2019 július 20., szombat
Fotó: Rockstation

Ismét megVOLT a Vas Szűz!

Share

Vajon mi az a vonzás, amely az embert arra készteti, hogy több száz kilométert átszenvedve, többedszerre is lecsekkolja az Iron Maiden (=Vas Szűz) zenekar showját? Ezek az angolok nem találták fel a meleg vizet, sőt, a heavy metal műfaját sem ők szülték világra, mégis majdnem minden kezdő zenekar őket „majmolja” a mai napig, és szinte minden, a műfajt művelő zenészre hatottak. Pedig igazából egy 1983-tól kezdődő tízéves időszakuk miatt rajongunk értük, amikor (egy No prayer for the dying című botlást leszámítva) sorra ontották magukból a ma már klasszikusnak számító lemezeket, rajtuk a védjegyes, mégsem kaptafás metal-himnuszokkal. Ami előtte-utána történt, az sem kutya, de az a világhírnevet, és a nagy hajcihőt már nem indokolja.

Kemény rock banda létükre viszonylag kevés botrányt hoztak össze az uszkve négy évtizedes működésük alatt. Azok közül is a legnagyobb ingyen reklámként működött, amikor kabala-figurájuk, Eddie éppen a hatalma teljében pompázó Margaret Thatcher brit miniszterelnöknőt végezte ki drasztikusan az egyik maxi-lemez borítón.

Ezek után furcsa leírni, de a tagok szimpatikus személyiségjegyei is sokat dobnak a népszerűségi pontszámokon. Említhetjük a sokoldalú Bruce Dickinson énekest, aki nem csupán regényíróként és vívóként szerzett hírnevet magának, de a zenekart és teljes személyzetét, illetve színpadi kellékeit szállító hatalmas repülőgépet is ő vezeti! Az együttes motorjának, Steve Harris basszusgitárosnak lovaggá ütése érdekében pedig pár éve aláírásokat gyűjtöttek honfitársai, annyira példamutatónak találták életvitelét.

Fotó: Rockstation

Amikor Adrian Smith gitáros tékozló fiú gyanánt elhagyta a csapatot, hogy azután visszatérjen, a helyére szerződtetett Janick Gers gitáros lábára sem kötöttek útilaput. Így azután eggyel több főt számol a zenekar az 1983 körül kialakult klasszikus felálláshoz képest. Ez az emberséges megoldás, ha lehet, még tovább fokozta a csapat népszerűségét.

Kis csapatunkkal tehát útra keltünk a hűség városába, hátha közelebb kerülünk a Vas Szűz titkához. Ha random mentünk volna, a tágabb környéket elárasztó, a nap fő-fő fellépőjét propagáló pólókban feszítő embercsapatokból is rájöhetnénk: itt bizony Iron Maiden koncert lesz! A másik jel, hogy szabályosan leparkolni gyakorlatilag lehetetlennek bizonyult a helyszín két kilométeres sugarú körében, csak reménykedni lehetett, hogy több száz autó elszállítására nincs most kapacitás.

A beléptetés dicséretes egyszerűséggel ment végbe, csak már bent tűnt örökkévalóságnak a  kétbetűs helyiség fülkéibe való bejutás (különösen, ha megesett a szívünk a kegyelemért könyörgőkön).

Fotó: Rockstation

Lassan gyülekezett csak a több tízezernyi ember a nagyszínpad előtti réten, mintegy előre vetítve: több itt a kíváncsiskodó, mint az echte rajongó. Nem is hallatszott az angolok koncertjei előtt szokásos „Mai-den, Mai-den” skandálás, bár ennek okaként a szomszédos színpadról áthallatszó dübörgés is megnevezhető (később a lírai dalrészeknél ez zavart okozott).  Fél óra csúszással vette kezdetét a program; egyes információk szerint a derék hazafi zenészek végignéztek az Anglia és Belgium között zajló futballmérkőzést.

Tíz körül a technikusok beadták a (nem a hazai!) UFO együttes Doctor Doctor című örökbecsűjét, mely az imént már megemlített Steve Harris basszusgitáros kedvence. Hogy miért rajong valaki olyanokért, akik elvileg a hangszerét sem húrozhatnák fel, az ő titka marad, de lássuk be: ezen a szinten már nehéz példaképet találni. A kisebb üdvrivalgás fogadta bevezető után végre elkezdődött az esemény érdemi része. A kivetítőkön háborús filmbejátszások váltották egymást, majd Winston Churchill beszélt hozzánk, helyesebben a hős angol pilótákhoz.

