2017 november 21., kedd
Forrás: mandiner.hu

Gágyor Péter: Valami fáj, ami nincs

Share

„Vitézek! mi lehet ez széles föld felett
szebb dolog az végeknél? (Balassi Bálint)

Különös világban élünk, Európa közepén rokontalan, utánozhatatlan nyelvünkkel, egy kivételes, önmagával határos országban és annak környékén. Lelkesedünk vagy (és?) vegetálunk, határon innen és határon túl, itt-ott a logikán is  túl, valamint a hajdani és újabb emigrációink nyomvonalain. Globálisan nézve: mindegy! Nem csupán földrajzunk groteszk változásainak következtében viseljük történelmünk különös nyomait, melyek olykor nehezen fejthetők meg és üzenetei visszásságai mások számára, de még a szomszédjainknak is érthetetlenek. Különleges társadalmi viszonyaink közt gyakran felmerülő párbeszéd-képtelenségünk is a mások szemében tán beteges (skizofrén) önpusztító hajlam csupán.

Továbbá jellemző reánk – az EU-ban meg a pártharcainkra – a mások számára érthetetlen diplomáciai (értelmiségi? politikai?) disszonancia; mi végre az ismétlődő feljelentgetések tömege, melynek statisztikája önsorsrontó ostobaságnak tűnhet a szemükben? Vagy a mások érdekeinek harsány felvállalása láttán révednek el, ami számukra valóban érthetetlen, megfejthetetlen. Honnan az atavisztikus cselédmagatartások lidércnyomása? Számunkra viszont ez az abszurd hétköznapok valósága a napi politikai gyakorlatban: Brüsszelben, Berlinben, Washingtonban – ahol erre alkalom adódik.

Aki a tragikusan szerencsétlen trianoni határok túloldalán, valóban groteszk, olykor lenini nemzetiségpolitikának nevezett asszimiláló viszonyok között született – mint én is –, megpróbálhatja tudathasadásosan a lehetetlent; kívülről nézni az eseményeket, a társadalmi/politikai handabandázást, annak a „normál” és a választási viszonyok között egyaránt érthetetlen jelenségeit értelmezni. A lényeg ugye sosem változik, csupán az alkalmazott hangerő.

Annak nem volna jelentősége, hogy név szerint elemezzünk a politikusokra emlékeztető, mai politikusszerű személyek, illetve a média hasonló értékű „pártatlan” szócsövei meggondolatlan nyilatkozatait a határon túli folyamatosan és tragikusan erodálódó nemzetrészek rovására – akik, végül is a nemzet szerves részei – „esetleges befogadásának” lehetőségeiről. A befogadás kérdése azonban fordított képletben is feltehető. A gömöri palócok, a székelykeveiek, a csángók vagy székelyek és a többi, kevésbé szerencsés vidékeken élő szórvány-magyarok leülnének-e egy asztalhoz a 2005. december ötödikén őket kitagadókkal és azok mai követőivel?

Nem!

És ez nem is az adófizetés ürügyének mondvacsinált kérdése. Az adót, az ősök különben már busásan megfizették előre, és az utódaik most is fizetik, az anyaországból nehezen érezhető határokon túli hétköznapi valóságban, fizették Causescu, Husák és társaik alatt és után, fizetik Trianon óta fogyatkozó véreikkel együtt és a saját vérükkel.

A végváriak utódai vagyunk mi határon innen és túl. Ez lehetne az a tudat, amely összeköt. Ez lehetne a magyarázat is történelmünk szokványtól eltérő üzeneteinek értelmezésére. És ez itt nem hízelgő jelző. Nem a dicsekvés miatt lobogtathatjuk a végváriak tépett zászlait, hanem a múlt és a sors ölelkezésének kínjai tettek viselőivé a különös történelmi múltnak. Aki ezt nem érzi, az nem érti és a történelmünk üzeneteit sem fogja fel, sőt, még a nyelvünk mélységeit sem értheti meg igazán. A végvári hősök maradékai, a Mátyás király utáni, egynegyed létszámúra gyilkolt maradékai vagyunk, és ennek gondolkodásunkat meghatározó morális következménye kellene, hogy legyen.

A magyarságból a magyarság utódai ellen fordulni, aláírást gyűjteni azon határon túlra szorult balszerencsésebb nemzetrész ellen, kik a török, labanc, muszka tizedelések, negyedelések, harmadolások következtében, testvérek gyanánt mégis megmaradtak és újra feltámadtak – kívülről-belülről valóban érthetetlen. Előre nem érthette ezt a trianoni döntés után József Attila sem, a „nem, nem soha” első megfogalmazója, sem Babits, Kosztolányi, és még sokan, akik akkor üzentek a jövőnek az elcsatolt területek gyászában. Mint Karinthy Frigyes levelében fiának: „most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs”.

