2021 szeptember 28., kedd

Dr. T. Túri Gábor: A TÜKÖR. Spiritualitás, misztika, néphit, hiedelem és babona

Share

 

Ősidők óta izgatja az emberek fantáziáját a tükör.
Megbabonázva fedezi fel benne a saját képmását a csecsemő, és zavartan igyekszik a tükör mögé nyúlva megfogni a benne lévő ábrát a kisgyermek…
Vizuális világunk titkos csarnoka ez, melyet használunk, de valójában nem értünk.
Babonák, misztikus hiedelmek kötődnek a szerepéhez…, miközben pedig tanulunk róla az iskolai fizikaórákon és az egyetemen. Éppen e kettőssége miatt számtalan tanulmány és cikk jelenik meg róla nemcsak a nyomtatott irodalomban, hanem az internetben is.
2013-ban a „netwok“ klub hálóján például Keczánné M. Piroska „A tükrön át közlekednek a holt lelkek” című írásában így ír erről:
„ A tükröt mindig körüllengte egyfajta természetfelettinek vélt erő a népi hiedelemben. A legáltalánosabb elmélet szerint a tükrök közlekedési lehetőséget biztosítanak a holt lelkeknek a túlvilág és az élők világa között.”
Majd végül példaként, ezzel a két mondattal zárja a cikkét:
„A zsidó hagyomány szerint amikor halott van a háznál, az összes tükröt le kell takarni, és csak a hétnapos gyászidőszak után szabad levenni a lepleket. Ha ez nem így történik, nézeteik szerint a halott megrekedhet az élők és a holtak világa közt.”
Ez pedig — teszem most hozzá —  mint tudjuk, nem más, mint a zsidó gyász-szokásrend második fázisa, az ún. sivá (vagy Schiwa), amely szó szerint maga is “hetet” jelent.

Az előbb idézett, tükörrel kapcsolatos mondatra reagálva, Burián Suzana – mintegy igazoláskánt – a néhány hónap múlva írt válaszában, röviden csak ennyit fűzött hozzá:
„Igen ez így van nálunk!”

És éppen ez az utolsó, rövid megjegyzés volt az, amely felkeltette az érdeklődésemet e téma iránt, mert ezzel – ez a tükörrel kapcsolatos népszokás – az olvasókban egy kizárólag héber népszokás képévé alakulhatott volna át… Végül pedig, így ez a mondat volt az, amely engem arra késztetett, hogy tollat ragadjak és most leírjam az ezzel kapcsolatos ismereteimet.
Mert – és most elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy – bár sem én, sem az őseim nem voltak zsidó származásúak, mégis a nagyszüleinktől tanult ez irányú és hasonló szokásainkat, családunkban még most a XXI. században is követjük.
Ez pedig előírja, hogy halál esetén a családban – nálunk is ugyanígy hét napig – le kell takarni a ház összes tükrét, és abba ez idő alatt még kivételes esetben sem szabad belenézni. Így történt ez éppen tíz éve édesanyám, és néhány évre rá, édesapám elhunytakor is.

Ez annál is érdekesebb, mert – az elbeszélések szerint – már nagyapámék nagyszülei is így cselekedtek. És bizton mondhatom, hogy azok nagyszüleinek nagyszülei is…

Így ez a magyarok között is fennmaradt népszokás és hiedelem nem bizonyít mást, mint hogy kultúránk és népi emlékezésünk visszavezet bennünket az egykori ókori keletre, vagyis arra a területre, ahol egykor ez a két nép, a zsidók és a magyarok ősei is éltek.
De, hogy a kétkedőkbe rögtön eloszlassam azt a gondolatot, hogy ez a szokás a mi magyar őseinknél esetleg a zsidóktól való átvételből származna, bemutatom a tükör misztikus megjelenési formáit az egykori magyar falusi házakban… Mert itt is – ugyanúgy, mint a héber hiedelemvilágban –, a tükrök és a túlvilág, vagyis a spirituális világ kapcsolatával találkozhattunk, mégpedig magyar eleink ún. „tiszta szobáiban”.
Azokban ugyanis évszázadok óta, szinte kivétel nélkül egy ún. „házi oltár” volt látható.

Bár ezt a múlt század 50-es 60-as éveiben, az Ortutay-szellemben felnevelkedő néprajzosaink, igyekeztek egy tisztálkodó, kozmetikázó asztalkává degradálni, de ez a hamis beállítás – szerencsére – nem tudta kiszorítani az ezzel a berendezési tárggyal kapcsolatos, eredeti „oltár-tudatot”.
Ha ezt a hibás képet most megpróbáljuk elfelejteni, és felidézzük magunkban – legalábbis aki ezt még ugyanúgy láthatta mint én, aki ezt Pártiumban és Erdélyben láttam –, hogy ez az asztal például a szoba melyik részén helyezkedett el, akkor többek között ebben is egy szigorú szabályosságot és logikát tudunk felfedezni.
Mert ez az asztal (vagy szekrényke) szinte mindig a szoba két ablaka között helyezkedett el, az ablakok közötti falhoz állítva. Megjegyzem, csak egyetlen olyan esetre emlékszem, amikor ezt az ágy lábához állítva láttam.

Ennek az asztalnak a közepén, a falhoz állítva – vagy éppen a falra felfüggesztve – volt található ez a legtöbbször egy méter magas, asztali tükör.

