Ébredés, búcsú – 18. rész Posted in: Egyéb kategória

A fürdőszobából kiszűrődő neszekre ébredt, összetörten, kábultan. Minden erejét összeszedve feltápászkodott, de az ágy szélénél nem jutott tovább. Magába roskadva várta a férfit. Úgy érezte, még sohasem volt ekkora szüksége az ölelésére, a szeretetére. De a férfi nem ért hozzá, leguggolt vele szemben.

– Mi történt veled, Paxa?

– Rosszat álmodtam… Mint mostanság mindig. Az életemet is odaadnám azért, hogy egyszer ki tudjam magamat aludni.

– Menj orvoshoz.

– Nem tudna segíteni.

– Dehogynem. Adna valami gyógyszert vagy valami terápiára küldene.

– Nem vagyok dilis. Bár, már ezt sem tudom. Néha keverem az álmot és a valóságot. Ölelj át. Tudni akarom, hogy ez most a valóság.

– Ha csak ez kell… – átölelte a nőt, de ez inkább olyan megszokás-ölelés volt és nem óvó-szerető. Paxa megnyugodott: minden jel szerint ez a való élet, nem az álom, ahol vágyaink és félelmeink teljesülnek. Akkor viszont használhatja a józan eszét:

– Beszélnem kell veled. Az utóbbi hetekben sokat gondolkoztam kettőnkről. És magamról.

– Ez nem jelent jót.

– Úgy érzem, eltávolodtunk egymástól. Minden összezavarodott. Megfulladok.

– Vége?

– Nem, de szükségem van egy kis egyedüllétre. Elmegyek. Kiveszek egy kis szabadságot. Végig kell gondolnom az életemet és a kapcsolatunkat.

– Ennyi volt? Pár hónap és dobsz? Pedig úgy éreztem, hogy veled örökké fog tartani.

– Én is. De most annyi mindennel kellett szembenéznem, a saját félelmeimmel, hogy úgy érzem, így nem mehet tovább.

– És én? – kérdezte a férfi, bár maga is tudta, hogy a kérdése meglehetősen bután hangzik.

– Te azt mondtad, szeretsz. Vártál már rám hónapokon keresztül, ezt a pár napot, pár hetet kibírod. Ha valóban szeretsz. Ha nem, úgyis mindegy.

– Romantikus vagy.

– Én?

– Igen. Csak abban tudsz gondolkozni, hogy szeretlek, vagy nem.

– És nem így van?

– Nem. A szeretet olyan, mint egy növény; azt táplálni kell. Elhal, ha magára hagyják. – Paxát kicsit dühítette, mert ez a mondat olyan giccses volt, mintha egy női magazinból, vagy az ex leveléből olvasta volna.

– Szerintem te vagy romantikus. Akkor ez az idő neked is kell: te is el tudod dönteni, hogy kire van szükséged.

– Rád, én már tudom.

– Én nem. Döntsd el, hogy arra van szükséged, amit én tudok adni, vagy arra, amit a feleséged. Az ex. Akivel minden éjjel álmodsz.

– Rád. – vágta rá a férfi, majd pillanatnyi habozás után folytatta: – de honnan tudod, hogy… hagyjuk.

– Hagyjuk, szerintem is. Mondjuk, egy hét, rendben? Vegyük úgy, hogy ez az évi rendes szabadságom – Tőled. Te is elmehetsz, ha akarsz, neked sem árt egy kis szabadság.

– Rendben. Azt elárulod, hogy hova mész?

– Haza. Sekrestyésre. Ott voltam gyerek. Talán erőt tudok belőle meríteni. Ha szeretsz, elengedsz.

– Szeretlek. Menj. De tudnod, kell, hogy visszavárlak.

– Tudom – mosolyodott el Paxa.

Nap közben hazatelefonált az édesanyjának (a szervezés legidőigényesebb része volt), kiírt egy hét szabadságot, elkérezkedett az irodából, hogy még délután haza tudjon indulni – még egy éjszakát nem akart otthon tölteni. Nem akarta az álomképnek megadni a hazai pálya előnyét. A régi szobájában már ő lesz otthon, s ráadásul az a földszinten is van.

