2019 július 18., csütörtök
HND / Bamakó, Mali, 2011

HND: Exportslágerünk a demokrácia – 4. rész

Share

„… ezért szükséges, hogy mi legyünk a világ legerősebb katonai hatalma és néha muszáj  kitekernünk azoknak az országoknak a karját, amelyek nem azt teszik, amit mi elvárunk tőlük…” – Barack Husszein Obama, az amerikai VOX tévétársaságnak adott interjújában (2015. február 9)

A Krisztus utáni 2006. évben egy üstökös jelent meg a már-már majdnem ernyedten békésnek nevezhető világpolitikai égbolton, ha Iraktól, Afganisztántól eltekintünk. A jelenés még kissé jelentéktelennek tűnt a szabad szemmel fürkésző nagyérdemű számára. Bennfentesek azonban tudták, hogy egy új Messiás-tanonc várt a startjelzésre, elámítani a világot. Az, hogy egy amerikai szenátor, aki nyilvános beszédeiben a chicagói ghetto-szlenget használja tudatosan és családjával afrikai gyökereit keresve szándékozik a fekete kontinenst meglátogatni, az maximum a celebeket filéző bulvárlapok „kis színes” rovatát érdekelné. Főleg, ha ez az illető a saját költségén teszi mindezt. Az ifjonc szenátor azonban, aki régóta világmegváltásról ábrándozott, korán kifejlesztette magában a közpénzek megcsapolásának képességét és az afrikai haknit külügyi missziónak keresztelve rögtön kísérőket is kapott. Egy másik gépen. Mert hogy nézne ki, ha a világ jövendő megmentője egy repülőn utazna a CIA „színes forradalmakra” specializálódott szakembereivel, J. Scott Gration, nyugalmazott tábornok és Afrika-szakértő, vezetésével?

A két különgéppel abszolvált show-program első állomása Dél Afrika volt, ahol a jó retorikai képességű szenátor, Barack Husszein Obama, sikkes és főleg tanulságos előadásokat tartott az AIDS kezelhetőségéről modern külföldi gyógyszerek segítségével, amelyek azonban még a relatív gazdagnak tekinthető országban is a lakosság számára megfizethetetlenek voltak. Véleménye szerint a modern antivirális készítményeket kellene előnyben részesíteni, az ország egészségügy-minisztere – aki mellesleg maga is orvosnő volt – által ajánlott hazai alapanyagokból készült, immunrendszert erősítő termékekkel szemben, amelyeket széles rétegek érhetnének el. Ezt a tervet egyébként a dél-afrikai minisztérium tudományos szakértők és Luc Montagnier, az AIDS kutatásai alapján Nobel-díjat kapott orvosprofesszor segítségével próbálta megvalósítani. Innovatív nagyhatalom versus afrikai kuruzslás – a dél-afrikai sajtó tombolt. Miután Obama párszor látványosan megölelgetett néhány hírességet, köztük Desmond Tutu-t is, a kedélyek lecsillapodtak. Kenyában, a gyökérkeresés és nagymama puszilgatás mellett a karizmatikus szenátor ismét tartott néhány beszédet, felszólítva az afrikaiakat a saját sorsukat kezükbe venni, a múlttal megbékélni és egyúttal biztosította őket az amerikai szolidaritásról is.

Ebben az időszakban Kenya már rohamléptekben fejlődött az államfő és a kínai vezetés sokféle megállapodása jóvoltából és éppen új választásokra készülődtek. Az ilyen választás nem csak a pártok, hanem az egyes népcsoportok konkurenciáját is jelenti az eleve multietnikus afrikai országokban. Túl bonyolult lenne a komplett hátteret taglalni, tény viszont, hogy Obama, minden diplomáciai szokásra fittyet hányva, az oppozícióban lévő „Narancs-Mozgalmat” támogatva vett részt a színes csoportosulás kampányrendezvényein. A választásokat követő véres zavargásokban már más jeles amerikai politikusok, mint pl. John McCain, próbáltak a helyszínen koordinálni. Obama, a szudáni Darfurban tett vizitje valójában az olajban rendkívül gazdag országrész állapotát mérte fel, ahol a Chevron-Texaco konszern próbálta már évek óta a hivatalos szudáni kormány és a kínai CNPC cég befolyását megszüntetni. A többi már újkori történelem: Obama első megválasztását az afrikai országokban kitörő eufóriával fogadták, az emberek napokig táncoltak az utcán. Mindenki azt remélte, hogy mostantól kezdve megszűnnek a háborúk, a törzsi viszályok, béke és gazdagság köszönt majd a kontinensre, hiszen Ő megígérte…