   

1., 2. és 3. kép

 

Az asztal pedig MINDEN ESETBEN csipketerítővel (vagy más értékes szövettel) volt leterítve, és ennek a közepén egy Szűz Mária szobor vagy egy talpas kereszt állt, legtöbbször fémből, de láttam fából is. A kereszt száraira pedig MINDIG fel volt fűzve egy rózsafüzér is. Az asztalka (vagyis az oltár) fiókjában, de sokszor a csipketerítőre helyezve, ott volt a Biblia, vagy egy imádságos könyv.
A kereszt két oldalán egy-egy (de máskor több) keretes szentkép is állt.

 4. kép. A képen jól látható a két ablak közötti asztal, fölötte a tükörrel, melynek jobb felső sarkában látjuk a keresztet. Alatta az asztalt és két oldalt a falakon szentképeket.

Megjegyzem később ezeket (különösen már a mai világban) sokszor felváltották a családi képek, amelyek a gyerekekről, vagy az unokákról készültek.
És végül erről az „oltárról” nem hiányzott a vázába állított vágott virág sem, éppen úgy, mint ahogy az a templomban is van…

Tehát így népünk házaiban, az ún. „tiszta szobában” valóban egy oltárt találtunk, kereszttel és szentképekkel (hiszen végül is az unokák képei is „szentnek” számítottak, legalábbis a nagyszülők szemében), és ott ezek a krisztusi kereszt két oldalára kerültek!
Így itt, aki e feldíszített oltár tükrébe bepillantott, az megláthatta magát benne, de nem a maga egyszerű, „hétköznapi“ formájában, hanem az arca előtt a kereszttel, és rajta pedig a megfeszített Jézussal. Így a világot – mintegy – Jézuson keresztül szemlélhette, ezért imádsága ezáltal mélyebb értelmet is kapott.

Abban a szobában, ahol ez az „oltár” állt, ott a falon tehát így három ablak volt látható.
A két szélső üvegén keresztül kifelé a valódi, materiális világba pillanthattunk ki, a középső üvegén át pedig, amely a tükör üvege volt, azon át pedig befelé, a misztikus túlvilágba leshettünk be.
A halál utáni léttel és a tükörrel kapcsolatban már itt meg kell jegyeznem, hogy szkíta őseink és az Árpád-kori temetőink sírjai, szabályos tükörképei voltak a földi életnek. Mert e régi temetői leleteknél, ami az életben az ember bal oldalán volt (pl. a kardja), az a sírban a jobb oldalára került, ami pedig a jobb oldalon volt (pl. a tarsolya) az pedig a balra.

De ugyanígy megtudhatjuk, László Gyula professzor ásatási munkái nyomán, hogy az Árpád-kori (és a későbbi) nagycsaládos temetkezéseknél a férfi sírok a bal oldalon, míg a női sírok a jobb oldalon sorakoztak egymás mellett, a bejárathoz viszonyítva. Tehát éppen fordítva, mint azt az egykori ülésrend megkívánta az élők között!
Ezzel kapcsolatban megjegyzem, hogy még 2000-ben, amikor az erdélyi származású Édesapáméknál – a budapesti Baross utcában – hivatalos volt a nagycsalád ebédre, akkor a családfőtől jobbra a férfiak ültek, balra pedig a nők. Tehát éppen fordítva, mint ahogy azt László Gyula az ásatásai során találta.
Vagyis a halál utáni túlvilág ténylegesen a „tükre” volt, az életnek…

Tehát – most visszatérve a tiszta szobához – csak így és ennek tudatában válik érthetővé, hogy miért kellett letakarni ezt a tükröt, ha valaki elkötözött közülünk az élők sorából. Érdekes lenne tudni, hogy vajon a héberek, akik – mint láttuk – ezt a szokást szintén megőrizték, ugyanígy tudják-e, és ugyanígy magyarázzák-e ennek a tükörnek e misztikus-spirituális szerepét.
De ki kell hangsúlyoznom, hogy csakis ez a „tiszta szobában” lévő tükör volt az, amely a túlvilágba vezetett!
Hiszen a „régi világban” nem volt olyan sok tükör egy háztartásban.
Ifjúkori, nyári, falusi vakációim alkalmával – az 50-es évek végén, valamint a 60-as évek elején – jól megfigyelhettem, hogy a „tiszta szobai“ tükrön kívül, csak a nyári konyhában láttam a falra akasztva még egy kisebb (kb. 30×20 cm-es) tükröt, amely alatt egy „hokedlin“ egy lavór és benne víz állt. Ebben mostak kezet a földről hazaérkező családtagok… Ennek a tükörnek tehát mosdási, tisztálkodási és fésülködési szerepe volt.

