látogatni…
Az apa tehát halkan beengedett bennünket és cinkosa a kezünkbe nyomott egy pohár vizet (vagy én emlékszem egy nagyobb lány esetére, amikor a papa egy szódásüveget adott a kezembe), azzal bementünk a még alvó lány szobájába, hirtelen felrántottuk a takaróját és uzsgyi rá a vizet a meztelen fenekére…
Kell-e ennél több egy fiatal kamasznak!?!

Aztán szaladtunk is ki a szobából, mert ott röpült felénk ám minden, ami csak a lány keze ügyébe került…
Amíg a mama vigasztalta a lányát, addig mi fiúk, az édesapával kimentünk a verandára és nagyokat nevetve ittunk egy pálinkát a lánya egészségére… Majd végül mentünk tovább, az újabb kalandok felé…

Aztán mindebből a locsolásból, mire megöregszünk, megmarad a tisztelet és az udvarias látogatás a hölgy ismerősök felé, akit vagy akiket ezen a napon még meg-meglátogatunk… Megkóstoljuk a süteményét, egy kicsit elbeszélgetünk a háziakkal, aztán megy tovább az élet, amelyet egy pár nap erejéig színessé tett a húsvét varázsa…

De miért is locsolunk mi ezen a napon? Honnan ered ez a szokás?

Ennek megválaszolására ezer évekkel kell visszamennünk a mi Kárpát-medencénk és az Ős-Európa szokásvilágába…
Az ami Európában már hosszú-hosszú ideje kihalt, az még nálunk, itt a Kárpátok karéjától védve
tovább éli az életét.
Tudomásom szerint már csak mi vagyunk itt Európában az egyetlen nép, amely ennek az ősi világnak ezt a szokását őrzi.

Vissza kell mennünk legalább a keltákig. Ez az ősi nép, az írás szent tilalma miatt nem hagyott ránk írásos emléket, de annál több kultúrleletet és leírásokat a régi görög-római íróktól.
Itt találkozunk, például a híres Gundestrup-i üst vizsgálata során, a szarvas “koronát”, vagyis agancsot viselő, Bál istennel.
Ugyanez a Bál istenhit volt ezer évekkel ezelőtt a Kárpát-medence istenhite is.
Ugyanis a régi egyházi iratok és történelmi feljegyzések arról tudósítanak, hogy (legalábbis részben) a magyarok is BÁL-vány imádók voltak…
Amikor manapság Nyugat-Európából a Valentin-Tag, a Valentin-Day, vagyis a Bálint-nap szokása ismét visszatért hazánkba, nem is sejtjük, hogy ennek értelmét csakis és egyedül, a mi nyelvünkkel tudjuk megfejteni.

A kelta üstön látható Cernunnos-Bál, pedig nem volt más, mint a szaporodás, a szexualitás, vagyis a termékenység istene.
Tehát a kelták szerint, tavasszal az ő erejével tér ismét erő a rügyező fákba, az életre kelő rovarokban, a madarak tavaszi csicsergésében és az emberek szerelmében is….
Az Európa szerte található BÁLVÁNY-kövek – vagy BÁL-kövek, illetve FÁL-kövek (pl. Írország Tarai domb) – állításának szokása, szintén a megtermékenyítő erőt jelképezték az akkori embereknek.
Ezek a Fal-kövek voltak az ún. FAL-likus kövek, amelyek a falloszt (a férfi nemi szervet) szimbolizálták…
Ebből a Bál vagy Vál szóból jött létre a középkori európai irodalom szerelmes lovagjának VAL-entin-nek a neve is.
Ez a VAL-ENT-in a szerelmével ajándékozta meg az arra érdemeseket…
Amely tette csakis magyarul értelmezhető, mert amit ő tett, az az ENT = ÖNT szóban van elrejtve…Vagyis az ő szerepe. az ÖNTÖ-zés, a “mag-erő öntözése” volt.
Így ezt a nevében meg is találjuk, mert ő a BÁL-ÖNTŐ istenség, aki öntöz, vagyis megtermékenyít.
Ezért ez a név – nálunk még mindig – BÁL-INT !
A BÁL szó pedig a BÁJ, a BÁJ-olás értelmet rejti magában, amivel a másik nemet szerelemre lobbantjuk, vagyis
BÁJ- oljuk…
Európában, mint írtam, ennek az öntözésnek (locsolásnak) a szokása, ki tudja miért, már csak hazánkban él… De elcsökevényesedett formája febr.14-én a VAL-ENT-in napi ünnepben fennmaradt.

Nálunk, a mi húsvéti locsolási rítusunkban, még az eredeti, az ősi szokás maradt fenn, amikor is a szerelem bájával való életre öntözés (a megtermékenyítés) van jelen….A pete, a női pete megöntözése, amihez, hogy ez megtörténhessen, a megöntözött nő, a piros tojást, vagyis  a pete szimbólumát nyújtja át viszonzásként a “lovagjának”…
És ezzel megindul az a misztérium, amit mi ÉLET-nek nevezünk.

