2020 október 29., csütörtök

Holokauszt 2014: az évforduló, amit szeretnénk elfelejteni…

Share

 

 

 

Október 15: 70 éve, a kormányzó, Horthy Miklós ezen a napon kísérelte meg a háborúból való kiugrást… Ez a nap úgy vonult be a magyar köztudatba, mint a két háború közti rendszer csődje.

Igaz lenne?

A válasz nem egyértelmű. Amikor Az utolsó vonat Ungvárról c. regényemet írtam, megpróbáltam alaposan utána nézni annak, hogy mi és miért történt ezen a napon, ki mit rontott el… Az alábbiakban ezeket a gondolataimat osztom meg. Természetesen, ez még ma is vitatott kérdés, ezért hangsúlyozom, ezek csak gondolatok, nem pedig megfellebbezhetetlen igazságok.

Horthy Miklós: ő volt a Magyar Királyság kormányzója, államfő, a legfelsőbb hadúr, így formálisan ő felelt a kiugrási kísérlet sikeréért. Számos hibát elkövetett, minden emberi nagysága mellett ezekről is szót kell ejteni.

Az első: bízott abban, hogy a hadsereg mögötte áll, a kiugrási kísérletet erre alapozta, és figyelmen kívül hagyta a civil társadalomban rejlő lehetőségeket. Hitte, hogy a katonatisztek esküjükhöz híven teljesíteni fogják a parancsot. A csendőrpuccs idején elég volt egy katonatiszt hűsége, hogy megakadályozza a budapesti zsidók deportálását, most viszont a teljes tisztikarnak kellett volna mögötte állnia.

A második hiba: a finn-modellt akarta követni a háborúból való kiválás során, azaz úriember módjára közölni akarta a németekkel, hogy kiválik a háborúból és feltételezte, hogy a németek ezt el fogják fogadni. A feltételezés több sebtől is vérzett: egyrészt nem számolt azzal, hogy a finneknél sem pontosan így zajlottak az események (valójában a finn haderő egy teljesíthetetlen ultimátum után megtámadta az országban állomásozó német erőket), nem számolt azzal, hogy a Balkán és az olajlelőhelyek miatt a németek Magyarországnak nagyobb fontosságot tulajdonítanak, mint a másodrangú hadszíntérnek tekintett Finnországnak.

A harmadik hiba: a XIX. századi becsületkódex szellemében akart eljárni – ez nem volt célszerű a nácikkal kapcsolatban, mint a mellékelt ábra mutatja.

A negyedik: lemondásának aláírásával szentesítette a nyilasok hatalomátvételét. Emberileg érthető, hogy öregemberként nem akarta ebben a háborúban a másik fiát is elveszíteni, az vesse rá az első követ, aki képes lenne egy formális gesztus megtagadásáért feláldozni az utolsó életben maradt fiát is – de ezzel mégis közjogi áldását adta a németek által támogatott puccshoz.

Ellenben van egy hiba, amit sokszor felrónak neki, de nem látok bizonyítottnak: sokan azt állítják, hogy a Magyar Királyi Honvédség azért nézte tehetetlenül az eseményeket, mert nem álltak csapatszintű parancsok és utasítások rendelkezésre. A kutatásaim során azt tapasztaltam, hogy Horthy Miklós a parancsokat előkészítette, de azokat a vezérkar nem továbbította…

Magyar Királyi Honvédség: a vezérkar felelőssége a kiugrási kísérlet szabotálásában egyértelműnek látszódik. Az alacsonyabb rangú tisztek valószínűleg, ha nem is örömmel, de teljesítették volna az átállást, (kérdéses azonban, hogy fegyvert emeltek-e volna korábbi fegyvertársaikra), de mint említettük, a pontos parancsok nem érkezte meg…

A szövetségesi és katonatiszti hűség kettősségét a Lakatos-kormány példáján is láthatjuk: amikor a Kormányzó közölte velük a kiugrási szándékát, a kormány tiltakozásul lemondott, de a régi összetételében újjá is alakult…

Lakosság: végül vessünk egy pillantást a lakosságra is! Budapesten, főleg a zsidó lakosság örömmel fogadta a kiáltványt, de vidéken nem volt ennyire egyértelmű a helyzet. Ha nem is rendelkeztek biztos információkkal, de a visszacsatolt területeken élők érezhették, hogy ezzel a Magyar Királyság róluk is lemondott, s a feltételek között szerepel a ’38-as határok visszaállítása is. Azok, akik a frontvonal közelében éltek, a szovjet megszállástól rettegtek.