Így tehát a föntiekben, a tükörről írt gondolataim gyökerei, csakis a „tiszta szoba” tükrére vezethetők vissza, amelynek – mint látható – más volt a funkciója. Vagyis ezek „a tükrök közlekedési lehetőséget biztosítanak a holt lelkeknek a túlvilág és az élők világa közt.” írja az előbb idézett cikkében Keczánné Macskó Piroska.
Hogy is mondta nagymamám? „Azért kell letakarni fiacskám, hogy a megholt, mikor visszanéz a tükrön át ebbe a világba, ne fájduljon meg a szíve a visszavágyódástól!”
Hát igen!
Ez a tükör valamilyen misztikumot, és egy kicsit varázslatos vissza- és előrelátást is jelentett… És jelent ma is, különösen a lányoknál. Mert ők ezzel szinte betekinthetnek a jövőjükbe. Ezért alakult ki az angol nyelvterületen a „mirror” tükör jelentésű szóból a „mirage”, vagyis káprázat és ábrándkép jelentés.
Tehát mint mondottam ezek a leányok be kívántak látni a jövőjükbe, azáltal hogy „belestek” egy másik világba. A tükör tehát tudat alatt egy ablak volt a számukra, egy nyílás…

Erről a nyílásról tudni kell, hogy népünk ősi kőépületeinek (vagy vándorlásuk idején a sátraik) HUPOLjának – vagyis kupola alakú mennyezetének – a tetején egy nyílás volt, amit így együttesen HUPOLÓGnak neveztek.
Tehát maga a nyílás az ÓG volt, vagyis a hupolnak az óg-ja.

5. kép

Ez a szó, akármilyen furcsán is cseng a fülünknek, mégis egy ősi magyar szógyök és még ma is él a nyelvünkben. Jelentése pedig egy nyílás, amin át és amin keresztül valami történik.
Példaként felhozhatom az OG szóból kialakult OKád szavunkat, hiszen itt is valamilyen nyíláson át jön ki valami (például: tüzet okád, vagy a csatorna nyílása: vizet okád). De ilyen az OKÍT (= OGít) szavunk is, mert itt is betöltődik valami, pontosabban betölti valaki a tudást a másik fejébe. (Nyilván a szemén és a fülén át, tehát így szintén valamilyen nyíláson keresztül).  Vagyis ez a személy OKÍT.
De ugyanakkor a magyarság ősapját eredetileg OG-nak hívták,amire Varga Géza hívta fel a figyelmet, amikor idézte Bonfinit: „Bonfini szerint a magyar krónikákba zsidó történetírók hatására került a Nimród név. Előzőleg az isteni triász fiúistenét, a magyarság ősapját Bélnek, vagy Ak-nak/Óg-nak (Heraklésznek) hívtuk.”  (V.G.: Szabir jelek Iseumban, 2016.)
Vagyis így, ezen a nyíláson át pillanthatjuk meg az égi OG-ot, az égi Ősapánkat is.
Ennek alapján értelmezhetjük az OKOS szavunk létrejöttét is, mert az OK-os ember a (később leírásra kerülő) ún. „égi OG”-on keresztül kapja a fel- vagy megvilágosítását, és így válik „OG-ossá”, vagyis OKossá.
Tehát az OG az egy nyílás, amin keresztül fentről a fény (vagy az információ) érkezik, ami ugyanakkor betekintésre, vagy kitekintésre ad lehetőséget…

Gondoljunk csak a római Pantheon, vagy az iráni Iszfahánban álló Hasht Behesht kupoláján látható nyílásra, az OKUL-usra.

6. kép. Az Oculus kupolanyílása
(Hasht Behesht, Iszfahán)

Ennek szerepéről mind a mai napig vitatkoznak, és többségük ezt a latin SZEM (oculus) szóra vezeti vissza, mondván az Isten szeme itt lát be az épületbe.

A nyílás ÓG neve és az ÉG szó közötti hasonlat szembetűnő, ami ismét ősi nyelvünk szóteremtő ösztönére mutat, hiszen a bentről szemlélő számára, valóban az ÉG jelent meg ebben a nyílásban.
Ezen a LuK-on, tehát az Og-LoK-on keresztül – amelyből később az AbLaK szavunk is kialakult (és amelyet lám, mégsem a szlávból vettünk át, mint ezt nekünk tanítják!) – tudtak az egykori táltos papok (vagy a mindenkori családfő) az Ég urával a Napistennel kapcsolatot felvenni, vagyis ezen át imádkozni.
Az emberiség eredendő hite szerint, azonban ugyanígy a mennybolt közepén is van egy lyuk – a mi nyelvünkön egy ÓG – amelyen át pedig a Napisten atyja, az Ég-isten (az egykori legfőbb isten) tekint le a földre.
Érdekességként kell itt megemlíteni, hogy ezt a leghatalmasabb Égi Urat, a későbbiek folyamán, úgy Mezopotámiában, mint Egyiptomban Napistenként tisztelték (innen származik NIPPAR városának is a neve, amely a NAPÚR városa volt), és SZEM-nek hívták.
Tehát, mint észrevehető, itt már az eredeti ősi hit egy bizonyos romlását láthatjuk, hiszen ott még – mint az előző mondatból is kitűnik – ez a „mindent-látó” isten valójában a Napistennek az atyja, vagyis az Ég-isten, az Ék-Úr volt. Azonban ezt a szerepet – az ókori Keleten – lassan átvette a fiú.
Ez a fiúi szerepkörváltás azonban megtalálható a görög regékben is:
Itt Apolló, jól érthetően, az istenek atyjának, Zeusznak, vagyis az ÉG ISTENének, a fia – aki a villámait az égből szórta a földre –, de ez a fiú később majd átveszi atyja Nappal kapcsolatos szerepkörét. Ezt a szerepét azonban – sokan úgy értelmezik – megosztja lányikertestvérével Artemisszel.
Ez azonban tévedés…
Mert ugyan Artemisznek valóban az „éjszaka királynője” szerep jut, de szimbóluma a Hold és nem a Nap. Így – mint ezt korábban már Magyar Adorján is észrevette – Apolló valójában Orpheusszal osztja meg ezt az apjától kapott szerepet. Így Orpheusz megkapja az alvilági Nap – a napnyugta és napkelte közötti időszak, vagyis az általunk nem látható (a föld alá lebukott) Nap – szerepét, míg Apolló megtartja a nappali Nap – vagyis a napkelte és napnyugta közötti, tehát az égen jól látható Nap – szerepét… És ettől kezdve valóban Apolló lesz az, aki a fényes Nap-kocsiján, mint egy fogaton, nap-nap után átvágtat az égbolton.

