2018 augusztus 18., szombat
A vádbeli cselekmények az ügyészség szerint háborús bűntettet valósítanak meg. / Fotó: pestisracok.hu
Fotó: pestisracok.hu

Geib Hajnalka: Néhány szó a Gulág magyarországi áldozatairól – A bűnösök felelősségre vonását célzó törvényjavaslatok

Share

Hogyan lehet megfelelni Tacitus történészekhez intézett gondolatának: sine ira et studio, azaz harag és részrehajlás nélkül írni? Hogyan lehet elhagyni az érzelmeket, indulatokat akkor, ha az ember a Gulágról és az ott szenvedőkről gyűjt anyagokat? Minél mélyebbre ástam magam a borzalmakban, annál inkább tűnt egyre reménytelenebb vállalkozásnak a „kívül maradás”. Ráadásként tudjuk, a felelősök példás büntetése elmaradt, s a témát kutatva azzal is szembesülnünk kell, hogy a mai napig számtalan közéleti személyiség és történész igyekszik relativizálni a kommunizmus rémtetteit. Erőn felül igyekeztem egy „steril” dolgozatot elkészíteni, ami végül szerencsére nem sikerült, ám kiállta a tudományosság próbáját, s bízom benne, méltó azokhoz, akikről szól. A dolgozatot tematikus részekre bontva adjuk közre, így a PolgárPortál olvasói hétről hétre nyomon követhetik a Gulág magyarországi áldozatainak útját.

Az első felelősségre vonást célként kitűző törvényjavaslatot az MDF képviselői, dr. Zétényi Zsolt és dr. Takács Péter nyújtották be 1991-ben. A törvényjavaslat megfogalmazásakor ügyeltek rá, hogy a felelősségre vonható személyek körét a lehető legnagyobb mértékben leszűkítsék, így a törvényjavaslat csak a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetőire vonatkozott; továbbá figyelembe vették az elévülés kérdését is. Utóbbira azért is volt szükség, mert Dornbach Alajos dolgozatában többek között éppen arra hivatkozva igyekezte elutasítani a felelősségre vonás már korábban is felmerülő igényét, hogy ez óhatatlanul boszorkányüldözéshez vezetne, ezért mindenképpen elkerülendő a név szerint megnevezett személyek vizsgálata.

Dornbach írásában arra is kitér, hogy „A megtorlás, büntetőjogi felelősségre vonás – ha valóban törvényes keretek között történik –  hosszú évekre megterhelné a társadalmat, különös tekintettel arra is, hogy igen sok eljárást kellene lefolytatni, nagyon nehéz lenne megvonni a határt, milyen mélységekig hatoljon a felelősség vizsgálata. Az elkövetők nagy száma miatt súlyos társadalmi feszültségek keletkeznének, a társadalom morális károsodása felmérhetetlen lenne. […] nehéz lenne megálljt parancsolni, elszabadulnának az indulatok.”

Kahler Frigyes a rendszerváltást követő igazságtétellel kapcsolatos munkájában jogosan teszi fel a kérdést Dornbach aggályaira reflektálva: egész pontosan mire gondol a szerző amikor a társadalom felmérhetetlen morális károsodására utal? Nem éppen akkor károsodik a társadalom, ha a főbenjáró bűnösök büntetlenül élhetik tovább az életüket?

Visszatérve az elévülés problematikájára, a Zétényi–Takács-féle javaslat az elévülés nyugvásának, illetve felélesztésének kodifikációjával igyekezett megoldani a felmerülő jogi kérdést. A javaslat indoklásában levezették, hogy az elévülést meg kell hogy előzze az állam érvényesíteni kívánt büntetőigénye, hiszen enélkül nem is következhet be elévülés. Hangsúlyozták, hogy az önkényuralmi rendszer nem üldözte, hanem kifejezetten akadályozta, sőt, esetenként meg is torolta azon bűntettek felderítését, amelyeknek felgöngyölítése sértette volna érdekeit, hisz nagy részüket maga az állam követte el. Ennek következtében az ilyen bűncselekmények üldözése csak a jogállamiság igényével fellépő új állami berendezkedésben vált lehetővé.

A törvényjavaslat az elévülés nyugvását az emberölésre, az előbbit megvalósító katonai bűntettre és a hazaárulásra kívánta vonatkoztatni. Ehhez a felsoroláshoz Kutrucz Katalin módosító javaslatát elfogadva még hozzáadták a halált okozó testi sértés tényállását. A javaslat általános jelleggel deklarálta a kiszabott büntetésre vonatkozó végrehajtási kegyelmet. Ezt azzal indokolták a javaslat benyújtói, hogy az Országgyűlést nem a bosszú és a megtorlás, hanem a törvényesség és az igazságtétel szelleme vezeti, kiegészítve azzal, hogy a büntetőeljárás célja már a bűnösök megnevezésével és bűneik megméretésével is megvalósul.

