2018 szeptember 25., kedd
Asszonyok a Gulágon - Forrás: Hoover Institution Press / Paul R. Gregory

Geib Hajnalka: Néhány szó a Gulág magyarországi áldozatairól – Letartóztatások, ítéletek és az 58. paragrafus

Share

Hogyan lehet megfelelni Tacitus történészekhez intézett gondolatának: sine ira et studio, azaz harag és részrehajlás nélkül írni? Hogyan lehet elhagyni az érzelmeket, indulatokat akkor, ha az ember a Gulágról és az ott szenvedőkről gyűjt anyagokat? Minél mélyebbre ástam magam a borzalmakban, annál inkább tűnt egyre reménytelenebb vállalkozásnak a „kívül maradás”. Ráadásként tudjuk, a felelősök példás büntetése elmaradt, s a témát kutatva azzal is szembesülnünk kell, hogy a mai napig számtalan közéleti személyiség és történész igyekszik relativizálni a kommunizmus rémtetteit. Erőn felül igyekeztem egy „steril” dolgozatot elkészíteni, ami végül szerencsére nem sikerült, ám kiállta a tudományosság próbáját, s bízom benne, méltó azokhoz, akikről szól. A dolgozatot tematikus részekre bontva adjuk közre, így a PolgárPortál olvasói hétről hétre nyomon követhetik a Gulág magyarországi áldozatainak útját.

1944–1945-ben Magyarország északi, keleti és déli szomszédaival együtt a szovjet érdekszféra részévé vált és maradt a következő fél évszázadon keresztül. Ezen időtartam alatt az ország szuverenitása korlátok közé szorult. A politika, a gazdaság, az oktatás, de a kultúra területén is permanensen bontakozott ki a szovjetizálás folyamata, s az ország joggyakorlata sem maradt érintetlenül.

A totális állam kialakításának fontos része volt az engedetlenekkel, potenciális ellenségekkel való kegyetlen leszámolás, és általában egy olyanfajta terrorrendszer kiépítése és működtetése, amely folyamatos rettegésben tartotta a lakosságot. E gépezet elsődleges eszköze a Magyar Belügyminisztérium egyik speciális testülete volt, mely kezdetben az Államvédelmi Osztály, majd 1948. szeptember 6-tól az Államvédelmi Hatóság nevet viselte. Ezen szervezetek magyar munkatársai  – karöltve a szovjet rendfenntartókkal –  koholt vádak alapján, a vádlottak számára mindennemű komolyan vehető jogi képviseletet nélkülözve, koncepciós perek sokaságát vezényelték le a magyar lakosság kárára.

A magyar országgyűlés 1946. évi VII. törvénycikkelye, mely A demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről címet viseli, nagymértékben merített az 1934. évi szovjet büntetőtörvénykönyv 58. paragrafusából. A cél mindkét törvény esetében azonos volt: mindennemű izgatás, szervezkedés, vagy akár véleményformálás, amely a fennálló államrend ellen irányult, súlyos büntetőjogi következményeket vont maga után. Természetesen arra is ügyelt a jogalkotó, hogy az egyes bűncselekmények kritériumait a lehető legszűkszavúbban fogalmazza meg, ezáltal tökéletesen alkalmassá téve őket arra, hogy szinte bárkit elítélhessenek a paragrafus alapján. Annak ellenére azonban, hogy a magyar törvény is alkalmas lett volna ártatlan emberek elítélésére, a túlélők visszaemlékezéseikben felidézték, hogy a szovjet törvény egyes alpontjai alapján született meg ellenük az elmarasztaló ítélet.

Rohr Magdolna 1928-ban született és alig múlt tizenhat esztendős, amikor 1945 szeptemberében egy szovjet katona, civil tolmács kíséretében becsöngetett otthonukba az esti órákban. Azt mondták, beszélni szeretnének vele, majd a kezdeti udvariasság után betuszkolták egy autóba és az Üllői útra vitték a frontharcos szövetség épületébe. A kihallgatása során kiderült, hogy Herczeg Istvánhoz fűződő ismeretsége folytán került a hatóságok látószögébe, aki akkoriban udvarolt Magdolnának, s akit a szovjetek az osztrák határ közelében értek utol, amint a fiatalember épp Ausztriába próbált átjutni a családja után. Nála volt egy notesz, benne két másik személy mellett Magdolna neve és címe. Négyük ellen a vád szovjetellenes fegyveres összeesküvés volt, ugyanis Herczeget feltehetően fegyverrel fogták el a nyugati határon. Az ügyüket a trojka tárgyalta, az egész bírósági eljárás oroszul zajlott, amelyből Magdolna és vádlott-társai semmit sem értettek. Egy őr, aki valamelyest tudott magyarul, két kezét felemelve, tíz ujját felmutatva jelezte számukra a tárgyalás végén, hogy tíz évet kaptak a szovjet büntetőtörvénykönyv 58. paragrafusa alapján. Magdolna az ítéletet követően a tajseti gyűjtőtáborba került, onnan Zajarszkba vitték, később pedig a Tajset és Bratszk közötti utat építette rabtársaival. 1953 júniusában hagyta el a lágert.