De ugyanígy Isten szerep jutott a keresztény hitünk istenfiújának, Jézusnak is;
Mert bár ő is az Égistennek, vagyis a mindenható Atyaistennek volt a fia, de ebben a fiúi szerepben, az Atyával mégis egylényegűvé vált… és végül ő is megkapta a fény, a világosság szerepkörét.
„Én vagyok a világ világossága” mondja János evangéliumában (Jn 8:12) „Aki követ engem, nem jár sötétben, hanem övé lesz az élet világossága”. Itt, Jézus utóbbi kijelentése alapján ebből a „világosság” szóból egyértelműen a Napra, valamint Jézus fényt hozó és „fény-fiúi” szerepére asszociálhatunk!

Tehát – mint a fenti példák is mutatják – egyáltalán nem szokatlan módon kapta meg Mezopotámiában is a mindenható Ég-isten szerepét a fia, a Napisten; és vált ezáltal a SZEM-istenné, vagy SZEM-ÚRrá, aki, mint a neve is mutatja, valóban képes is volt mindent látni… Hiszen a földi megfigyelő nézőpontjából, ő az égbolton (vagyis a magasságos ÉG-isten birodalmán) valóban nap-nap után áthaladt, és így ezen vándorlása során onnan mindent látni is tudhatott.

Ugyanakkor érdemes azt is figyelembe vennünk, hogy maga a SZEM szó jelentése, végül is nem más, mint egy AbLaK.
Hiszen a SZEM-ünkkel, mint egy ABLAK-on át „nézünk ki a fejünkből”, vagyis ez egy Óg-LuK, az ÓG, ősi szavunk értelme alapján.
És lám a szlávok, többek között ezt is átvették és beépítették a saját nyelvükbe. Ezen természetesen nem kell meglepődnünk, hiszen a mi – ma magyarnak nevezett – archaikus nyelvünk egyike az utolsó még ma is élő ókori nyelveknek, amelyből a környező népek szavakat vettek át. Tehát érthető, hogy ugyanígy tettek a szlávok is, ahol a mi „OKo” szavunk, ott náluk „szem” jelentésűvé vált.
A latinok pedig nem csak az OG, hanem az egész OgLuK szavunkat átvették. Ezt pedig úgy, hogy a magyar LUK szó náluk fordítva, mint KUL került átvételre, és így lett az OgLuC-ból „Og Cul”, abból pedig „OCULus”, ami latinul szemet jelent!
De ugyanígy a német is ebből az ősi magyar OG szóból vette át az AuG(en) szavát, amely náluk is SZEM jelentésű…

Hogy mindez kétségtelenül igaz, azt bizonyítja a példaként már felhozott római Pantheon kupolanyílása és annak megnevezése.

7. kép. A római Pantheon kupolanyílása
(latinul: oculus)

 

Ugyanis ennek a görög neve Opaion, ami ugyan „füstnyílást jelent”, de már latinul ez OCULUS, amely „szem” jelentésű, ugyanúgy mint olaszul, akik ezt OCULO-nak (vagyis szintén szemnek) nevezik. De ha figyelembe vesszük a német tájszólás OUG szavát, amely AUGe, vagyis szem jelentésű, akkor itt ugyanígy könnyen felfedezhetjük az egykori átvételt (OUG = OG)…

Itt azonban most érdemes egy rövid kitérőt tenni e római Pantheon kedvéért, hogy láthassuk, mennyi – találgatással vegyített – szerepet tulajdonítanak e kupolanyílásnak.
A Pantheont Kr.e. 27 és 25 között a római konzul Agrippa építtette a győzelmes actiumi ütközet emlékére és Augusztus császár tiszteletére. Az eredeti épület Kr.u. 80-ban leégett, amelyet Domitianus császár rögtön rendbe hozatott, de ez 30 év múlva ismét a lángok martaléke lett. Végül Hadriánus császár építtette újjá 118 és 125 között, az építész Damaszkuszi Apollodorius vezetésével.
Azt ugyan nem tudjuk, hogy előtte volt-e a Pantheon kupoláján egy ekkora – 8,2 méteres (!) – nyílás, vagy sem, de az biztos, hogy Apollodorius után már ez a nagyságú oculus volt a tetején.
Érdemes itt felfigyelni az építész szír származására, vagyis arra, hogy ezt az opaion-os, vagy oculus-os kupolamegoldást, nyilván az egykor ott keleten látott építészeti megoldásokból vehette át.

