2020 október 29., csütörtök

Gondolat szikrák – jegyzet

Share

Valamikor régen szegényes, ám egyes családokban lélekben gazdag időkben, óriási szerepe volt a hitnek, ahol szorgos munkával eltöltött hétköznapok után illendően felkészültek a vasárnapra. Felvették – talán egyetlen ünneplőjüket úgy indultak Isten házában feltöltődni az áldásában és a Szentlélek ajándékával. Meghallgatták a példabeszédet felsétáltak az Úr színe elé az imahídon majd békésen hazamentek. Nem egymást követve a hazafelé úton, hanem csoportba verődve.  Útközben megvitatták a hallott bölcsességeket, meghallgatták egymás véleményét. Az elejtett véleménykavicsokat összegyűjtötték, beépítették a bölcsességük templomának talapzatába. Irigységnek, acsarkodásnak és harácsnak nyoma sem volt, nem is lehetett, hiszen a lelküket nem fertőzték az izmusok, a megosztó pártok és ál-vallások. Akkoriban még ép testben ép lélek lakozott.

Több nemzedék élt egymással békességben. Az erősek segítették a gyengébbeket. Az önellátáshoz sok kézre volt szükség. Közös étkezések során egyetlen nagy asztal mellett észrevétlenül tanították egymást alázatra, szeretetre, türelemre, megértésre. Amint betette a lábát az idegen hatalom, széttépte a legszentebb köteléket, éket vert a családi szentélybe a lélek fölé emelkedett az anyag.

A szószékekbe békepapokat (?) állítottak, akik más feladatot kaptak, a falu vezetésébe megfigyelőket ültek, a nép közé hangulat-jelentőket, besúgókat küldtek. Megkezdődött a nemzet bomlasztása. Egyre kevesebben öltöttek magukra ünneplőt a templomok kiürültek. Féltek, a hívő embereket megbélyegezték, kiközösítették, megvetették.

Elsőáldozói emlékem ma is elkísér, amikor fázik a lábam.

Nem az oltár előtt sorakoztunk fel a keresztség megerősítéséhez, hanem a hittanterem melletti hosszú folyóson kaptuk meg a szentséget. Fáztunk, a lábam szárán végig éreztem a fehér térdzokni alatt gránitlapok hűvösét.

 Évekkel később hasonló élményben volt részem. A püspök az újszegedi templom melletti sziklaoltár előtt bérmált meg bennünket. Igaz, nehéz idők jártak akkoriban, mindössze páran részesültünk a bérmálás szentségében. *

Akkortájt hit helyett szabadságot hirdettek a fiataloknak olyan szabadságot, ami temette a családi az erényt, az értéket. Rákosi „apánk” idejében született a szlogen.

 „Gyereket szülni lánynak dicsőség, asszonynak kötelesség!” Éltek is vele, tetszett a nagy szabadság, a hazásság szentségének, értékének szétverése, divat lett a válás.

A falurombolás is szedte áldozatát. A földek téeszekbe vándoroltak az emberek a városokba. A gyárak beszippantották a dolgos kezű fiatalokat, kikbe belevésődött szülői mintaként a munka szeretete és becsülete. A fiatal lányok szívesen költöztek nagyvárosokba pár négyzetméteres cselédszobákba. Tisztségnek számított egy-egy elvtársnál cselédnek lenni. Szívták magukba a városi élet szabadságát és a téves eszmét, mellyel megfertőződtek egész életükben. Dolgoztak reggeltől estig szó nélkül, hiszen a tanyákon egész napos munkához szoktak. Nem sokkal később nem csak az asszonyuk által levetett ruháikban utánozták őket, hanem azok szellemiségét is magukra öltötték.  

A városban eléjük tárult a meghirdetett „szabadság”. Szovjet típusra épültek betonvárosok a kiskertes családi házak helyén. A gyárak megteltek szorgalmas tanyasi- falusi emberekkel. Főnyereménynek számított a fürdőszobás lakás, hol a csapból meleg víz folyik, ez volt számukra maga a Kánaán. Nem hiányzott a meghitt családi asztal, hamar elfeledték a nagy beszélgetéseket, az öregek bölcsességét kimosta tudatukból a szocialista, demoralizáló hangulat varázsa. Bömbölt a rádió, zengett az emelet az éppen menő slágerekkel…

