2018 október 23., kedd
Carl Lutz

Dr. T. Túri Gábor: Protestálás Carl Lutzról szóló megemlékezés okán

Share

Egy igen érdekes film került el hozzám, Svájcból, amelyben az egykori magyarországi svájci diplomatáról, Carl Lutzról emlékeznek meg. Elöljáróban annyit említenék meg, hogy bár – mint megtudtam – van egy Carl Lutz rakpart Budapesten, de a névadójáról eddig nem hallottam, pedig szerepe a holokauszt éveiben a magyarországi zsidók megmentésében Wallenberghez hasonlóan igen kiemelkedő volt.

Mindehhez hozzá kell tennem, hogy én magam nem vagyok zsidó származású, ellenben egy olyan tősgyökeres magyar család sarja , akinek a szülei – a családi elbeszélések szerint – szintén megrendüléssel követték az 1944 utáni magyar történéseket és a németek diktálta zsidóellenes eseményeket.

Nem voltunk „zsidó-simogatók“, de elítéltünk minden emberek ellen elkövetett jogtalan cselekményt. Sőt – talán éppen ezért – édesanyám, mint fiatal gimnazista, titokban és rendszeresen még élelemmel is segítette a bujkáló zsidó családokat Budafokon.

Annál inkább bánt, hogy a filmben említés sem történik arról, amivel az egykori magyar lakosság a menekülő és bujkáló zsidókat segítette. Sőt mindez úgy lett itt beállítva, mintha a fentebb említett kiemelkedő külföldi  egyéniségek nélkül, az akkori Magyarországon még több borzalom történhetett volna.

Ez egyszerűen NEM IGAZ!

Mert gondoljuk meg! Ezek a személyek – anélkül, hogy az értékükből és a tettükből most valamit is elvenni kívánnék – néhány ezer embert valóban megmentettek, de hol van szó arról a több tízezres nagyságrendű  zsidóságról, akik ekkor Magyarországon bujkáltak és nem kerültek deportálásra… Ezek mindegyikét vagy egy-egy magyar keresztény család, vagy az egyház bújtatta, vállalva ezzel az akkori veszélyt és megtorlást!

Édesanyám esete tehát nem volt egyedülálló, hanem csak egy a sok ezer közül… Mondhatnám úgy is, „csepp a tengerben”.

És ez nem túlzás! Sokkal inkább az a túlzás, hogy manapság erről éppen azok felejtkeznek el, akiknek a szülein és rokonain ezek a magyarok segítettek, és sajnos éppen ezek azok, akiknek a sors jelenleg kezükbe adta az ilyen és ehhez hasonló filmek alkotását és azok „politikailag korrekt“ kiértékelését.

Elítélek minden jogtalanul megölt embert és vádlóan nézek mindenkire, akinek a kezéhez akár csak egy zsidó és nem zsidó ember halála is tapad… De ugyanakkor elítélem a hálátlanságot is, és azokat a hamis történelmi adatokat is, amelyek manapság ezen – túlzások nélkül is elég borzasztó – eseményeket politikai célzatossággal eltúlozzák.

Mindezek után kicsit részletesebben (ha nem is hosszan) szeretnék a film egyes részleteire kitérni.

Az első talán egy kicsit szubjektív. Ugyanis véleményem szerint (ha helyesen ítélem meg a helyzetet) Carl Lutz szerepe a zsidók megmentésében SOKKAL kiemelkedőbb, mint egykor Raoul Wallenberg tette volt. Annak ellenére, hogy a köztudatban manapság Wallenberg neve fémjelzi a „zsidókat mentő“ fogalmat. Persze mindketten embereket mentettek, és mindketten úgy és olyan módszereket követve, amire lehetőségük volt, azonban Carl Lutz tette mégis önzetlenebbnek tűnik, mint Wallenbergé. Ugyanis – ha jól tudom – Wallenberg az embereit munkára vette fel, vagyis végül is haszna volt valahol ebből az akcióból, míg C. Lutznál ez fel sem merült, mert az ő tettét sokkal inkább krisztusi motiváció határozta meg.

Ugyanakkor valósággal felháborított Ungváry Krisztián (történész) elfogult korrajza, aminek – ha egyáltalán – csak egyetlen pozitívuma volt, mégpedig hogy Horthyról nem beszélt olyan elítélően, mint általában az akkori magyar viszonyokról.

Az embernek olyan érzése volt, miközben hallgatta a kijelentéseit, hogy ÁLTALÁBAN a magyar közvélemény és az emberek voltak szörnyűek, amelyekkel nem tudott még Horthy sem megbirkózni.

