2017 szeptember 26., kedd
Fotó: Hír.ma

Európa sorsa Soros?

Share

– by HeroesNeverDie

Az alábbi sorokat egy nagyszerű és számomra igen kedves barátom jegyzi, akiről csupán annyit árulhatok el, hogy miután hazánkat, hazáját elhagyta, hosszú évekig Németországban élt, később megfordult Afrika számos pontján, manapság pedig egy trópusi szigetről figyeli Európa eszkalálódását. A szöveg őszinte és személyes, őszintén személyes. És ez érték, manapság igen nagy érték.

Ezt az írást az édesapámnak dedikálom, akivel nemcsak külsőre, hanem gondolkodásban is nagyon hasonlítottunk egymásra és akitől megtanultam a világra való kíváncsiságot, a kérlelhetetlenül logikus gondolkodást, a jelenségek okainak kutatását. Olyan tíz-tizenkét éves lehettem, amikor már az einsteini relativitáselméletet magyarázgatta nekem és a társadalmi konvergencia téziséről beszélt, amiben mélységesen hitt, de az akkori Magyarországon ez olyan „nem szeressük az ilyen kapitalista csökevényeket, elvtársak” – téma volt, annak dacára, hogy 1968-ban megszületett a „nagy gazdasági reform”.

Igen, a naivitásából is kaptam egy jó adagot, amit a hosszú évtizedek alatt, sok-sok pofára esés után sem voltam képes teljesen ki- és levetkőzni: a hitet az emberek jóságában. Pedig sikeresen megedződtem ennyi idő alatt és az apámtól örökölt ironikus stílust azóta szorgalmasan fűszerezem némi cinizmussal ötvözött szarkazmussal, de alapvetően ez az utópisztikusnak tűnő humanizmus, az akár idegeneknek is előre megelőlegezett bizalom megbízható koloncként – amit sokszor áldásnak is nevezek –, követ egész életemben. Diszkréciót is tanultam tőle, amit a kevés barátom kellően értékel és az évek folyamán, elsősorban az elmúlt tíz évben magyar viszonylatban szorgalmasan begyűjtött ellenfeleim (nekem nincsenek ellenségeim) mind a mai napig nem képesek megemészteni.

Magyarországi „szocializálódásom” alatt, ami kissé félresikerült, láttam egy csomó tehetségtelen, úgy általában semmihez nem értő, de annál jobban helyezkedő honpolgárt és a csatolt polgárinákat, akik vagy a pártkarrierjük, vagy a szinte obligát moszkvai végzettségük, vagy rokoni kapcsolataik miatt kerültek ilyen-olyan pozícióba. Akiket pölö az apám orra elé is tettek nem egyszer, miközben őt egész életében egy, a „káderlapján” megőrzött bejegyzés kísérte valami kételemis személyzetis jóvoltából: miszerint az „1956-os események idején” valaki az aput a műszaki egyetem környékén látta… Minden bizonnyal így volt, hiszen abban az időszakban járt munka mellett esti egyetemre, amit akkor még nem hívtak másodutas képzésnek, tehát először szakmát tanulni, majd különbözeti érettségit tenni és egyetemre jelentkezni. Én közben otthon sivalkodtam egy hónaposan, meg csináltam azokat a dolgokat, amiket az ilyen apa tenyerében elférő kölkök általában szoktak.

1984-ben az apám, végre a végzettségének, mert addigra már Dr. is lett (igen nagy Dé-vel), a tehetségének és a szorgalmának megfelelő helyre került, ahol nem az elvtársoskodás, hanem a tudás volt az elsődleges kritérium. Eközben én a magyar hatósággal harcolásztam, mert házasságom dacára nem adták meg az útlevelet egy mondva csinált ügy miatt és ami azt okozta, hogy egy, azaz 1 kivétellel (!) minden addigi barátságom több évre jegelődött, mert kerültek, mint a leprást. Majd a férjem és a német kormány (Dr. Helmut Kohl, Hans-Dietrich Genscher és Franz Josef Strauss, akiket a férjem levélben keresett meg) intervenciója után nagy hirtelen, pár nap alatt kellett elhagyni a grundot, ’85 elején. Aztán jóval később, amikor már nem voltam olyan „veszélyes egyén”, főleg nem a naaagy nyugaton, helyrebillentek ezek a kapcsolatok, aminek én alapvetően örültem. Miután nem vagyok szentimentális és a saját életemet is képes vagyok kívülről szemlélgetve, objektívan kezelni, a velem kapcsolatos egykori averziókat ugyan nem fogadtam el, de megértettem, hiszen nem lehet mindenki olyan laza és picit hősies is egy alapvetően elnyomó rendszerben, amit ráadásul kiszolgál. Ez volt 1985-ben a változások előszele.