A határon túliak szavazati joga ellen az aláírásgyűjtést nem érthette volna meg Páskándi Géza és az ’56-ért a Duna-delta gulagjában büntetett sorstársai, Duray a börtönben, vagy a vajdaságból elüldözött Gion Nándor sem és még sokan mások, akik életüket adták az örök végvári ethoszért. A kivégzettek és a túlélők, vagy akik látszólag megúszták a kommunista diktatúra látványos büntetéseit, a Márai nyomdokain emigrációba menekültek, de az itthon maradtak sem, akik céljaik rabjaként senyvedtek a kádári-aczéli megtűrt kategóriában.

Nem vitatkozom a szavazati jogról sem a kardlapozókkal, sem a feljelentőkkel. Pártokkal sem vitatkozom, különösen nem a gyilkos múltú MSZMP-ből kisarjadt utódpártokkal és mutánsaikkal, akik a zsigereikben tovább hordozzák a marxi-lenini tekintetnélküliség ál-liberálissá torzult jegyeit. Szónokaik, média szószólóik és szimpatizánsaik nyilatkozata felér egy riasztó diagnózissal. Némi részvétet ébreszt ugyan, de vitára nem hív. A destruktív véleményeiket lelkesen kommentelő rokonszenvezőikről az elvakultság, a feltűnési viszketegség és a fajlagos ismerethiány állapítható meg csupán. Ez pedig nem a lenézése a jelenségnek, sőt, még akkor sem az, ha a „haza a magasban” van még mindig, és olyan nehezen ereszkedik le a földünkre.

Ami megriaszt, az a határon túliak szavazati jogának felszámolásáért indított aláírást gyűjtő kampány több tízezres groteszk sikeressége. Talán önvédelemből nem érzékelem az aláírók tájékozatlanságát, átverését, fontoskodását. Viszont mert fontosnak tartom, javasolnám, hogy ismerjék meg a határon túliak életét. Nem kassai sörözésre, székelyföldi sítúrára, szabadkai sétálgatásra gondolok. Cseréljenek sorsot, ha nem is véglegesen, mondjuk csak öt évre, és legyenek ők legalább átmenetileg – ha már volt bátorságuk aláírni – zentaiak, aradiak vagy rimaszombatiak. Hiszen nincs abban semmi logika, hogy ki hová született magyarnak, mint ahogy a trianoni határok sem követtek logikus döntéseket. Véletlenek műve, ki lett anyaországi és kinek jut határon túli sors. Vállalják csak el röpke öt évre hazájuknak az ottani szétmálló magyar világot, annak minden kínjával és következményével. Csak öt évre, és utána újra megpihenhetnek majd a vélt babérjaikon. Ha pedig erre nem mutatkozik hajlandóságuk, akkor ne írjanak alá brutálisan megosztó íveket, illetve vonják vissza ezt az erkölcstelen tettüket! Mert ugye, ez a játék valóban nem babra megy.

Kóstolóként, az öngyilkosságba menekült Hervay Gizella verse:

MÉG EGY HIÁNY A SZÁMADÁSHOZ
AZ VOLTAM AKI NEM LEHETTEM
NINCS FELMENTÉS NINCS HALADÉK
ELÁRVULTAM ÚGY SZERETTEM

ELŐBB A SZAMOS AZTÁN A MAROS MÚLIK EL
TORKOMBA FULLAD A DUNA IS
KITERÍTHETŐ TÁJ
TÖBBESSZÁMBAN PUSZTOLOK EL

SE EMBER SE ASSZONY CSAK VÁDIRAT
ALULTÁPLÁLT VENDÉGMUNKÁS
ÉRVÉNYTELEN ÉRVELÉSSEL
SZÜKSÉGHAZÁBAN SZÜKSÉGHALOTT

ITT FEKSZEM
SÓ A SZÁMON
MÁR CSAK A HALLGATÁS JÖHET
HARMADIK HONFOGLALÁSOM

Gágyor Péter

Hozzászólások

hozzászólás

The following two tabs change content below.
Share

Esetleg más?

Idén is lesz csepeli jégpálya!

Idén is lesz jégpálya Csepelen, a Szent Imre téren, a hév megálló mellett. A megnyitó …

Egy hozzászólás van

  1. Angéla Tàlas

    Egy csodás ember,csodás írása!A magyar nyelv egy minden nyelv felett àlló egyedüli tünemény!Köszönet az ilyen nagyszerű őrzőknek!!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.