2020 október 29., csütörtök

Elfeledett és feldolgozatlan traumáink a magyar irodalomban és közéletben (A fekete zaj kora 5.)

Share

Azt hiszem, ma egy írónak az egyik legfontosabb feladata, hogy segítsen feldolgozni azokat a traumákat, amik a magyarságot a XX. században érték. Sokfajta traumáról beszélhetünk: az áldozattá és az elkövetővé válás traumáiról… Egy példa az elsőre; a XX. század vérveszteségei, amik a magyarságot sújtották:

I. világháború: 530 965 halott (minden hatodik-hetedik bevonult katona)
Vörösterror, fehérterror (1919 és utána): 600-600 áldozat
II. világháború: 830–950 000 halott, ebből a holocaust: 400-600 ezer
Délvidéki vérengzések: 20-40 ezer halott
Kárpátaljai deportálások: a hivatalos adatok szerint is legalább 20 ezer halott
A szovjet munkatáborokba, gulágokba hurcolt 700 000 emberből 300 000 soha nem tért haza.
A háború végén a Romániához visszacsatolt erdélyi és partiumi területeken történt vérengzésekről nincsenek adataink…
1956: 15-20 000 halott

A veszteségekhez hozzá kell még számolnunk a különböző népmozgásokat is:

svábok kitelepítése: 177 000-240 000 fő
kivándorlás (alijázás) Izraelbe: nehéz megbecsülni, kb. 200 000 fő
1956 után nyugatra menekült: 160 000 ember (erről bővebben a Titkok és mítoszok c. előadásomban).

 

Felsorolni is fájdalmas a traumákat: két világháború, 1956, Trianon, holokauszt, svábok kitelepítése, málenkij robot, a határon túli magyarságot ért kulturális és fizikai genocídiumok. De a traumák között megemlíthetnénk a köztársasági államformát és a rendszerváltozást is. Gondoljunk bele: köztársaság vagyunk, de a címerünkön a Szent Korona uralkodik és a tisztek a Korona másolata előtt teszik le esküjüket…

A traumákat három csoportba osztanám:

– az első, a búvópatakok, amikről nem beszélünk, nem is nagyon tudunk, de valahol a mélyben mégis érezzük, mégis fáj. Példaként említhetném az észak-erdélyi román vérengzéseket a II. Világháború végén (amit a Szovjetunió fékezett meg), vagy a százezernyi halottat a szolyvai (Kárpátalja) haláltáborban – a pontos adatokat még ma sem ismerjük. Az író kötelessége, hogy ezekről beszéljen, mert a kibeszéletlen fájdalom megmérgezi a lelket – de sohasem a bosszú lelkületével. A kárpátaljai helyzetről szól Az utolsó vonat Ungvárról c. regényem, az észak-erdélyi vérengzéseket meg a Híd Andauba c. darabomban említem meg (még nem került bemutatásra).

– a traumák második csoportja, a nyers tészták, amikről tudunk, de nem dolgoztuk fel, vagy amikről keveset tudunk. Ilyen például a svábok kitelepítése. Hála Istennek, már lehet erről beszélni, állítottunk emlékműveket, de még nem épült bele a tudatunkba, még nem beszéltük ki és át ezt a témát. Erről írtam az Éjszaka egy halott asszony ágyában c. regényemet – voltak olvasóim, akik bevallották, hogy itt olvastak először a hazai németség sorsáról.

