2019 július 18., csütörtök
Fotó: HND / Bamako, Mali, 2011

HND: Exportslágerünk a demokrácia – 1. rész

Share

Már legalább két órája vártak az utasok velem együtt a repülőgép indulására. Ebben a késő esti órában ez volt az utolsó járat Bamakóból, Mali fővárosából, Párizsba. A korábbihoz képest elég modern és relatív nagy repülőtér alkalmazottja semmilyen információval nem tudott szolgálni a késésre, miközben a várakozók egyre idegesebben mustrálták egymást, illetve a kifutópálya reflektorokkal megvilágított és látható részét. Egyszer csak, mint egy jelenés, hirtelen landolt egy letakart felségjelzésű gép. Először fegyveresek, majd hosszú, színes kaftánba öltözött, marcona tekintetű férfiak szálltak ki, akiket szintén hosszú, színes kaftánba öltözött férfiak fogadtak a lépcsőnél. Akkor még senki nem tudhatta, hogy ezekben az órákban a szomszéd országba, Líbiába, annak vezetőjét lemészárolva, a nemzetközi erők éppen a demokráciát szállították.

Újra megnéztem a repülőjegyemet és akkor vettem észre, hogy Párizsból egy egész más időpontban közlekedő gép fog majd visszavinni Münchenbe. A miértjeimre nem kaptam választ. Késő éjjel aztán mégis felszállt a francia légitársaság gépe, csak éppen egész más irányba. Ez egyre nyilvánvalóbbá vált a kis képernyőn közvetített repülési útvonalon, de tévedés mégsem fordulhatott elő. Nyomasztó csend volt, csak a turbinák zúgása hallatszott. Egy idő után megérkeztünk Dakarba, Szenegál fővárosába, a gép feltankolására, ami Bamakóban valamiért nem történhetett meg, majd reggel helyett délben Párizsba, ahol hat órát vártam a csatlakozásra. Este, végre otthon, megtudtam, hogy a nyugati hatalmak megdöntötték az általuk diktátornak tartott Muammar al-Gaddafi kormányát és a „felkelők” megölték a kormányfőt. Nem ez volt az első eset a legújabb kori demokráciaexport gyakorlatában, mikor külső beavatkozással, az állítólagos belső elégedetlenkedők, forradalmárkodó rebellisek segítségével az egyébként a saját nemzeti-kulturális közegében hatékonyan működő államformát erőszakosan megszüntették és a vezetőt, vagy vezetőiket meglincselték. Népharag, szokta magyarázni a nemzetközi mainstream média, a demokrácia nagy hangú őre.

Az eredmény, mint eddig minden egyes alkalommal, káosz, törvénytelenség, esztelen gyilkolászás, törzsi és/vagy klán villongások, polgárháború, a civil lakosság értelmetlen halála, illetve elüldözése. A háború állandó állapottá vált Afganisztánban, Irakban és Líbiában, nem említve itt további országokat, amelyek szintén kívülről támogatott puccs rendszerváltás színhelyei voltak. Úgy tűnik, eddig még egyik geostratégának sem jutott eszébe az az apró, de talán mégsem lényegtelen tény, hogy különböző fejlettségű, nyelvű és vallási irányzatot követő, sokszor egymással rivalizáló törzsek nem feltétlenül akarják a nyugati jellegű, pluralisztikus, individualista jogokat emlegető demokráciát. Főleg nem akkor, ha rétestésztaként húzódó, meddő parlamenti diskurzusok helyett rövid, ám annál hatékonyabb úton, fegyverek segítségével lehet eldönteni bizonyos vitatott kérdéseket.

Ilyen helyeken, amelyek az egykori gyarmatosítók által szinte véletlenszerűen meghúzott határok között váltak önálló országgá, nincs helye az általunk ismert és többségében elfogadott szabályoknak, amiket az európai kontinens polgárai fejlesztettek olyanra, amilyen. Ha valaki az arab, tuareg és rokon sivatagi törzsek, afrikai szavannák és őserdők, valamint nyüzsgő városaik egymástól rendkívül különböző népeit akarja valamilyen állam-jellegű rendbe beilleszteni, akkor annak a vezetőnek karizma mellett bizony erős kézre van szüksége. Tekintélyre, amit a többi, vele egyenrangú törzsi és klán vezető is elfogad. Ilyen volt Szaddam Husszein és Gaddafi is. Lehet persze finnyáskodni, hogy jajnahát az emberi jogok és hasonlók, de még egyetlen rezsimet sem döntöttek meg erőszakosan az emberi jogok miatt.

Emberi jog például az is, hogy egy országban rend legyen. Hogy abban az országban az emberek megéljenek, dolgozhassanak, a családjukat eltarthassák. Irakban és Líbiában ilyen jellegű rend volt. Líbia, az afrikai kontinens egykori leggazdagabb állama, nem csak a saját polgárainak garantált egy példa nélküli szociális rendszert, nem csak száz és százezer vendégmunkásnak biztos megélhetést, hanem a környező országokat is masszívan segítette, aminek az eredményeit saját szememmel láttam Maliban, ahol háromszor jártam. A legnagyobb terv azonban a sivatag lakóinak vízzel való ellátása volt, egy, számunkra felfoghatatlanul hatalmas területen, ahol az emberek sokszor évekig nem látnak esőt. Gigantikus vállalkozásba kezdett Gaddafi, aki mint tudjuk egy diktátor volt. Mégis valamiért alapvető emberi jognak tartotta a tiszta ivóvizet és az önellátást élelmiszerből, amit az öntözéses gazdálkodás jelenthetett volna, amihez szintén vízre van szükség. Hallottunk már olyan, mindenki által ismert nemzetközi konszernről, amely nem ismeri el ezt az emberi jogot, viszont majdnem monopóliuma van világszerte a palackozott víz árusítására.

A Great-Man-Made-River (GMMR, a nagy, ember által épített folyó) projektről van szó, amit Gaddafi külföldi cégek segítségével, az olajból befolyó milliárdokkal finanszírozva építtetett és amit a (német) Wikipédia pl. csak gúnyos megjegyzésekkel illet, elmagyarázva, milyen „környezetkárosító” a sivatag alatt található fosszilis víz kitermelése. Mondjuk az oázisok is ilyen vizet használnak – kicsiben. Mint ahogy ez lenni szokott, hogy, hogy nem, ezt a fantasztikus építményt rombolták le a demokratikus bombák elsőként, ahogy más, stratégiailag jelentős infrastruktúrát is. Milliók munkája, szaktudása, egy állam befektetett pénze és egy egész ország reménysége vált semmivé néhány nap alatt, miközben a francia gép, amin ültem, Szenegál felé repült, gondosan kikerülve a légitámadás területét. 2011 óta Líbiában gyakorlatilag megszűnt az államiság. Különböző érdekcsoportok, törzsek rivalizálnak egymás közt a hatalomért. Az ország legalább 50 évet esett vissza a korábbi állapotához képest és újabban már 200 dollárért lehet venni afrikai rabszolgát is. Demokrácia van…

Az addig demokratikus országnak számító Maliban 2012-ben történt egy katonai puccs, amit egy rendszerváltás követett…

Innen folytatjuk.

(Bizonyos képek az ú. n. „nem kívánt tartalom” kategóriába esnek újabban néhány közösségi oldalon, ezért inkább saját fotókat használok a cikkhez – HND)

Szerzö: HeroesNeverDie

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

Nagyszombati csend

  Csend van, nem történik semmi sem, a Messiás sírjában pihen, az apostolok ajtók mögött …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.