2017 október 22., vasárnap

Harc, levél 7. – az átok – 15. rész

Share

Másnap az interneten elkezdte körbejárni a kérdést. Beütötte a keresőbe az „átok” szót – és elborzadt az eredménytől. Mindenféle bűbáj és babona, szabadító szertartások, varázslatok, amulettek és hasonlók. Paxa alapvetően racionális embernek tartotta magát, még akkor is, ha éppen egy irracionális élethelyzettel kell szembenéznie. De valahogy érezte, hogy ezek a megoldások, csak látszatok. Talán, ha elhinné, hogy egy ónix a párna alatt megszabadít, placebo-hatással segítene – de mit tegyen, ha nem tud hinni benne?

Volt egy érdekes gondolat is, de az ellen minden érzéke tiltakozott: az átok addig él, amíg az a személy, aki kimondta. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal; mi lenne ha…? Egész életében törvénytisztelő polgárnak nevelték, jó ember volt, az elmúlt években, talán ha két emberről mondott rosszat (a férfi egyszer azt mondta, ezért is szereti), de most, a kialvatlanság felszínre hozta énjének állatias, ösztönös részét is, legalább annyira, hogy a gondolatot ne utasítsa vissza egyből…

Talán, ha az álomképet az asszonnyal azonosítani tudta volna, legalább érzelmileg képes lett tovább fűzni ezt a gondolatot, de a szemében élesen különvált a kettő: az első maga volt a Gonosz, de a második inkább csak egy szerencsétlen teremtmény, akinek abban rejlett a tragédiája, hogy nem volt képes igazán szeretni – csak a szerelmet ismerte.

Látszólag jobb megoldásnak tűnt, hogy meg kell tisztítania a gondolatait a gyűlölettől, de a valójában ennek sem volt sok értelme, hiszen az elején nem is gondolt arra a nőre, a levél, az irracionális jelenségek csak utána kezdődtek el – és gyűlöletet még az álomképpel szemben sem érzett, csak egyszerűen, szeretni, élni akart.

Végül, hogy ne legyen teljesen hiábavaló az egész napi kutakodás, a legegyszerűbbnek tűnő megoldást választotta: ónix.

Egyszer, még évekkel ezelőtt, a barátaival eltöltöttek egy hétvégét a hegyekben. Nem volt semmi különös, kirándulgattak, beszélgettek, feküdtek a fűben és nézték a csillagokat… Egyikkőjük pár hónappal később a távolban kapott egy állást és mindegyik lánynak egy-egy követ adott ajándékba. Volt, akinek kéket, mert úgymond, olyan szép a szeme, mint a tavaszi égbolt. Másnak valami csillogó féldrágakövet, mert azt mondta ilyen a szépsége. Ő egy ónix medaliont kapott: „Mert a te lelked is ilyen mély, mint ez a kő: benne van a világmindenség. Ha ezt a teljességet megőrzöd, soha semmi sem árthat neked. Az és ez a kő minden rontástól megvéd” Talán nem is az ezoterikus magyarázat miatt esett erre a kőre a választása, hanem ennek a mondatnak óvó erejében bizakodott. Hogy annak a fiúnak a barátsága, bár már évek óta nem látták egymást, meg fogja őt óvni.

Este a levél helyére odarakta az ásványt és ugyanazzal mozdulattal elővette a levelet is; hátha az álomkép megelégszik azzal, ha nap közben olvassa el és nyugtot hagy neki éjszaka.

November 9. Hajnal van és nem tudok aludni. Itt fekszik mellettem, de a horkolása, ami máskor megnyugtat, most idegesít. Kibírhatatlanul. Mindent gyűlölök.

Amikor hazajött alkohol és bagószaga volt, ha volt is asszony-illat rajta, elnyomták ezek. Számon kértem, hogy miért kapcsolta ki a mobilját. Azzal vágott vissza, hogy én engedtem meg neki, hogy elmenjek, ne féltékenykedjek, bízzak már meg benne. Nem volt túl értelmes válasz, de azt mondtam neki, hogy ha szeret, ha valóban szeret, ahogy állítja, meg kellett volna éreznie, kitalálnia, hogy bármit is mondok, mert mit mondjak mást, hogy ne tűnjek házisárkánynak, akkor sem esik jól, hogy elmegy. Ezek után azt mondta, hogy mocskos vagyok, ha ilyen csapdába csalom.