– a harmadik csoport a kipipált traumák csoportja. Részévé válnak az iskolai tananyagnak, ha szóba kerülnek kötelezően hümmögjük az előírt gondolatokat, de mert úgymond „kötelezőek”, nem gondolunk bele mélyebben. Ilyen például a holokauszt: ez a legjobban kommunikált traumája a magyar történelemnek, de pont ezért, ma már senki sem gondolkozik el, és ezért hiányoznak az őszinte művek is. Miért is gondolkoznánk el? Hiszen megmondják, mit kell gondolnunk, elég, ha ezeket a gondolati egységeket megismételjük. Kertész Imre Nobel-díjas műve eredeti megközelítés volt, hiszen műve úgy szólt a holokausztról, hogy minden diktatúra törvényszerűségeit bemutatta – de mivel a szemtanú hitelességével tagadta a holokauszt Hollywood által felépített hamis mítoszait, nem vált a közgondolkodás részévé. Csináltak egy szuperfilmet a regényéből, de már a film alig volt jobb, mint az olyan édeskés filmek, mint a Schindler listája.

 

– És végül a két legnagyobb trauma: a XX. században elveszítettük a hazánkat és Istent. Azóta csak országunk van és divatos eszméink. Azt hiszem, az irodalom és a művészet egyik legfontosabb feladata, hogy ezt a két eszmét meg tudja fogalmazni a ma emberének.

Ahogy A magyar történelem keresztútján c. versemben írtam:

Mi magyarok,
arra ítéltettünk,
hogy ne higgyünk semmiben,
de ha kell,
életünket tudjuk adni
a fakult álmokért.
Templomaink
visszhangtalanul konganak,
nagyon kevés már
az a bizonyos szent maradék.
És mégis:
Istennel kezdődik
törvényünk, s himnuszunk,
az ő nevével érkezünk, s indulunk.

 

Mi magyarok,
már nem tudunk ünnepelni,
menekülünk az emlékezés elől.
Évente egyszer felkeressük
az ősök és hősök sírjait,
elhelyezzük a mementó hervadt virágait,
és mindent megteszünk,
hogy a tüzet,
mi egykor lángolt és égetett
eloltsuk,

hisz oly veszélyes,
hogy mindent lángra gyújt.
„Látod, hazám, édes hazám”:
matrica lettél kocsik farán.
A határok, melyért haltak annyian
véres évezreden át,
most kopott rajzokon
köszönnek vissza ránk.

Néha az az érzésem, hogy a mai hivatalos magyar irodalom nem tud mit kezdeni a traumákkal. Vagy nem hajlandó róluk beszélni, vagy csak a korábbi sémákat másolja szolgaian. Vagy megpróbál beszélni róluk, újraértelmezve azokat, de nem találja a lényeget.

Borzalmasak ezek a versek? Igen. De mielőtt hibáztatnánk az íróikat, gondoljunk arra: mit jelenthetne az „anyaföld”, a „szülőhaza” szó annak, akinek az anyjával sohasem volt érzelmi kapcsolata?

Kevés olyan óriás van, mint Csoóri Sándor, aki közhasználatú képekkel lényegeset tud mondani a hazáról (Látomás fényes nappal):

 

Miféle ország az,
amelyikben ott él egy másik ország is?
Egy másik remegés, egy másik jajszó?
És kísértetként kitagadva
ott bujkál a bükkerdők bokrai között,
a szigorú Körös medrében,
a nők visszatüremkedő mellbimbója mögött,
a szív felé futó, legtitkosabb ösvényeken?

 

Ha kimondhatnám a nevét
ennek a másik országnak,
talán megeredne az eső,
és lemosná szemhéjamról a századokat,
és járhatnék akár újjászületett szemmel is
otthonosan a hegycsúcsokon,
s kiabálhatnék, hogy megvan! hogy újra megvan
a hegyi rét! a zöld barlang! a havasi gyopár!
a nagy omlás alá temetett halott!
ki arcával a föld mélye felé fordulva
várta csak, várta, hogy valaki megszólítsa.

 

De vajon hányan ismerik Csoórinak ezt a versét? És hányan értik meg? Csoóri egy másik világ szülötte, hogy parafáljam a régi mondást: Babits nyelvén próbál szólni a kereskedelmi adók nevelte néphez.

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

#Muzej2019 – Gül baba türbéje

Már többször is kénytelen voltam megállapítani, hogy mi magyarok, furcsa egy nép vagyunk. Most éppen …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.