Az utóbbiaknak emléket állító Aces High című dallal indult a koncertprogram. A „zsinórpadlásról” egy gigantikus gépmodell függött alá. Baj igazából csak a „háborúhoz méltatlan” hangerővel volt. Heavy metal koncerten kicsit „gáz”, ha a küzdőtér közepén állva beszélgetni tudunk a mellettünk állóval.

Szerencsére volt kompenzáció: Bruce Dickinsonnak hívták. Az énekes, amikor csak teret kapott rá, „scream for me, Sopron” buzdítással próbálta kiabálásra bírni a réten állókat. Tanúbizonyságát adta, hogy az angol történelem ismerete mellett hazánk múltjával is tisztában van. Sőt, a The Trooper című dal alatt szívhez szóló gesztusként hatalmas felületű magyar zászlót lengetett, mielőtt megvívott a fentebb említett, Eddie nevű kabalaszörny három méteres színpadi változatával.

Végigkérdezett minket, ki honnan érkezett, ki nem hagyva Belgiumot, mint akinek nehéz feldolgoznia a hazáját ért kisebb foci-fiaskót.

Dickinson azonban nem csak futballdrukkerként, hanem átváltozó művészként is jeleskedett. Megjelent ezen az estén pilótaként, vagy éppen lámpását lóbáló éjszakai vándorként. Szerzeteséhez hasonló öltözékbe bújva fénylő kereszttel áldott meg minket (és nem fordítva tartotta a keresztény jelképet, ahogy néhányan azt vélnék). Mondhatnánk: csak akasztott ember nem volt, de az is majdnem: a halálra ítélt ember gondolatait elmesélő Hallowed be thy name alatt belógatták azt a bizonyos kötelet, de jó Bruce-unk szerencsére nem dugta hurokba a fejét. Akit ez a jelenleírás elborzaszt, annak kedvéért megállapítjuk: a show sokat szelídült az évek folyamán…

A dalválasztásról viszont annyit, hogy ez volt az az alkalom, amikor elégedetten távozhatott mind az ortodox, mind a kocarajongó. Előbbiek tán percig sem hitték a koncert előtt, hogy fogják még élőben hallani a Where Eagles Dare-t, a Revelationt, vagy éppen a For the Greater Good of God-ot. Két dal erejéig előkerült a Blaze Baley fémjelezte korszak is, amikor Bruce Dickinson pár évre elhagyta anyazenekarát.

Egy Iron Maiden koncertről ugyanakkor nem hagyható ki az évekre menően nagy vihart kavart The Number of the Beast, vagy az indiánok üldöztetésére emlékező Run to the Hills sem. Ezeket az ezerszer játszott nótákat is hihetetlen lelkesedéssel, átéléssel vezették elő a fiúk.

Fotó: Rockstation

Már a kilencvenes években született a Fear of the Dark, a zenekar valószínűleg legnépszerűbb száma, mely minden esetben a közönség hathatós közreműködésével nyer új életet a lemezváltozathoz képest. 

Iron M. koncerten lenni olyan, mintha egy gigantikus videoklipet nézne végig az ember. Hol gyönyörű katedrális belsejében játszódott a színpadi történet, hol maga Ikarosz lebegett a zenészek feje felett, hogy azután a róla szóló szerzemény (Flight of Icarus) végeztével látványosan zuhanjon alá.

Lehet, hogy a híres mitológiai alak leesett, de az eső, amitől olyannyira féltünk a nap folyamán, szerencsére éppen hogy csak megmutatta magát. Úgyhogy (relatíve) halk hangzás, és (relatíve) passzív közönség ide vagy oda, ha a világ (egyik) legintelligensebb zenekarának dalai a világ (egyik) legnagyobb showjával párosulnak, abból csak jó jöhetett ki.

Szerző: Villax Richárd

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

Lullázás 26.: A magyar meteóra, avagy a tihanyi barátlakások (Tihany)

Világszerte ismertek a görög meteórák, a sziklák között élő, ortodox szerzetesi közösség. Egy külön kis …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.