Ennek funkciójáról különböző vélemények születtek.
A legtöbben (pl. Giulio Magli, milánói professzor is),  a császár istenkénti tiszteletének egyik misztikus helyszínének nézték, aki ezen keresztül, az istenek lakhelyével az éggel, így közvetlen összeköttetésbe került.
Feljegyezték, hogy Kr.u. 44-ben az égbolton megjelent üstököst innen a Pantheonból szemlélték, és azt az istenné vált Julius Caesarnak tartották, aki így az oculusban, az akkori felfogás szerint, „megjelent”.
Azt a tényt pedig, hogy  Apollodorius az épület tervezésénél, a Nap beesési szögére is nagy hangsúlyt fektetett, bizonyítja, hogy a tavaszi napéjegyenlőség során a Nap sugarai belülről éppen a bejárati ajtóra vetültek. Mivel pedig április 21-e volt Róma alapításának mondai dátuma, így ezen a napon, az éppen az ajtóra vetült éles napsugár, pont megvilágította az oda kintről, ünnepélyesen belépő, és istenként felmagasztalt mindenkori császárt.
Azonban a kereszténység elterjedése után, a nép és a keresztény hívek, már nem tartották a császárt istennek, így ekkor már jobbára az a nézet terjedt el, hogy ezen a nyíláson át, nem az istenné vált császár lelke egyesült az éggel, hanem ezen át, éppenhogy a rossz szellemek hagyták el ezt a termet… Ezt nekünk a 80-as években még ott, így is adta elő az akkori olasz idegenvezető.
Érdekes módon, ezen “rossz lelkek” meggondolásnak épp az ellenkezője a 2003-ban felépült magyar Millenniumi templom, Csikszeredán.
Ennek tervezője, Makovecz Imre, a templomra kupolaként boruló térmegoldást részben az egykori nomád turáni sátrak (helytelenül és nem magyarosan: jurták) emlékére, de főként a Kaukázustól délre elterülő, és a Szamos (SZEM-es) napisten tiszteletére emelt pártus-szaszanida építészet mintájára készítette. Ezen pártus építészeti stílusjegyeknek pedig az az egyik legfőbb jellemzője, hogy nem használta a perzsa oszlopsorokat és lapos tetőzeteket (mint azt pl. Perszepoliszban láthatjuk), hanem helyette hatalmas dongaboltozatos megoldásokat alkalmazott, amit pl. az iráni Ktesziphonban és Assurban még ma is megcsodálhatunk.

A pártus építészet egyik remekművét láthatjuk Ktesziphon romjaiban.
A városból  XX. Arsak, vagyis II. Oradesz = ORAD-esz idejében (Kr.e. 57- 38) lett főváros.

 

Ezt a stílust ugyanúgy alkalmazta és részben onnan is kölcsönözte Makovecz Imre, mint ahogy azt 1885 évvel korábban a szír Apollodorius is tette, a római Pantheon építőjeként.
Ugyanakkor azonban, Makovecz Imre ezzel a stílussal utalni is kívánt, népünk meghatározó részének, a Kaukázus alatti területekről való származására. A kupola oculus nyílására pedig kívülről négy, egyenként 5,7 méteres arkangyal szobrot helyezett, amelyek ott védőn tartják kezeiket, ezen 5×5 méteres nyílás fölé, mintegy óvva ezzel a templom belső szakralitását.
Így tehát Makovecz Imrénél nem a rossz szellemek mozgástere ez az oculus, mint a Pantheon esetében, hanem épp ellenkezőleg, az isteni szakralitás útvonala, melyet az építész – mint láttuk – kihangsúlyozva, még arkangyalokkal is levéd.

 

 

Az arkangyalok a Millenniumi templom kupolaablaka körül

 

Ha ezután a kitérő után most feltesszük a kérdést, hogy a görögök ezt az oculust miért opaionnak nevezték, akkor a választ erre a szó eredeti jelentésében kell keresnünk.
Ehhez azonban tudnunk kell, hogy az indoeurópai görögök, mint annyi más esetben is, a névadásukkal nyilván itt is félreértették az átvett kifejezést, illetve – mint ahogy ezt látni fogjuk – átértelmezték ezen nyílás szerepét.
Azonban nem lennénk velük szemben objektívek, ha most nem térnék ki ennek az okára.
Meggyőződésem szerint ugyanis a mai indoeurópainak nevezett népek, egykor még a sumérok által fémjelzett korban – vagy még jóval előtte, a praesumer, vagyis az „özönvíz előtti” időkben – okkal vagy ok nélkül, de kiszorultak az akkori kultúrát hordozó, és egy nyelvet beszélő népek közösségéből.
Majd ezután olyan körülmények között kellett élniük, amely messze elmaradt attól a színvonaltól, melyet elhagyni kényszerültek, vagy amely kivetette őket.
A régen megismert szavaik egy részét ugyan magukkal vitték, de ezeknek az agglutináló (ragozó) grammatikáját, évszázadok alatt, lépésről-lépésre átalakították. Így, egy olyan flektáló és leegyszerűsített – ma így hívnánk – pidgin nyelvet alakítottak ki maguknak, amely ugyan nagyon jól bevált az egymás közötti egyszerű kommunikációra, de ugyanakkor emiatt egyre jobban és jobban, el is szakadtak az átadó nép eredeti nyelvétől.
Ez a „nyelvhalmaz” lett később, a mai flektáló indoeurópai nyelvek alapja… és ez differenciálódott később, a ma Európában beszélt különböző indogermán nyelvekké!
Ugyanígy azonban életkörülményeik is megváltoztak.
Nem laktak többet számításokkal és építészeti tudással megtervezett városokban, hanem rendezetlen és esetleges „lakó-halmazokban”. Tehát ezután a kényelmes, kőből (pontosabban szárított téglából) épített házak helyett – amelyeket annak előtte, csatornázott utcák választottak el egymástól – földbe vájt viskókban éltek.