Azután berohantam a konyhába. Utánam akart jönni, azt kiabálta, hogy nem úgy gondolta, nem akart megbántani… de a lábára csaptam az ajtót, tiszta erővel megpróbáltam ripityára törni a lábfejét… Pár perc után feladta, lezuhanyozott és lefeküdt. Pedig, ha várt volna, az ajtó előtt, ameddig akarok, talán megbocsátottam neki. De így nem.

 

Paxának eszébe jutott, hogy egyszer ők is összevesztek valamin, valami buta kis félreértésen, aztán egyre durvább dolgokat vágtak egymás fejéhez. Kimondta akkor azt a mondatot, amivel a férfit a legjobban megbánthatta:

– Most már megértem, hogy miért hagyott ott a feleséged…

– Ez egy nagyon aljas mondat volt.

– Aljasnak neveztél? Akkor most hagyjuk abba.

Órákig nem beszéltek egymással, közben mindketten már a másik nélküli életen gondolkoztak. Lélekben mind a ketten érezték, hogy átléptek egy olyan határt, ami a szakításhoz vezethet, a világ rendje szerint. De aztán egymásra néztek, Paxa elmosolyodott, a férfi szólt pár mondatot és minden rendbe jött.

Vajon csak azért történt így, mert még friss a kapcsolatuk, amikor minden könnyebb, vagy azért, mert tényleg, ha nem is jobban, de igazabban szeretik egymást? Tovább olvasta a levelet:

Amikor már elaludt, oda ültem mellé, az ágy végébe és elgondolkoztam az életünkön. Régen egy szavam, egy pillantásom elég volt, és bármit megtett nekem. Már nem az enyém, elveszítettem. Már nem éri meg nekem ez a kapcsolat, elhagyom.

Elképzeltem az életünket, hogy milyen lesz, ha elhagyom. A sajátomat viszonylag könnyű volt: eddig mindig meg tudtam szerezni, azt, amit akartam, soha nem voltam magányos, mindig volt mellettem férfi. De ő is talál majd magának valakit. És akkor fogom végleg elveszíteni. Nem akarom, hogy bárki mással boldog legyen, azt akarom, hogy élete végéig csak azt fájlalja, hogy ilyen csúnyán bánt velem. Gonosz vagyok? Nem, csak őszinte.

Ott, az ágy szélén, ezen az álomtalan éjszakán megátkoztam azt a nőt, aki szeretni fogja, akit szeretni fog. Ha valóban szereti, ne legyen nyugovása mellette az ágyban, kerülje el az álom, vagy őt, vagy saját magát veszítse el, sorvadjon el, s ha mégis kitart mellette, lassanként hagyja el józan esze és haljon meg!

Úgy éreztem, hogy a lelkem, mint fekete keserűség kiáradjon belőlem és átitasson mindent, ami a lakásban, a férjem életében van. Bármihez is ér majd az a nő, átkot fogjon, átokhoz érjen, minden egyes perctől, amit a lakásban tölt, egyre átkozottabb és keserűbb legyen.

Ez történt azon az éjszakán.

 

Paxa úgy érezte, most már mindent ért. Már látta az ellenséget, akivel fel kell vennie a harcot. Összetépte a levelet, szokása szerint és kidobta.

No, ma éjjel meglátjuk, hogy melyikünk az erősebb, Te vagy én az ónixszal együtt gondolta, s szokásos éjszakai elfoglaltságaihoz kezdett. Talán csak annyi kivétellel, hogy aznap este hajat mosott, s több időt töltött a piperetükre előtt.

/Rozványi Dávid/

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

Otthon – a levél utolsó lapja – 23. rész

Otthon az üres, sötét és hideg lakás várta. A férfi úgy látszik, élt az engedelemmel, …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.