Hogy ez a a megtermékenyítő öntözést jelentő ENTEN, valóban a mi nyelvünk szava, azt bizonyítja a magyarral rokon, sumér nép eposza, a Gilgames-eposz  is, ahol ENTEN isten EMESH-nek (!) a testvére.
És Enlil isten egyszer így szól Emeshhez, ebben a több ezer éves eposzban:
„ ….(bátyád) ENTEN az egész föld számára életet adó víznek a tudója (vagy adója), mint az istenek gazdálkodója, ő hozott létre mindent….“

Tehát ez a BÁL-ENTEN, más néven Val-enten, vagyis Valentin, nem más mint a szerelem bőkezű öntözője és mi magyarok is (ha már nem is tudatosan, de mégis) egy kicsit BÁLINT-okká válunk ezen a napon és ennek a nevében locsoljuk meg a nekünk kedves nőismerőseinket tavasszal, és fogadjuk el tőlük a tojásukat, a tojásba zárt új élet üzenetével…
Így húsvét napján, tavasszal ezért hajt bennünket, férfinek született teremtményeket, legyen az akár 10 éves, akár kamasz, vagy idősebb férfi, ez a szokás, újra és újra, a szeretet, majd a tisztelet jegyében, a másik nem, kiválasztott tagjai felé.

Befejezésként nem állhatom meg, hogy el ne meséljek még egy anekdotát, amely ugyanakkor tovább is igazolja a fenti fejtegetésemet.
Mint fiatal házasok, a 70-es években, a feleségemmel együtt, édesapámékkal, Észak-Magyarországra, a mai Szlovákiába utaztunk.
Húsvét volt.
Pontosabban húsvét hétfő, amikor is a reggelizés után elhagytuk a szállodánkat és a szálloda előtti téren haladtunk keresztül…
Ekkor feleségem, a rövid kis szoknyácskájával, valamiért lehajolt a csomagokhoz és ebben a pillanatban körülvették a téren tartózkodó helybeli fiatalok, köztük egy legalább két méteres kamasz is, aki a kezében tartott virgáccsal a feleségem fenekére suhintott…
Ez nyilván az itteni húsvéti szokás lehetett, mert a téren tartózkodó emberek egyáltalán nem ütköztek meg a történeteken, de ezt a feleségem (velünk együtt) nyilván nem tudta, ezért hirtelen felegyenesedett, majd felindultságában felugrott a mellette “tornyosuló” kamasz arca magasságáig és úgy röptében – jobbról-balról – két gyors pofont lekevert neki…
Természetesen mi, a kamasz kárörvendő társaival együtt, nagyot nevettünk a jeleneten, miközben ez a pórul járt kétméteres fiú bágyadtan simogatva a két orcája felét, értetlenül pislogott körbe.

Eddig a történet…
Azóta persze már tudom, hogy ez valóban egy észak-magyarországi szokás, és ott arrafelé ez ugyanúgy természetes, mint nálunk a locsolás…

De most nézzük meg, mit is rejt ez a virgácsozás, vagyis ez a vesszőzés magában…

A vessző az latinul fascia és jelenti a köteget, a vékony husángot…

Ugyanígy a magyar nyelv a hím nemi szervet is ezzel a szóval fejezi ki: “hímvessző”.
Ami így tehát a “hím-faszciát” jelenti…, de erre van bizony egy másik szavunk is (ennek körülírása miatt előre is elnézést kérek, bár éppenséggel ez is édes anyanyelvünk szókincséhez tartozik), ami e faszcia szó utolsó három betűjének az elhagyása után keletkezik. Ez a magyar szó pedig, szintén vessző, pontosabban “hímvesszö” jelentésű… És lám, az egyezés magáért beszél!

Tehát ezen az északi Kárpát-medencei területen, a hímvesszőt jelképező vessző-nyalábbal “ütik” meg a leány fenekét…, aki – ha ez éppen nem a feleségem – akkor pofon helyett, egy piros tojással köszöni meg a fiúk ezen “közelítési módját”.

Így láthatjuk, hogy Kárpáthazánk területén mindkét szokás, úgy a locsolás, mint a vesszőzés, a régi
BÁL-i szerelmi rítus része és emléke, mind a mai napig!

Mindezek értelmében itt is tetten érhetjük a Kárpát-medencénk, szokásokat és kultúrákat ötvöző olvasztótégely szerepét.
Csak ennek köszönhető, hogy a több ezer éves – kereszténység előtti – tavaszi rituális szokások mellett, a keresztényi Jézus hit ünnepei is táptalajra találtak hazánkban, és ezek együttesen képezik a részét az itt élő magyar nép egyedülálló és ősi kultúrájának.

(TTG)

(Az első képen Bernáth Lilla és Gál Dávid, az iskaszentgyörgyi tánccsoport tagjai láthatók.)

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

Kutatók Éjszakája, 2019

Idén, rendhagyó módon, a Kutatók Éjszakáján egy intézmény 3 helyszínét kerestük fel: az Óbudai Egyetem …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.