Akkor már egyre többen beszéltek egy Amerikába szakadt magyarról, aki – minden bizonnyal – segíteni szeretne egykori hazájának és miután meggazdagodott az Óperencián túl, ezért mindenféle ösztöndíjakat ajánlott fel az arra érdemeseknek, amiket pályázat útján lehetett elnyerni. Az apu akkor már évek óta küzdött egy alattomos betegséggel, panasz nélkül tűrte a borzasztó kezelések tortúráját, de az új, végre megérdemelt munkaterület, a tudásának évtizedek óta hiányolt megbecsülése, akadémiai szinten is, szinte szárnyakat adott neki és megerősítette optimizmusában, illetve a konvergencia elméletben való hitében. Megpályázta az egyik ösztöndíjat és meg is kapta egy kéthetes szemináriumra Zürichben, ahol utoljára találkoztam vele. Hazatérése után megszállottan rendezte és dolgozta fel az ott kapott anyagot, amit már nem tudott befejezni. 1986. február 24-én, pontosan a második házassági évfordulóm napján fejeződött be hétéves küzdelme a gyilkos kórral.

Évekig nem foglalkoztam a témával, ahogy az ember az akkori általános internet nélküli világban az újságokból és a tévéből értesült olyasmiről, mint például az angol font bedöntése 1992-ben, amikor százezrek vesztették el pillanatok alatt a megtakarításaikat, kis cégek tízezrei mentek tönkre. Az is egy pár perces hír erejéig volt érdekes, hogy a thaiföldi és a malajziai fizetőeszközök meginogtak és ennek gazdasági és kormányválság volt a következménye az érintett országokban, szintén megszámlálhatatlanul sok károsulttal. Aztán kezdődött az ú.n. „színes forradalmak” ideje, a látszólagos „elégedetlenségből” adódó zavargások a legkülönbözőbb helyeken, elsősorban az egykori KGST államai területén, de ásványi anyagokban gazdag afrikai és dél-amerikai országokban is. Abban az időszakban még létezett olyan nyugat Európában, mint investigativ, tehát felderítő újságírás és ha az embernek szerencséje volt, akkor sikerült pár olyan cikket elolvasnia, akár a liberális, akár a konzervatív sajtóból amúgy, amely ezeknek az eseményeknek a hátterét is feltárta, illetve az involvált személy(ek) kilétét is megszellőztette.

Ekkor kezdtem felfigyelni, a ma már lassan kimondhatatlan nevűre (fészes tiltás!), akiről egykor mindenki azt hitte, hogy hazája jótevője és a különböző ösztöndíjaival az alapítvány által rátermettnek tekintett emberek továbbképzése a célja. Ugye érzi minden józan ember az időív lényegét? A 80-as évek naiv hite és a jóval 2000 utáni siralmas ébredés (szó szerint) közötti különbséget? Az, hogy bizonyos elemek mind a mai napig magyar politikusok egykori, 80-as évekbeli ösztöndíját mantrázzák, az bizony eléggé sovány érv, ha az elmúlt 30 év fejleményeit vesszük számításba.