A vonat ötkor indult, sietnie kellett a pakolással. Ruha, pipere, olvasnivaló… Elmosolyodott és automatikus mozdulattal kivette az ágyneműtartóból a levelet. Mindennel együtt igényesebb olvasnivaló, mint a metrón osztogatott ingyen lapok, bármennyire is dicsérik, mint a XXI. század hírlapját.

Lehet, hogy az Álomkép maga a megtestesült Gonosz, de legalább van stílusérzéke, szemben a modern tömegtájékoztatásnak…

A vonaton szerencsére egyedül lehetett. Megvárta, amíg kiérnek a városból és egy halk sóhajjal elővette a levelet. Tudta, hogy találnia kell valamit, amivel le tudja győzni az álomképet…

 

November 10. Engem hívj ma álmodba…

 

Összerázkódott és újra elolvasta:

 

November 10. Már nem hívnak az álmok…

 

Valószínűleg nagyon ki lehetek, ha ennyire félreolvasom a szöveget, gondolta magában és folytatta az olvasást.

 

…már nem csábít az élet. Már nem hiszek abban, hogy szép és boldog lehet az ember élete. Ennyi évi házasság után az ember feladja az álmait. Kár olyasmit keresnem a házasságban, ami csak a szerelemben lehet benne és törvényszerűen múlandó. De ha már nincs szerelem és a másik azt a bizonyos közös életet sem akarja, akkor mi marad nekünk? Mi marad nekem? Volt egy régi vicc, már nem is tudom, ki mesélte: lehet-e egy házas ember boldog? – Igen, csak a felesége ne tudjon róla.

Én nem akarok olyan házasságban élni, amiben csak titokban, a másik ellenére lehetünk boldogok. Talán múltkor kicsit felkaptam a vizet, talán nem volt teljesen igazam. Kell még egy esélyt adni a házasságunknak. Elhatároztam: Karácsonyig várok. Aztán elhagyom.

Szegény ostoba alak! Tegnap este hozott egy csokor rózsát, aztán elégedetten leült az asztalhoz, mintha minden teljesen rendben lenne ettől. Még azt sem vette tudomásul, hogy kidobtam a rózsákat a kukába, jól láthatón, a nyitott szemetesbe. Aztán este úgy bújt oda hozzám, mintha kötelességem lenne szeretni őt. Hát nem! A testem még az övé lehet, joga van hozzá, de a szenvedélyt már csak álmában kaphatja meg tőlem. Majd ha már ennyi sem lesz, rá fog jönni arra, hogy mit játszott el bennem.

Akkor Karácsony. Ha addig lesz egyetlen boldog napunk, akkor érdemes újra próbálkoznom. Ha nem, akkor elhagyom. Ha annyira terhes neki a társaságom, ha annyira szabadulni akar tőlem, akkor hadd legyen szabad! Majd megtanulja, hogy mit veszített bennem. Hogy nem kellett volna a barátait választania helyettem. Milyen a szabadság, ha a hideg ágy várja éjjel az embert.

 

Paxa felnézett és összehajtotta a papírt. Végre megértette, hogy mi mozgatta azt a nőt; de nem tudta elfogadni azt a gyűlöletet, ami teljesen betöltötte. A lelke nem vett tudomást az öregedésről, arról, hogy a sors mást tartogat számára negyvenvalahány évesen, mint korábban. Valószínűleg megszokta, hogy női praktikákkal, csábító rafinériákkal, makacssággal mindent megkaphat az élettől, s nem tudott váltani, már hiába próbálkozott, s ami pótolhatta volna, nem volt elég neki: a férje szeretete.

De mégis – kísértette meg a gondolat – nem lehet mégis, hogy neki volt igaza? Hogy csak lángolva érdemes élni? Csak szenvedéllyel? Hogy a tűznek van igaza a parázzsal szemben? Hogy a szerelem több mint a szeretet, hogy a szenvedély több mint a csend?

Hogy ő is csak hazudott magának egész életében?

A vonatkerekek megnyugtatóan kattogtak alatta, mintegy a rend zenéjét dúdolva – mintha a kérdésére akartak volna válaszolni.

 

/Rozványi Dávid/