Ennek megnevezésére azonban felhasználták a magukkal hozott ősi nyelvünk „luk”, „lok” és „lak” változatát.
A „luk” és „lak” szavak nem ismeretlenek a számunkra, mert ezek még ma is élnek a nyelvünkben. Ellenben az ősi „lok” szavunk látszólag elfelejtődött.
De csak látszólag!
Ugyanis a LOK szó a magyar nyelvben pl. két völgy közötti mélyedést, völgyecskét jelent, vagy egy gödrös hely neve, mint ezt például a LÖK vagy LÖKösháza vagy az egykori észak-magyarországi LUKÓ (Bártfai járás) nevű helységeink nevei mutatják. Ezen kívül megtaláljuk ezt több mélyen fekvő (tehát „lukban” lévő) falvak neveiben is: pl. Kis- és Nagylok Somogy megyében, vagy az erdélyi Gyimeslok, Felsőlok (Csángóföldön) stb.
Később ez a LOK szavunk, e rólunk levált népeknél, LOCH-há alakult át, amelyet ebben a formában a németek még ma is használnak „lyuk” értelemben, vagy amelyet megtalálunk Angliában, például a skót felföld Loch Ness nevű helységnevében.
Ezzel szemben a „lak” szó, az mára már kikopott a német nyelvből, ugyanakkor azonban az angol ezt máig is használja a „LOKation” szóban, amely LAKhely és hely jelentésű. Tehát látható, hogy a LUK és LAK szavak – gyakorlatilag egymást fedő jelentéssel – megmaradtak az indogermán nyelvekben.

E fölé a földbe vájt LUK (lak) fölé pedig egy fedelet készítettek, amelyre aztán egy keskeny nyílást, és ezen közlekedtek egy létrával ki- és befelé. (Rendkívül érdekes ezzel kapcsolatban Magyar Adorján „Ősműveltség” c. könyvének a 41. oldalán közölt ábrája.)
Tehát ezen a létra-szerű ágon tudtak be- és KIMENNI, vagyis közlekedni a nyíláson át.
A későbbi évszázadokban, amikor ezek az indogermán ősök már elhagyták ezt a „LOCH-LAK”-ot, és a felszínen sátrakat építettek; olyanokat, mint a mai sztyeppei jurták, akkor ennek a felső LUK-nak, vagyis az OG-nak a szerepe megváltozott. Ekkor már – értelemszerűen – a sátor ajtaján közlekedtek ki és be, ellenben a sátor közepére rakott tűz füstje, ezen a felső nyíláson hagyta el a sátor belsejét. Ez volt a tehát füst KIMEN-ője.
Így érthető, hogy ezeknek az indogermán népeknek az egyik legragyogóbb, későbbi leszármazottja, a görög nép, ezt a nyílást OPAION-nak nevezte, ami „füstnyílást” jelent.
Tehát ezen ment ki a füst a helységből, amely így értelmet ad az ősnyelvünkből átvett másik szavuknak, a KAMIN szónak, amelyet a németek máig is használnak. Ezt szót a mi KÉMÉNy szavunkból eredeztethetjük, mert nyelvünk értelmezése szerint, ezen keresztül valóban KIMÉN a füst a LAK-ból.

Itt azonban nem állhatom meg, hogy ezzel kapcsolatban valamit még ne tegyek hozzá!
Ugyanis mivel ezen a nyíláson, ezen a LUK-on át ebbe a földbe vájt viskóba (és sátorba) nem csak ki, hanem be is lehetett nézni, ezért a „nézni, pillantani” szó az angolban még ma is a „look” szóval (kiejtése LUK) van kifejezve!

Tehát a fentiek értelmében azt hiszem így most már érthető, hogy a Pantheon tetőnyílásának görög megnevezésénél, miért ezzel az OPAION – vagyis füstnyílást jelentő – szóval találkozunk.

Mint láttuk azonban a rómaiak, akiknek kultúráját és prehisztorikáját nagyban meghatározták a magyar-rokon etruszkok, már helyesen vették át nyelvükbe – ezektől a „pannon”-etruszk elődöktől – a nyílás, fentebb említett SZEM (oculus) latin értelmezését és megnevezését.
A németek pedig – annak ellenére, hogy ma már általánosan elfogadottak a pater-Vater, mater-Mutter, pisc(es)-Fisch stb. latin-német szóátvételek –, ezt az Auge szót, amelynek népies kiejtése OOG(e), mégsem a latinból vették át, hanem sziklaszilárd meggyőződésem szerint, a mi Kárpát-medencei ősnyelvünk OG szavából; éspedig azonos jelentéssel (OG= szem = Auge)!