New York, 2015. szeptember 28.
Bill Clinton volt amerikai elnök (b) és Soros György magyar származású amerikai üzletember, a New York-i Soros Fund Management befektetési társaság elnöke a Clinton Globális Kezdeményezés (Clinton Global Initiative, CGI) évenkénti tanácskozásán New Yorkban 2015. szeptember 27-én. A szervezetet 2005-ben Bill Clinton hozta létre, hogy a kormányok, a magánvállalatok, a nem kormányzati szervezetek és kiemelkedő közéleti személyiségek együttműködésével sikerüljön megoldani a világ legégetőbb gondjait. (MTI/EPA/Ray Stubblebine)

Talán 2003 körül lett internetem és azóta oldalak ezreit olvastam el három nyelven a “kimondhatatlan nevűről”. Ahogy a nyugati sajtó is megváltozott és már évekkel ezelőtt vágtam dühösen a sarokba azt a (liberális) Spiegel kiadványt, amelyben ez a bizonyos “kimondhatatlan nevű” diktálta interjúba, mit KELL Európának csinálnia! Már akkor felvetődött bennem, hogy egy ilyen tőzsdecápa spekuláns milyen jogon követel bármit is az európai országoktól? Milyen alapon léphet fel egy magánember, lett légyen bármilyen gazdag, a müncheni biztonsági konferencián, vagy Davosban? Hogyan lehet ennek a németországi „helytartója” egy tanulatlan, foglalkozására nézve taxis és rendőrverő, aki először Hessen tartományban (ahol tizenkét évig laktam) zöld „környezeti” miniszterként munkahelyek ezreit tette tönkre, majd német külügyminiszterként pozícióba ültetve a maoista, polpotista (!) cimboráit, ukrán bűnözök és kurvák tízezreit segített Németországba behozni, valamint első német politikusként a II. világháború után vitt harcba német katonákat az egykori Jugoszlávia ellen? Ez a bizonyos „németországi helytartó”, egyébként egy magyar-sváb hentes család félresikerült leszármazottja, mióta a “kimondhatatlan nevűvel” kooperál multimilliomossá avanzsált, ahogy alkalma volt egy szimpla érettségi nélkül a „Nagy Három” azaz, az amerikai Harvard / Princeton / Yale egyetemeken fizetett előadásokat tartani. „Van az a pénz…”

Ott tartottunk, hogy több ezer oldalt olvastam el az elmúlt jó tíz év alatt. Ahogy lehetőségem volt tanulmányozni az állítólagos „túlélő” legendát is, amit a Tutiblog rendelkezésére bocsájtottam, csak úgy, mert fontosnak tartom és amiből (60 minutes with Steve Kroft, December 20, 1998 by CBS) kiderült, hogy túlélés helyett ez az illető Budapest náci megszállását élete legszebb évének tekinti, miközben a deportálásra várók javainak konfiskálásában segédkezett, álnéven, tizennégy évesen. Kroft kérdésére, hogy „bűnösnek érzi-e magát?”, a válasz egyértelműen „nem” volt. Tanulmányoztam a világot átszövő, majdnem hatszáz szervezetet magába foglaló rendszert, amely különböző emberjogista alibivel az éppen neki nem tetsző országok kormányait próbálja megdönteni. Figyelemmel kísértem továbbá a különböző afrikai országbeli barátaim tudósításait az ottani országokban elkövetett, civilizált szavakkal leírhatatlan tetteiről, amik kb. azt a kategóriát képviselték, mint a Clintonék Haitinak, a világ egyik legnyomorultabb országának, a 2010-es földrengés utáni kirablása volt.

Ahogy követtem az ukrajnai cirkuszt is, ahova öt éven keresztül egymilliárdot pumpált bele a rendszerváltásba – amit egyébként az amerikai jog kifejezetten tilt magánembernek –, és ahogy követem Európa elárasztását is 90%-ban gazdasági „menekültekkel”. Mindkét esetben felszólította az EU-t, ő, a „magánember, aki azt csinál a saját pénzével, amit akar” (by vágómilliomospistike és csatolt sleppje), hogy ezekért vegyen fel az EU újabb és újabb kölcsönöket, mondjuk pölö a Wall Street-nél, ami egy adakozó cím ehhez… Cui bono? Kinek használ? Se neked, se nekem, se az egyes országoknak, még azoknak a multikulti mámorban úszó, a harmadik világot tehetségtelenül és sután utánzó budapesti tüntikézőknek sem, ahogy a gulyásmarci-féle, egyenszakállas-egyensérós hipsztereknek, eh bocs, aktivistáknak sem.