Ebben a formában került tehát az Országgyűlés elé a törvényjavaslat általános, majd részletes vitára, ahol heves felszólalásokat követően a parlament végül elfogadta a törvényt 1991. november 4-én. Ezt követően azonban Göncz Árpád köztársasági elnök nem hirdette ki a törvényt, ehelyett az alkotmányossági vétó eszközével élve az Alkotmánybírósághoz fordult. Göncz kifejezetten az elévülés jogi problematikájának felülvizsgálatára kérte az Alkotmánybíróságot, valamint egy-két megfogalmazással kapcsolatban felvetette az általánosításra és határozatlan fogalom meghatározásra vonatkozó aggályait.

Az Alkotmánybíróság a köztársasági elnök indítványa nyomán 1992. március 3-án megsemmisítette a törvényt. E döntés azonban nem pusztán ezt a törvényt húzta át, ugyanis a testület általános érvényű megállapításokat is rögzített határozatában amennyiben kimondta, hogy a jövőben sem fog tudni helyben hagyni olyan törvényt, amely az elévülési időt visszamenőleges hatállyal szabályozná.

Érdekesség, hogy az Alkotmánybíróság döntésének másnapján a Konrad Adenauer Stiftung nemzetközi jogtudományi konferenciát rendezett Budapesten és a rendezvényen megjelent magyar és külföldi jogtudósok egyaránt értetlenségüknek adtak hangot az előző napi döntés kapcsán. Martin Kriele kölni professzor úgy vélte, hogy a döntés oka a Parlament és az Alkotmánybíróság egymástól eltérő szándékaiban keresendő, nevezetesen abban, hogy amíg a Parlament a bűnösök felelősségre vonását szerette volna elérni, addig az Alkotmánybíróság amnesztiát hirdetett számukra. B. Sharon Byrd amerikai professzor kifejtette, hogy meglátása szerint az Alkotmánybíróság egyszerűen helytelenül értelmezte az elévülés jelentőségét, hiszen az nem a bűnelkövetőkre irányul, nem őket hivatott segíteni, hanem az a célja, hogy az igazságszolgáltatás minél hamarabb megkezdje a bűnüldözési intézkedéseket.

Dr. Zétényi Zsolt 1992. szeptember 29-én újabb törvényjavaslatot terjesztett az Országgyűlés elé, amelyben igyekezett az első javaslatát úgy módosítani, hogy az megfeleljen az Alkotmánybíróság határozatában lefektetett követelményeknek. Zétényi az Alkotmánybíróság azon állásfoglalására reflektált, miszerint egyedül a bíróság állapíthatja meg jogerősen egy adott bűncselekmény elévülését. Ezt figyelembe véve, a javaslat értelmében egy átmeneti időszakra az öt évnél súlyosabban büntetendő bűncselekmények esetében akkor is el kell vinni a bírósági szakaszig az ügy tárgyalását, ha a kérdéses cselekmény elévülése már a korábbi szakaszokban is megállapítható lett volna. A törvényjavaslatot az Országgyűlés ezúttal is megszavazta, azonban Göncz Árpád ezt a törvényt is az Alkotmánybíróság elé vitte, amit a tesület újabb határozatában semmisnek nyilvánított.

Az utolsó törvény, amelyet részleteiben megvizsgálunk a 2011. évi CCX. törvény az emberiesség elleni bűncselekmények büntetendőségéről és elévülésének kizárásáról, valamint a kommunista diktatúrában elkövetett egyes bűncselekmények üldözéséről. A törvényjavaslat előzménye dr. Gellért Ádám nemzetközi jogász Nemzeti Nyomozó Irodához benyújtott kérése volt, melyben azt indítványozta, hogy az ügyészség vizsgálja meg, fennállhat-e Biszku Béla egykori belügyminiszter és további ismeretlen személyek büntetőjogi felelőssége az 1956-os forradalom és szabadságharcot követő megtorlások vonatkozásában a nemzetközi jogban ismert „crimes against humanity” megfogalmazásban ismert bűncselekmény alapján.