Mindettől függetlenül, nem mellékes megjegyezni, hogy ugyanakkor e felsorolt népek egyike sem tudja valójában, hogy honnan erednek ezek a szavaik, de azt pláne nem tudják, hogy ezeknek mi az eredeti jelentés-magyarázatuk…

Ha most visszatérünk az egykori templomaink és lakóépületeink mennyezetét jelentő „HupolAg” (vagy HupolOg) ősi magyar szavunkra, akkor mint már erről szó volt, láthatjuk, hogy ez valójában a HUPOL-nak az OG-ját jelenti.

Mindeddig a fentiekben, azonban csak az OG szóval foglalkoztunk.
Most nézzük meg ezt – az először talán megint ismeretlennek tűnő – HUPOL szavunkat!
Be kell látnunk, hogy ez is egy ősi szava a magyar nyelvnek, mert szógyökére számtalan példát találunk nyelvünkben. Ilyenek például a:
HUPOLYAG (a test csípés vagy marás utáni felhólyagosodása – ld. Czuczor-Fogarasi szótárát),
HUPA (kidudorodás, hepe-hupa), ld. Cz-F. szótárát,
KÚP,
KUPak,
KOBak,
KOPonya, sőt még a
HÓLyag szó is, mert ha ennek a finn változatát figyeljük meg (amely finn nyelv egykor a mi ősi nyelvünkből vált le), ott még a „hólyagot” a KUPLa szóval fejezik ki.

Tehát mindegyik egy félköríves domború valamit, a mi esetünkben például egy ilyen formájú mennyezetet jelent.
Így érthető, hogy ezt a HUPOL ősszavunkat még ma is használják az egész világon KUPOLa alakban; természetesen azt gondolván, hogy ez egy eredeti latin szó, és ezt onnan vették át…
Mi azonban most láthattuk, hogy mi az igazság.
Ennek a HupolOg-nak a tetején a nyílás KEREK – mint ahogy gyakran azok voltak, a népünk „tiszta szobáiban” látható tükrök is –, mert ezen át a kerek Napisten tekintett be a lakba, vagy templomba.

Az egykori templomok közepében, ott ahová déltájban a fentről – ezen a lyukon át – a Nap képe vetült, egy kerek „TŰZ-KÖR”, vagyis egy TÜ-KÖR helyezkedett el.
Ugyanis így, ezzel a belépő felé vetített Napisten képmással, ezzel a tűz-szerű, vakító látszattal, igyekeztek azt az illúziót kelteni, hogy itt ebben a helységben maga a Napisten (Szamos vagy SZEM-es) tartózkodik… Mégpedig, e kör alakú építmény közepén található oltáron!
Ez a kör alakú szent hely azóta, ugyanígy központi részévé vált a keresztény templomainknak is, APSZISZ néven. És ebben a félköríves apszisban ma ugyanígy megtalálható az oltár, amelynek a szerepe ugyan ma már más, mert ez ma itt, Jézus isteni Atyjának a szakrális helye, mégis a gyertyák sokaságával FÉNYT találunk itt. Sőt akármilyen meglepő, még a TÜZET (öröktüzet) is, amelyet Krisztus és a Szentlélek jelenléteként, mint örökmécsest helyeznek el ide, a tabernákulum mellé. Ez azonban önkéntelenül emlékeztet minket a zoroaszteri vallás tűz-templomainak mindent tisztító tüzére, különösen, ha tudjuk, hogy 1917 előtt a katolikus templomok szentségi oltára előtt még öt ilyen mécsesnek kellett (!) éjjel-nappal égnie, míg a mellékoltárok előtt pedig egynek- egynek.

Tehát, nem nehéz elképzelni, hogy ősink ezeréves múltjában, itt e fénylő tükör mögött álló táltos- (illetve mágus-) pap, ráolvasta erre a – fénytől elvakított – belépőre a bűneit, annak micsoda misztikus hatása volt. Ugyanis ezek a vétkek azok voltak, amelyektől a viselője szabadulni kívánt, de azok is, amelyeket most a táltos (a mágus-pap), mint a közösség lelki gondozója a fejére olvasott… így kívánva őt ezektől megszabadítani.
Ez a fénylő tükör – a maga káprázatos fényjelenségével – ezalatt, észrevétlenül átvette a lelkiismeret szerepét, mert miközben a nyíláson (az OG-on) besugárzó Nap lassan elhaladt az épület felett, a tükör, a maga kerekségével és tükröződésével ugyanígy lassan kivehetővé vált. Így, ez a megtisztulásra vágyó személy, mostantól  – e vakító fényesség helyett – már maga-magát kezdhette felfedezni a tükörben… Tehát most már képes volt oda betekinteni… Oda, ahol az előbb még a Napisten székelt, a maga vakító tisztaságával… Így a személy – a bűneit  megbánva és azoktól megszabadulva –, ezután ugyanebben a tükörben, már a saját képét, a maga tisztaságában láthatta, éspedig úgy, ahogy mindenki szeretné magát látni… Vagyis vétkeitől megtisztulva és megújulva.

Így vált ez a tükör a lelkiismeret tárgyává és megszemélyesítőjévé.