A konyhákban elég volt egy pult az ablak alatt pár székkel, hol felváltva evett a család, miután beesett az ajtón. Már a lépcsőházban megéhezett a sok különböző ételszagtól. A zsebkendőnyi félszobákba helyezték el a gyereket a szülőktől minél távolabb. Nappalinak kinevezett tízen egynéhány négyzetméteren elterültek a kanapék és fotelek a kombinált- később az elemes szekrények között. A szobák sarkait rádiók, lemezjátszók, televízió töltötte ki, melyek felváltva szórakoztatták a pihenni vágyót. Egyre több szórakozás- és kevesebb szó jutott egymásnak. Szentbeszéd helyett szemináriumba jártak az országot behálózó átnevelő kurzusokra. A keresztelők elmaradtak, nyakkendős névadókon kaptak nevet a gyerekek. A hatalom nem érte be ennyivel tovább ment, fennhangon hirdette a „ne tűrj, és ne szenvedj, válj el” családromboló műveletét, következő lépésként, megcélozva a nézeteltérések megoldási képességének elsöprését. Sikerrel. Egyre több lett a válás. Tudták jól az egyik fél biztos vesztese lesz, de úgy gondolták megéri, mert újra szabadon szárnyalhatnak majd a végtelenbe, – így mérlegeltek sokan.

Nem egy vesztes lett, több! Az egyszülős gyerekek többsége sérülten nőtt fel. Igen, sérülten! Mert azt tudomásul kell venni, hogy az egészséges fejlődéshez mindkét szülői mintára szüksége van a léleknek, hogy harmóniában legyen a szellemmel a testben, főleg az egészséges nemiség fejlődésének kialakulásánál.

Tehát maradt az anya és a gyerek/gyerekek. Az anya a legnagyobb áldozatok árán sem pótolhatja az apát sem érzelmileg, sem szülői mintában. Nem szabad általánosítani, de sajnos látjuk az egyszülős gyerekek sokasága kallódott el, kulccsal a nyakukban galerikba tömörülve keresték az elveszett érzelmeket a kötődést és a cselekvő szeretetet. Nagyon sok édesanya előtt kell lerónunk tiszteletünket, mert Ők feláldozták magukat egész életükben gyermekeikért, hogy olyan embert neveljenek belőlük, akik megértik a család fontosságát akkor is, ha ők maguk nem élhették meg.

A nem kellő figyelmet kapott felnövőknek később nem volt igényük a hagyományos családra, nem tudták milyen lehet az, nem ismerték meg soha mit jelent az egymásért érzett felelősség vállalás, a közös konfliktuskezelés.

Isten nevét csak káromlásra használták egymást túllicitálva. Közös étkezések, nagy beszélgetések varázsában sem lehetett részük. Anyjukat nem tisztelték, hiszen alig ismerték. Mindig úton volt, a munka mezején szorgoskodott, hogy csemetéi semmiben ne szenvedjen hiányt. Amikor fáradtan beesett az ajtón, mosott, főzött, takarított. Nem ért rá mesét olvasni, beszélgetni, játszani, kirándulni, vagy társasjátékozni a szőnyegen, sem becézgetni, simogatni…

Ilyen mintával a tarsolyukba érték el a nagybetűs „életet”.

Senkinek nem jutott eszébe, hogy a liberális eszméket hirdetők háza táján körülnézzen?!

Igen csak meglepődött volna, meglepődött volna azon mit lát. Nagy kár! Mert látta volna, hogy ott bizony nem foszlik a házasságban szőtt szövet. A gyermeket Teremtő áldásának tartják. Pár éves koruktól mozgás-, és zenekultúrát tanulnak a kicsik, kultúrát-, művészetet tanulnak. Különórákra járnak. Az asszonyok szülni járnak a klinikákra, kórházakban, nem abortuszra! Látták volna a különbséget, milyen előnnyel indulhat egy ilyen családban nevelkedő gyerek a csonka családban élőkkel szemben. Soha többet nem hittek volna a liberális eszméket hirdető hazug szavuknak.

Ne legyenek illúzióink, ez most 2014-ben is érvényes, amikor a Gender – módszer előkészítése zajlik Európa szerte…

Visszakanyarodva azonban a témához. A rendszerváltással ismét fordult a sors kereke, vallásszabadság következett. Sikk lett istentiszteletre járni. Megteltek a templomok. Az egykori párttitkár özvegye és sleppje az elsősorban zengi a templomi éneket…

Kikkel telnek meg a sorok? Kérdezem én tisztelettel? Azokkal, akikbe azt sulykolták évtizedeken át, hogy nincs Isten és a papok bűnösek. Valóban sokan voltak nagyon bűnösek, mert beálltak a szekértolók táborába besúgónak, gyónási titkokat körmöltek a hálózatnak.

De, nem lehet és nem szabad általánosítani. Családunkban sem állt be a bűnösök sorába apósom testvére, Lélek Gábor katolikus pap, ezért lett a Szegedi Csillag börtön a lelkésze.  Ott nem „árthatott” senkinek az igehirdetéssel, ami ugye nem az anyagelvű világról szólt. Reggel nyitották, délután csukták előtte az ajtót, börtönbe zárták nem csak a testét, a szellemét és lelkét, szabadságától így fosztották meg. Mártír lett a család szemében, áldott emlékét szívünkben őrizzük!  