Hasonlóan megdöbbentő Beleznay Rozália letartóztatásának, s még inkább kihallgatásának története. A gyermekévei során újra és újra visszatérő tüdőbajokkal küzdő fiatal nő a hadseregnél dolgozott Nagykanizsán. Adóvevő készüléket kezelt, ezzel segítve a csapatok mozgását. Amikor a szovjetek bevonultak a térségbe, azonnal a nyomába eredtek. Rozáliát Nagyatád közelében érték utol, ahová nagybeteg édesapjához igyekezett, akinek azonban közelébe sem engedték a szovjet tisztek. Mindenáron a Nagykanizsán vele együtt dolgozó tisztek nevét akarták tudni, Rozália azonban makacsul hallgatott. Számtalanszor ütlegelték őt a kihallgatás során, előfordult, hogy egy fal elé állították, három katona fegyvert szegezett rá és megfenyegették, hogy amennyiben nem beszél, odaviszik az édesanyját és az édesapját, s a szeme előtt verik őket agyon. Lia azonban makacsul, megdönthetetlen elszántsággal hallgatott.

Visszaemlékezésében felidézi, hogy amikor nem volt hajlandó aláírni az elébe helyezett jegyzőkönyvet, minek következtében újra elkezdték pofozni és a szüleivel fenyegetni, még az egyik szovjet tisztnek is kicsordult a könny a szeméből. Amikor a hadbíró elé került, először halálos ítéletet szabtak ki rá, s az ítélethirdetést követően a bíró megkérdezte tőle, belenyugszik-e az ítéletbe.

„1849-ben fektettek bennünket két vállra az oroszok az osztrákok oldalán” – hangzott a válasz –, most is az oroszok fektetnek bennünket két vállra. Hát, inkább meghalok, mint egy ilyen államban éljek.”

Amikor a hadbíró tovább faggatta és megkérdezte tőle, miért nem szeretne élni, a fiatal nő válaszában lángoló hazaszeretetéről tett tanúbizonyságot.

„A hazáért inkább élni szeretnék. De ilyen életet nem szeretnék.”

A bíró végül 25 év kényszermunkára mérsékelte az ítéletet. Rozália nyolc év után, 1953 novemberében hagyta el a Szovjetuniót.

A fentebb ismertetett két történet egyes személyek letartóztatását mutatja be, mai fejjel elképzelhetetlen, koholt vádak alapján. Civilek ilyen és hasonló módon történő elhurcolására számtalan példa akad a korszakból, azonban a szovjet gazdaságot szorgalmasan építő lágerlakó, kényszermunkát végző rabok létszámának folyamatos fenntartása, növelése érdekében a szovjetek ennél hatékonyabb eszközökhöz is nyúltak, s előszeretettel alkalmazták a kollektív bűnösség elvére alapozott tömeges elhurcolást. A pontosság kedvéért megjegyzendő, hogy az egyéni ítéletek alapján elítélteket a GULAG felügyelete alá tartozó táborokba vitték, a tömegesen elhurcoltak számára kijelölt munkatáborokat pedig a GUPVI (Glavnoje Upravlenyije Vojennoplennih i Intyernyirovannih), azaz a Hadifogoly- és Internálótáborok Igazgatósága irányította, ám mindez a lényegen aligha változtat.

*

GULAG – betűszó: Glavnoje Upravlenyije Lagerej (Táborok Főigazgatósága)

GUPVI – betűszó: Glavnoje Upravlenyije Vojennoplennih i Intyernyirovannih (Hadifogoly- és Internálótáborok Igazgatósága)

**

Szakirodalom:

GEREBEN Ágnes: Beszélgetések a Gulagról. Budapest, 2008.

ROMSICS Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, 2010.

SÁRA Sándor (rend.): Nehézsorsúak. 2004.

***

De miért épp a Gulág? – 1. rész

A Gulág kialakulásának történeti áttekintése – 2. rész

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

Lélek Sándorné: Önéletrajz helyett (Hitvallás)

A város fölé érkező pirkadó hajnal arany köntösbe bújt az ébredő nappal. A szőke Tisza …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.