Az akkori német politikai nyomásról nem esik sok szó a filmben, és valójában ez a svájci film – a magyarokat illetően – egyetlen „mentséget“ sem hozott fel a budapesti 1944. márciusi események miatt. Sőt, ezen időszak (és a német megszállás is!!) úgy került itt bemutatásra, mintha mindez teljességgel az itteni lakosság legnagyobb örömére és megelégedésére történt volna (ld. 8:56 perc).

Felháborító túlzás, vagy akaratlagos bűnbak-keresés az, amikor Ungváry Krisztián, mint magyar történész kijelenti (9:10 perc), hogy ha a kiugrást megtették volna a magyarok, akkor vége lett volna a háborúnak. Vagyis ezzel a felületes (svájci) nézőben azt a benyomást kelti, hogy végül is a magyarok „bűne“, hogy a háború nem lett befejezve. Mindez persze demagógia, mert – minden józanul gondolkodó tudja, hogy – ebben az esetben Magyarország egy valódi ellenséges felvonulási területté vált volna a németek szemében, és mivel amúgy is a kezükben volt az ország, azonnal lerohanták volna, sőt még több zsidót öltek volna meg és akár szét is bombázták volna az országot. Hiszen ez akkor egy fontos felvonulási és utánpótlási területük volt, amely Ukrajna és részben az orosz front felé biztosította az összeköttetésüket. És különben is, gondoljuk csak meg, ki tudott volna rajtunk segíteni? Az angol, vagy az amerikai?

Eszük ágában sem lett volna! … És megjegyzem, objektíve – akkor még – meg sem tehették volna.

Hirsch Ágnes kijelentései (mivel ezek valóban szubjektívek Carl Lutz irányába) nem voltak a számomra zavarók, annál inkább Heller Ágnes mondatai, de vele itt nem akarok – és nem is érné meg – foglalkozni!!!

Mivel a film rendezői, a film koncepciójának megfelelően, csak (és kizárólag!) zsidó származásúakat szólaltattak meg – mert Hirsch Ágnes is az volt – éppen ezért annál inkább meglepett, hogy nem beszéltek bővebben például az akkori magyar cionista mozgalomról.

Hiszen, véleményem szerint – miután már korábban elolvastam a cionista Dénes Béla „Ávós világ Magyarországon“ c. könyvét – éppen e cionista mozgalmon belül tudott 1944-ben Carl Lutz segíteni. Ellentétben Wallenberggel.

Vagyis – ismétlem, szerintem – Carl Lutz, a Magyarországon már sokkal korábban kiépült cionista mozgalom céljának megfelelően tudta a megmentett embereket Palesztinába küldeni. Mindezt jól leírja Dénes Béla a könyvében (6. oldal!), amikor az 1944-es eseményekről ír.

Ez tehát egy magyar kezdeményezés volt a magyar zsidóságon belül. És ami a legfontosabb, hogy a munkájuk, ha akkoriban nem is volt támogatva, de eleinte eltűrt volt a magyar politika részéről.

Ezt a fontos tényt egy történelmi realitásra törekvő film rendezőinek nem lett volna szabad kihagyni! Hiszen, ahogy Dénes is leírja a könyve említett részében, a cionista mozgalomnak 7800 zsidó vallású magyar embert sikerült Palesztinába kivándoroltatni, vagyis „alijáztatni”. Tehát a számok stimmelnek, csak a témához való hozzáállás nem, mert mindegyik magának vindikálja az elért eredményt.

Még egy dolgot szeretnék azonban a történész Ungváryval kapcsolatban megjegyezni. A film 12:49 percénél szól az első „ember-transzportról“, amikor 1944. május 15-én 44000 embert szállítottak Németországba, de ugyanakkor ezzel kapcsolatban rögtön megemlíti azt is, hogy a magyarok túl gyorsan, vagyis 6 hét alatt deportáltak 437 000 zsidó vallású magyar embert Németországba, amelynek a gyorsaságát még a németek is sokallták (lám, ismét a magyar bűnbak szerep!) Ezzel megint sikerül az akkori hazai eseményekben a németek szerepét szinte bocsánatossá gyöngíteni, ellentétben a magyarok „nyilvánvaló“ kegyetlenségével szemben.

Ez pedig hangsúlyozom még egyszer, nem igaz! És mindez annál szomorúbb, hogy ezek a kijelentések a filmben éppen egy magyar történésztől hangzanak el, így a svájci néző joggal mondhatja: „Hja, ha ezt maguk a magyarok állítják magukról, akkor ez nyilván igaz is!“

Ez ellen protestálok, miközben ugyanakkor meghajtom a fejem Carl Lutz emléke előtt, akiről a film valójában szól.

Forrás: www.20min.ch

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

Lélek Sándorné: Adjon az Isten áldott vasárnapot mindenkinek!

“Embertelen lelkivilág volt, amibe minket belekényszeríttettek, amikor magunk se tudtuk, hogy most már emberek vagyunk, …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.