Egy ehhez hasonló tükröt volt szerencsém még a 60-as években Bánátban, Majlátfalván, anyai dédanyámnál, a több mint 90 éves, öreg „Szülénél” látni… De itt ez már nem kerek volt, hanem szögletes és egy elnyűtt imádságos könyv belső fedelét borította…
Ennek a „tükrös imádságos” -nak a külső borítóját pedig csillogó üveg és tükör töredékek díszítették, amely – a felületes szemlélő számára – csupán a könyv látszólagos értékét kívánhatta emelni.
Valójában azonban – az előbbieket figyelembe véve – ezen csillogó üvegtöredékek a rátekintő arcát a maga rendetlen összevisszaságában tükrözték csak vissza, míg aztán az imádságos könyv kinyitása után, és az imák elmondása közben, a könyv belső borítóján lévő ép tükör, már a maga rendezettségében adta vissza ennek az imádkozó személynek az arcmását, vagyis saját lelkének a tükörképét. Ezzel bizonyítva az imádság és a spiritualitás léleképítő szerepét…

Mint láthattuk, a tükörnek tehát igen összetett szerepe volt a magyar néplélekben; a jövőbe, a másvilágba és a személyes lelkiismeretünkbe való bepillantás révén.
Ha azonban – őseink hite alapján – ebben a tükörben a lelkiismeretünket is megpillanthattuk, akkor, bizonyos esetekben, a saját lelkünk mellett, más lelkeket is megláthattunk. Tehát azokat a lelkeket is, amelyek eltávoztak tőlünk a túlvilágba.
Így válik a számunkra érthetővé, hogy ez a tükör, a maga káprázatával, tehát néha a túlvilág ablakává is átváltozhat, amelyet, hogy a halottunk lélek-útját ne zavarjuk – mint ezen írás elején említettem – diszkréten letakarunk, és ősi hitünk szerint hét napig nem használunk.

Tehát a tükör itt már a spiritualitásból átvisz bennünket a misztika világába, miközben így, annak megnyilvánulási eszközévé is válik.

Ezért érthető, hogy ennek összetörése – a magyar néphit szerint – nemcsak a túlvilággal és a lelkiismeretünk ellenőrzésével, hanem a jövővel és így a jövő meglesésével is megszakítja a kapcsolatunkat. Ez még inkább kihangsúlyozódik, ha ez a tükör egy eladófélben lévő leányzó kezében törik össze… Mert ezzel, abban a pillanatban nemcsak a jövő meglesésének a lehetőségei – és az így kialakult ábrándképek tűnnek el a számára –, hanem ez, őseink hiedelme alapján, egyben azt is jelenti, hogy hét évig nem fog férjhez menni.
És lám, itt ezzel az utolsó tulajdonságával, ez a tükör, ez az ősi spirituális eszköz, átvezet bennnnünket a misztika világa után, most már a hiedelmek világába.

Tehát, mint azt láthattuk, a modern ember létét, még most a XXI. században is, egy különös és megmagyarázhatatlan ambivalencia köti a tükörhöz. Mert mialatt az iskolában kiművelt tudatunk, már az új világ tudományos eredményeiből táplálkozik, és tisztában van a tükör mai modern szerepével a tudományban, valamint a kutatásban is, mégis ha otthon a háztartásban akár egy füzetnagyságú tükör is törik el, megrettenve gondolunk a következményekre…
És valóban mi már ismerjük a tükör fizikai tulajdonságait, vagyis ismerjük a tükröződés jól megtanult 1/f=1/k+1/t képletét és képesek vagyunk magunkban realizálni a palomári obszervatórium öt méter átmérőjű, vagy a La Palma szigetén levő csillagvizsgáló 10,4 méter átmérőjű hatalmas tükrei által – a több millió fényév távolából – hozzánk közvetített csillagok képeit is. Mégis a fénynek az a csodálatos játéka, mely eredményeként a tükörben számunkra egy szinte végtelennek tűnő, háromdimenziós tér nyílik meg;  ez elgondolkoztat bennünket… És ekkor ha ez a tükör, hirtelen összetörik, ezzel megszüntetve azt a világot, ahová eddig lehetőségünk volt betekinteni, akkor ez – a legtöbbünk számára még ma is – az eljövendő szerencsétlenség forrását jelenti…

És ezzel észrevétlenül visszazuhanunk ősapáink hiedelemvilágába!
Abba a hiedelemvilágba, amelynek részletei – ugyanúgy, mint a tükörről eddig leírtak – mára már nem mások, mint a több ezer évre visszamenő kultúrtörténeti és néplélektani örökségünk, elsorvadt és végtelenül leegyszerűsödött maradványai.

2016. január 4.

A bemutatott képek:
1-2-3.és 4.) A képeken “házi oltárokat” látunk. Figyeljük meg: a tükör mindig a két ablak között foglal helyet!)
5.) A sátortető nyílása
6.) Oculus kupolanyílás (Hasht Behesht, Iszfahánban)
7.) A római Pantheon kupolanyílása (oculusa)
A Millenium templom arkangyalokat ábrázoló képe a szoborlap.hu oldaláról származik.

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

Kutatók Éjszakája, 2019

Idén, rendhagyó módon, a Kutatók Éjszakáján egy intézmény 3 helyszínét kerestük fel: az Óbudai Egyetem …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.