Szóval ott tartunk ma, hogy a templomokat megtöltik az ateista szellemiséggel átitatott „hívők”, akik mise és (gyónás nélküli) áldozás után egymást messzire követve indulnak haza elégedetten, mert vége a műsornak, az új ruhájukat, cipőjüket, vagy méregdrága kocsijukat bemutatták. Ateista eszmét hirdető asszonyok régi káderek akkora karimájú kalapban jelennek meg, hogy ki sem látszanak belőle. Azt hiszik, ha kalapot öltenek, úriasszonynak látszanak.

Mások tarka szabadidőruhában jelennek meg Isten házában, csak úgy beugranak, mert a szomszéd is oda jár…

Kevés az egyszerű, alázatos, őszinte, magát adó ember az ünnepi miséken és egyre jobban fogyatkoznak.

A misézőknek eszük ágában sincs hazafelé menet a példabeszédet megvitatni, más véleményét meghallgatni. Őszintén megvallva, lehetőségük sem lenne rá, hiszen hit nélkül úgysem értenék annak az üzenetét.

Belépve az ajtón, ruhájukat levetve futólépésben rohannak a távirányítóért, hogy mielőbb beálljanak a gyűlölködők táborába, vagy lássanak egy kis csihi-puhit valamelyik gagyi csatornán.

Pedig, nagy a mi gyászunk, melyről keveset beszélünk. A háború óta több mint 6 millió kis lélek nem született meg. Nem tudjuk kislány vagy kisfiú lett volna, nem hallhattuk első kacajukat, nem láttuk angyali mosolyaikat és botladozó első lépéseiket. Gyászoljuk bennük a kétkezi munkásainkat, értelmiségeinket, talán tudósainkat is, akik közt ott lenne a rettegett kór gyógyítója… Ők azok, akik egy borzalmas eszme áldozataivá váltak

Emlékezzünk rájuk, ne csak egyszer, egy évben. Gyújtsunk egy szál gyertyát, mécsest és kérjünk tőlük bocsánatot, amíg megtehetjük.

Legyen áldott az emlékük!

Senki ne higgye rólam, hogy fanatikus hívő vagyok. Nem tolongok az oltár előtt, mint azok, akiknek hitük soha nem volt, hogy mások lássák én is ott vagyok. Nekem sincs gusztusom az ilyen álszentek közé menni.

Magányos farkas lett belőlem egyedül járom az utamat.

Az Úr látva ezt, ajándékot küldött nekem egy lelkipásztort, aki lámpásával mutat utat, amikor a sorsom útvesztőjéből nem találom a kijáratot. Édesanyám református volt, így mindkét vallás jelen volt az életünkben, annak ellenére, hogy édesapám után katolikusnak kereszteltek.

Templomba akkor megyek, mikor szükségét érzem, nem kötöm miséhez. Minden évben egyszer azonban kötelezően meggyónom a bűneimet, gyolcs-fehérbe öltöztetem a lelkemet húsvét táján, hogy tisztán és kellő alázattal fogadhassam Jézus Urunk feltámadását.

Otthon csendelek, napi szinten imádkozom, úgy élek, hogy cselekedeteimmel megörvendeztessem Istenemet, és ha majd eljön az óra lelkemet az Úr elé viszem, ne kelljen szégyenkeznem…

*

 *Nem akartam az írásomban elhelyezni, de emlékeztetni szeretnék az igaztalan álszent példájára, aki kijelentette, hogy gyermekként, többször bérmálkozott…

 Talán ezért nem jutott el a notórius hazudozó, a pápai áldásig…

 

Lélek Sándorné 2014.

Hozzászólások

hozzászólás

The following two tabs change content below.
Egészségügyi szakdolgozóként, 1992. óta kutatom, tanulom, tanítom, a lélek-, és a szellem csodáját. Nyugdíjas koromban kezdtem el írni. Írásaim részben saját életképeim, emlékeim gyűjteménye. Könyveimben mindenkor a lélek kap fontos szerepet. Megjelent önálló köteteim: A lélek... c. sorozatban A lélek hangja (2008) A lélek kulcsa (2011) A lélek útja (2012) A lélek húrja (2014) Előkészületben: A lélek csendje (Megjelenése várható: 2016) Az önálló köteteken kívül kiadásra került baráti közösségünk szellemi otthonából: Wass akarattal: TÁROGATÓ HANGJÁN ANTOLÓGIA (2010) Tárogató Hangján Antológia 2 (2015)
Share

Esetleg más?

#Muzej2019 – Bunkermúzeum

Vannak témák, amikhez szinte lehetetlenség hozzányúlni, nevezhetjük ezeket akár darázsfészeknek is. A magyar történelem egyik …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.