Itt is furcsa kettősség figyelhető meg: kevesen rajongtak a náci Németországért, még kevesebben a háborúért, de a másik lehetőség sem vonzotta őket: a szovjet megszállás és a visszaállított trianoni határok.

 

Mi lett volna, ha…? A történészek nem szeretik ezt a kérdést, de mint író feltehetem: mi lett volna ha a kiugrási kísérlet sikerül és Magyarország de jure a győztesek oldalán fejezi be a háborút?

A válasz elkeserítő: nem sok minden változott volna meg. A szovjetek nem tudták volna az egész országot megszállni, a Dunántúlt és a fővárost a németek vették volna birtokba és még jobban kizsákmányolják a magyar emberi és gazdasági erőforrásokat. Mivel a zsidóság nagy része ekkor már Budapestre menekült, az ő sorsuk is megpecsételődött volna. Ellenben feltételezhető, hogy szovjet hadifogságba, kényszermunkára kevesebb magyart hurcolnak el. 

Magyarország nem kerülhette volna el a kommunista államrendet. Bulgária nem üzent hadat a Szovjetuniónak, a bolgár határ elérve a szovjetek üzentek hadat nekik, s több tízezer háborús bűnöst végeztek ki. Lengyelország szintén kommunista uralom alá került, annak ellenére, hogy sohasem volt a nácik szövetségese.

Talán bizonyos partiumi területeket megtarthattunk volna, de a visszaemlékezések szerint, ettől a lehetőségtől a magyar belpolitika 1945 utáni alakulása fosztott meg minket…

 

Mégis… Emlékezzünk ezen a napon arra, hogy Magyarország ezen a napon megpróbált ellentmondani a nácizmusnak. Bukásra voltunk ítélve, mint annyiszor történelmünk során, de azzal nem vádolhat meg senki sem, hogy nem próbálkoztunk. A becsületet mentettük…

 

Hadd idézzem fel Az utolsó vonat Ungvárról c. regényem erről a napról szóló fejezetét:

1944. október 15, útban Ungvár felé

 

Másnap délben egy faluba érve órányi pihenőt engedélyeztek maguknak. István megpróbált kapcsolatba lépni a parancsnoksággal, de minden vonal foglalt volt, hiszen mindenki vándorolt, utasításokat várt, az országrész összes útja megtelt visszavonuló katonákkal, hozzájuk csapódó, menekülő civilekkel, és mind az információkat szomjazták. Csak a postahivatal ablakába kirakott rádió jelentette a kapcsolatot a külvilággal. A szpíker* éppen arról beszélt, hogy fontos közlés következik, minél többen hallgassák az adást, de István csak legyintett. Mi lehet fontosabb, mint ami körülöttük történik? A sebesültek, a halottak, a magukra hagyott civilek, a haldokló ország? Bármit is mondjon be a rádió, nem lehet valóságosabb, fontosabb, mint ez.

Hallótávolságra megállt a rádiókészüléktől és rágyújtott egy cigarettre. De még kettőt sem szívhatott, amikor meghallotta a jól ismert hangot… A rádióban Horthy Miklós, a Magyar Királyság kormányzója beszélt.

 

Amióta a nemzet akarata az ország élére állított, a magyar külpolitika legfontosabb célkitűzése volt a trianoni békeszerződés igazságtalanságainak legalább részbeni megszüntetése a békés úton elérni kívánt revízió által. A Népszövetség működéséhez fűzött remények ezen a téren nem valósultak meg.

Az újabb világkrízis beálltakor sem idegen területek megszerzésének vágya vezette Magyarországot. A Csehszlovák Köztársasággal szemben sem voltak támadó szándékai, és nem háború útján kívánta a tőle előzőleg elvett területek egy részét visszaszerezni. A bácskai területre is csak az akkori jugoszláv kormányzat bekövetkezett összeomlása után vonultunk be saját véreink védelmére. A Románia részéről tőlünk 1918-ban elvett területekre nézve is az általa a tengelyhatalmaktól kért békés döntést fogadtuk el.