A kérdés annak kapcsán merült fel, hogy Magyarország az 1968-as New York-i egyezményben foglalt négy nemzetközi bűncselekménnyel kapcsolatban (apartheid, a „genfi háborús bűntettek,” népirtás, emberiesség elleni bűncselekmény) vállalta, hogy kizárja a büntethetőség elévülését. A gond abból fakadt, hogy hazánkban azonban ekkor még nem volt egységes jogi terminológia a „crimes against humanity” angol kifejezés magyar jogrendben való megfeleltetésére. A kezdeményezést komolyan véve Gulyás Gergely (Fidesz) 2011-ben benyújtotta törvényjavaslatát az Országgyűlésnek, mellyel két célt kívánt elérni. Egyfelől azt, hogy a pártállam által 1956-ban elkövetett bűntettek végre az igazságszolgáltatás elé kerüljenek, másfelől pedig igyekezett létrehozni egy egységes terminológiát az emberiesség ellen elkövetett bűncselekmény fogalmának meghatározására.

Ez az elfogadott törvény második paragrafusa első pontjának c.) alpontja alapján a következőket foglalta magában: „bármely polgári lakosság tagja ellen a háború előtt vagy alatt elkövetett emberölés, kiirtás, rabszolgaságba taszítás, áttelepítés és embertelen cselekedetek, valamint a Törvényszék hatáskörébe tartozó más bűncselekmény végrehajtása során vagy azzal összefüggésben politikai, faji, vagy vallási alapon történő üldözés, függetlenül attól, hogy sérti-e az elkövetés országának jogát.” A törvény leglényegesebb eleme mindezeken túlmutatóan az volt, hogy az emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények kapcsán az elévülés nem merülhet fel.

Biszku Béla ellen a törvény elfogadását követően több büntetőjogi feljelentés érkezett, büntetőpere 2014. május 3-án kezdődött meg a Fővárosi Törvényszék Katonai Tanácsán. Az elsőfokon bűnösnek találtatott volt belügyminisztert a Törvényszék 2014. május 13-án öt év és hat hónap börtönbüntetésre, valamint tíz év közügyektől való eltiltásra ítélte. A fellebbezéseket, a másodfokú tárgyalást, majd a Fővárosi Ítélőtábla döntését követően – mely hatályon kívül helyezte a 2014. május 13-i ítéletet és új eljárás lefolytatására adott utasítást – Biszku Béla 2016. március 31-én meghalt.

Bár a „lex Biszku” néven elhíresült törvény volt az a jogszabály, amely egyértelműen kimondta a kommunista rendszer bűnöseinek felelősségre vonhatóságát, sajnos kijelenthető, hogy elkésett. Bár a törvényhozó szándéka dicséretes, a törvény annyira későn született meg, hogy a személyek, akikre vonatkozhatna már nem élnek, ennél fogva pedig maga a törvény végrehajthatatlan. Így a jogalkotó legjobb szándéka ellenére is kimondható, hogy ez is pusztán egy jelképes rendelkezés.

*

Dornbach Alajos az itt idézett dolgozat keltének (1990. január 10.) idején a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) jogi szekciójának vezetője volt 1988 júniusától 1990 tavaszáig.

**

Szakirodalom:

DORNBACH Alajos: Gondolatok az elmúlt történelmi korszak törvénysértéseivel kapcsolatos felelősségről. In: Magyar Tudomány. Budapest, XXXV. kötet, 5. szám.

KAHLER Frigyes: Az igazság Canossa-járása avagy a rendszerváltoztatás és az igazságtétel történetéhez. Lakitelek, 2014.

MÁTHÉ Áron (szerk.): „Az nem lehet ugyanis, hogy súlyos bűntett ne legyen büntethető.” Jogi fejezetek a magyarországi igazságtétel és kárpótlás történetéből. Budapest, 2017.

2011. ÉVI CCX. TÖRVÉNY az emberiesség elleni bűncselekmények büntetendőségéről és elévülésének kizárásáról, valamint a kommunista diktatúrában elkövetett egyesbűncselekmények üldözéséről

***

De miért épp a Gulág? – 1. rész

A Gulág kialakulásának történeti áttekintése – 2. rész

Letartóztatások, ítéletek és az 58. paragrafus – 3. rész

A magyar polgári lakosság tömeges elhurcolása – 4. rész

A zsidók sorsa – 5. rész

Hazatérés – 6. rész

Semmisségi és kárpótlásra vonatkozó törvények – 7. rész

Magyar sorsok a hazatérést követően – 8. rész

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

Villax Richárd: „Fáj a fejem” – néhány gondolat a pa-dö-dő jelenségről jubileumuk kapcsán

Az Állatkertben (!) ünnepelték a napokban a Pa-Dö-Dő lányok együtt éneklésük harmincadik évfordulóját. Bizony, már …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.