Elefántcsontpart, Líbia, Mali, Szudán, később Burkina Faso és még számtalan helyinek tűnő, de korántsem önmagától kialakult konfliktus, valamint az olajár mesterségesen lenyomott ára, amivel Oroszországot akarták telibe találni, de Afrikában, így pl. Nigériában ért célba, s így a már korábban említett fiatal, jól képzett középosztályt érintette a legdrasztikusabban. Az afrikai álom keserű szájízű ébredéssel végződött. Gombamód szaporodtak és szaporodnak  az internetet használó ellenállási csoportok, amelyek bloggerei a mai afrikai értelmiség krémjét képviselik. Ezek azok a fiatalok, akiknek eszük ágában sincs országukból elmenni, viszont követelik az európai és amerikai beavatkozás beszüntetését és az ú. n. „segélyezés” abbahagyását. Évek óta látják, tapasztalják a kínai kapcsolat előnyeit, valamint a hátrányokat is, amik azonban élenyészőek. Ők azok, akik az „African Way Of Life” (afrikai életmód) visszaállítására, a valódi önállóságra törekedve elutasítják az újgyarmatosítást és a militarizációt, valamint az Obama által legutolsó útján propagált genderizmust és homoszexualitást. Ők azok, akik végre, ha már a történelem így hozta, igazi nemzetállamokat akarnának kialakítani, békésen együttműködve a szomszédokkal. Ezek a mozgalmak és annak szószolói egyúttal egy könyörtelenül éles, fehér-ellenes álláspontot is képviselnek a magát magasabb rendűnek valló európaiak/amerikaiak ellen, akkor is, ha ez ma már nem mindig, vagy csak részben jellemző. A világjelenségnek tekinthető „áldozatszerep”, ami Obama bőrszínre korlátozódó demagógiájának az eredménye, a személyéből való kiábrándulás dacára megmaradt, sőt, erősödik.

Többek között ezt a vulgár-filozófiát támogatja az Open Society Foundation (OPS), Soros György alapítványa is, amely a kontinens minden területét lefedi, egy olyan helyen egyébként, ahol korábban soha nem voltak igazi határok. Hova nyitni tehát? A nyugat, kelet, a déli és külön Dél-Afrikát magába foglaló OPS Initiatives gyakorlatilag mindenütt jelen vannak a hatalmas földrészen, amelyek megpróbálják a saját embereiket hatalmi pozícióba emelni. Amellett, hogy az értelmiségiek mélységesen félnek a hatalmától és (bocsánat, de) gyűlölik Sorost, mégis sikeresen adaptálták a viktimizációs, azaz áldozatiság elveit. Figyelemre méltó, ahogyan egy fehér, a valódi, nemzetközi uralkodó osztályhoz tartozó globalista mentálisan manipulálja a barna bőrű emberek millióit! A félelem egyik oka a libériai elnöknő, Ellen Johnson Sirleaf ajánlata volt, azaz az AFRICOM egységeit Libériába meghívni, s ott egy támaszpontot létesíteni. Libéria, amelyet anno a felszabadított afroamerikai rabszolgák visszahonosítására létesítettek és amely rövid történetében állandó gyilkolászások színhelye volt, egyúttal Soros és Rotschild érdekeltségű aranybányák (Newmont Mining Corporation) helyszíne is. Sirleaf elnöknő a Harvardon végzett, majd az Open Society Foundation és egyéb Soroshoz fűződő emberjogi és „civil” szervezet támogatásával, Soros személyes barátjaként vált az Egyenlítő Bank (Equator Bank, Washington) elnökhelyettesévé, amelyből aztán a HBSC bank lett, s az egészen véletlenül az amerikai „filantróp” egyik üzleti partnere. Életpályája szinte megtévesztésig hasonlít az elefántcsontparti Outtara (a sorozat 2. része) biográfiájára. A 2011-es Nobel-díjat megosztva kapta barátnőjével, a libériai emberjogi aktivistával, Leymah Ggbowee-vel, nem sokkal az általános választások előtt.

Epilógus: kik jönnek ma Afrikából és miért? Miben különbözik az afrikai és az európai felfogás, valamint kiknek használ, ha Afrika „kiürül”?

Innen folytatjuk.

Az első rész itt olvasható, a második itt, a harmadik pedig itt.

Szerzö: HeroesNeverDie

 

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

Nagyszombati csend

  Csend van, nem történik semmi sem, a Messiás sírjában pihen, az apostolok ajtók mögött …

2 hozzászólás

  1. Nagyon jó sorozat. Gratula.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.