Magyarország a szövetséges államok elleni háborúban a geográfiai helyzetünk következtében reánk nehezedő német nyomás folytán sodródott bele, de ennek kertében sem voltak hatalmi céljaink, és senkitől sem akartunk elvenni egy négyzetméternyi területet sem.

Ma már minden józanul gondolkodó előtt kétségtelen, hogy a Német Birodalom ezt a háborút elvesztette. A hazájuk sorsáért felelős kormányzatok le kell hogy vonják ennek következményeit, mert amint azt a nagy német államférfi, Bismarck mondotta: egy nép sem áldozhatja fel magát a szövetségi hűség oltárán. Történelmi felelősségem tudatában meg kell hogy tegyek minden lépést abban az irányban, hogy a további felesleges vérontást elkerüljük. Olyan nép, amely egy már elveszett háborúban szolgalelkűséggel idegen érdekek védelmében utóvédharcok színterévé engedi tenni apáitól örökölt földjét, elvesztené a világ közvéleménye előtt megbecsülését.

Szomorúan kell megállapítanom, hogy a Német Birodalom a szövetségi hűséget a maga részéről velünk szemben már régen megszegte. Már hosszabb idő óta a magyar haderőnek egyre újabb és újabb részeit kívánságom és akaratom ellenére az ország határain túl vetette harcba. Ez év március havában pedig a Német Birodalom vezére, éppen a magyar haderő visszahozatalára irányuló sürgetéseim folytán, tárgyalásra hívott meg Klessheimbe, és ott közölte velem, hogy Magyarországot német csapatok szállják meg, és tiltakozásom dacára ezt foganatosította azalatt, míg engem odakint visszatartottak. Egyidejűleg az országba benyomult a német politikai rendőrség is, és letartóztatott számos magyar állampolgárt, közöttük a törvényhozó testület több tagját, valamint akkori kormányom belügyminiszterét, és a miniszterelnök is csupán úgy tudta a letartóztatást elkerülni, hogy egy semleges követségre menekült.

A Német Birodalom vezérétől kapott arra a határozott ígéretre, hogy ha olyan kormányt nevezek ki, amely a németek bizalmát bírja, megszünteti a magyar szuverenitást ért sérelmeket és korlátozásokat, kineveztem a Sztójay-kormányt. A németek azonban nem tartották meg ígéretüket. A német megszállás védelme alatt a Gestapo az általa e téren másutt is követett módszerek alkalmazásával kezébe vette a zsidókérdésnek az emberiesség követelményeivel ellenkező, ismert módon való intézését. Amidőn a háború az ország határához közeledett, sőt azt át is lépte, ismételten megfelelő segítséget ígértek a németek, de ezt az ígéretüket sem tartották meg az ígért módon és mértékben. Az ország területét visszavonulásaik alkalmával fosztogatások és rombolások színterévé tették.

A szövetségi hűséggel ellenkező mindezen cselekményeiket azzal a nyílt kihívással tetézték, hogy a budapesti hadtestparancsnokot, Bakay Szilárd altábornagyot a belső rend fenntartása érdekében tett intézkedései közben a német Gestapo ügynökei egy ködös októberi reggelen, a rossz látási viszonyok felhasználásával, lakása előtt autójából kiszállásakor orvul megtámadva, elhurcolták. Ezt követően német repülőgépekről a mai kormányzat ellen lázító röpcédulákat dobáltak. Megbízható értesüléseket kaptam arra nézve, hogy német politikai színezetű csapatok erőszakos felfordulás útján az általam időközben kinevezett törvényes magyar kormány megbuktatásával saját emberüket szándékoztak uralomra segíteni, miközben az ország területét a Német Birodalom utóvédharcainak színterévé kívánták tenni.

Elhatároztam, hogy a magyar nemzet becsületét megőrzöm a volt szövetségessel szemben is, midőn az a kilátásba helyezett megfelelő katonai segítség helyett a magyar nemzetet legnagyobb kincsétől, szabadságától, függetlenségétől akarja végleg megfosztani. Ezért közöltem a Német Birodalom itteni képviselőjével, hogy eddigi ellenfeleinkkel előzetes fegyverszünetet kötünk, s velük szemben minden elleségeskedést beszüntetek. Bízva igazságérzetükben, velük egyetértésben kívánom a nemzet jövő életének folytonosságát és békés céljainak megvalósítását biztosítani.