A korporatizmus urainak, akik a létező kapitalizmust immáron letarolva, a planétát maguk között felosztva (ötszáz konszern kezében van a világ gazdaságának a 80%!), a nem létező pénz, ami korántsem „dolgozik”, a felfújt lufi kezelőinek a haszna. Nekem már nem, de minden bizonnyal sokaknak érdekes, hogy azok a fiatal afrikaiak, akiknek eszük ágában sincs elhagyni a kontinenst, sokkal tájékozottabbak és jóval kritikusabbak a “nevét már nem szabad kimondanival” szemben, mint azok, akik ma Budapest utcáin ész nélkül verik a congát, szolidaritásból seszínű gyapjas hajat viselnek, elképzelve azt, hogy ez tuti raszta. Ahogy az itteni barátaim is folyton kérdezik, hogy miért akarja saját magát kinyírni Európa? Amire nem tudok válaszolni, illetve tudnék, de azt normális afrikai ember nem értené meg. Mellékesen jegyzem meg, hogy ami itt divatban volt gazdagabb családoknál, hogy a gyereket Franciaországba, vagy Angliába küldjék tanulni, nos ennek lassan vége, sőt, aki ott van, az is iszkol haza.

Nem fogom teletűzdelni a szöveget linkekkel, mert mindenki megtalálhatja azt, ami érdekli. A meghekkelt cukros-bácsi impériumot leleplező oldal is működik, pedig letörölték első nekifutásra (dcleaks). Nota bene, az internetről NEM lehet semmit kitörölni, ami már egyszer megjelent, valahol, valamikor, az megmarad. Egyre többen mentik le a tudást, az információt. A TUDÁST, ami definitív nem genderizmus, hanem az „Új világrend” (sic) ellen fellépő, valóban tömeges ellenállás alapja. Nos, ezért „sorosozok”, az apu nevében, akit ugyanúgy átvertek, mint más jó szándékú embert, akik hittek a „jóságában”. Pont.

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

Dr. Zsebők Csaba: Vörös diktatúrák a Kárpátok alatt – 11. rész – Magyar ikerfalu, kettéhasítva

Az oroszországi bolsevik hatalomátvétel 100. évfordulójához közeledve górcső alá vesszük, milyen hatást gyakorolt a kommunizmus …

5 hozzászólás

  1. Dékány Ilona

    CALLIDUS! Élvezettel olvastam ennek a ” kilánynak”/Talán jóval fiatalabb tőlem? / az írását. Több ízben is találtam nyilatkozatot erről a multimilliomos gazemberről , akinek valóban már le se kell írni a nevét –hisz ki nem ismeri?– , és akiről csak azok nyilatkoznak elismeréssel , akiki ugyanolyan gazemberek, mint ő !Aki a 70-80-as években megjelent , mint a jóságos télapó , majd végigpusztította a világot . A rengeteg lopott pénzből még mindíg tart , és ezzel akarja agyonvágni Európát ! Ebben segítenek neki a hazaárulók minden országban ! EZT MEG KELL ÁLLÍTANI MINDENÁRON ! –Amíg nem késő…..

  2. HeroesNeverDie

    Kedves olvasók, nagyon köszönöm a reakcióikat!

    Megmutatnék egy videót, amelyben rengeteg magyarországi kép is van, hiszen hazánk volt 2015-ben az egyik legnagyobb károsultja az ú. n. “Open Society” (nyitott társadalom) doktrínájának. Az eredeti összeállitást többször levették a youtube-ról, de ez a verzió még megmaradt. Nem kell feltétlenül angolul tudni a megértéséhez, a képek magukért beszélnek.

    Nyugat Európa, a “nyitott társadalom”, 2015 környékén. Azóta csak romlott a helyzet. Kérem segítsék hazánkat, a magyar kormányt az ellenállásban, leginkább most, amikor anarchiába akarják kergetni Budapestet és az országot! #IstandWithHungary

  3. Szabó István

    Susán Piroska hozzászólásán elgondolkodtam. Mijamoto Muszasi-nak (https://hu.wikipedia.org/wiki/Mijamoto_Muszasi) tulajdonított mondás jutott eszembe. Sajnos nem biztos, hogy pontosan idézem, de a lényege megmarad: A közeli problémákat távlatból, a távoli problémákat közelről kell szemlélni. E távolság lehet térbeli, de lehet időbeli is. Lehet, a messzi trópusi szigetről élesebb a kép?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.