A honvédség elöljáróit megfelelően utasítottam, ezért a csapatok esküjükhöz híven, egyidejűleg kibocsátott hadparancsom értelmében az általam kinevezett parancsnokoknak kötelesek engedelmeskedni.

Minden becsületesen gondolkodó magyar embert pedig felhívok, hogy kövessen a magyarság megmentésének áldozatos útján.

 

És még kétszer megismételték a proklamációt. Állítólag Budapesten és az országban mindenki örvendezett, ünnepelték a békét, éltették a Főméltóságú Urat, de itt, az Isten háta mögötti kis kárpátaljai faluban a néma csend fojtogatta őket. Az egyik baka a századoshoz fordult:

– Akkor hiába volt minden? Hiába védtük a hazát hónapokon át és haltak meg a bajtársaink?

A százados lehajtotta a fejét és fegyelmezetten Istvántól kért eligazítást:

– Alezredes Úr, kérem, mindenáron lépjen kapcsolatba a parancsnoksággal, hogy mik a hivatkozott parancsok. Addig rendbe szedem az embereket, hogy haladéktalanul teljesíteni tudjuk azokat.

István visszament és miután hadbírósággal fenyegette meg a postamestert, nagy nehezen kapcsolatot tudott teremteni a feletteseivel, de ebben sem volt köszönet. Csak a vezérkartól kapott utasítást ismételgették, hogy a kormányzói szózatot nem szabad fegyverszünetként értelmezni, az ellenállást az oroszoknak folytatni kell további utasításig. Istvánban szörnyű gyanú támadt: a hadsereg szembeszáll Horthyval, a legfőbb hadúrral, akinek minden katona hűséget esküdött és folytatni akarja a harcot, polgárháborúba sodorva az országot?

Egy ilyen helyzetben mit ér az eskü, hogy a „Hazáért mindhalálig”? Ha most Budapest közelében lenne, átvehetné a parancsnokságot és a fővárosba vezényelhetné a katonákat, hogy támogassák a Kormányzót, de mit tehet itt, elvágva a világtól?

Ha most Horthyt puccsal eltávolítják, akkor kinek tartozik engedelmességgel? Az új vezetésnek, aki pusztulásba viszi az országot, vagy álljon át az oroszokhoz, de könnyen lehet, hogy akkor azok arra kényszerítik, hogy magyar testvérei ellen harcoljon? Mennyi bűnt kell elkövetnie a hazának ahhoz, hogy szabad legyen ellene fordulni? Egyáltalán elkövethet-e a haza annyi bűnt, hogy igazolható legyen az árulás? De haza-e még a haza, ha árulók és becstelenek kerülnek uralomra…?

– Alezredes úr, mi az utasítás? – szakította ki gondolataiból a százados.

– A további parancsok vannak érvényben. Induljunk erőltetett menetben a gyülekezési pont felé. Itt semmit sem tudunk tenni. Talán mire odaérünk, tisztázódik a helyzet.

– Hál Istennek! – sóhajtott fel a százados.

– Tessék? – esett ki felettesi szerepéből István.

– Féltünk, hogy azt mondja, hogy induljunk keletre, hogy megadjuk magunkat az oroszoknak. Félek, akkor lázadás tört volna ki, amit csak nagy véráldozatok árán tudtunk volna megfékezni.

– Nem, a parancs egyértelmű: nyugatra tartunk. És amíg felsőbb irányítás alá nem kerülünk, személyesen megtiltom a felkoncolást**. Minden esetben?

– Még dezertálás esetén is? – kérdezett vissza a százados.

– Még abban az esetben is. Elegen haltak már meg ebben az őrült háborúban. Most a legfontosabb cél, hogy amit, és akit csak lehet, megőrizzünk. Ha akar, majd a gyülekezési ponton feljelenthet ezért a parancsomért, de addig is, engedelmeskedjen!

– Igenis, alezredes úr! – tisztelgett a százados, s a formális válasz elrejtette gondolatait.

 

 

* bemondó

** kivégzést

 

 

 

 

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

#Muzej2019 – Gül baba türbéje

Már többször is kénytelen voltam megállapítani, hogy mi magyarok, furcsa egy nép vagyunk. Most éppen …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.