2019 október 21., hétfő

Két nő – „Ágyad forró…” – 20. rész

Share

– Örülök, hogy itt vagy – szólította meg Paxa az Álomképet.

– Tudom.

– Mindent?

– Mindent, amit te is tudsz. Benned élek, a benső félelmeid adják az erőmet. De itt gyengébb vagyok.

– Miért?

– Mert ez a te otthonod. Itt a falakat az eddigi életed itatta át, nem én. Otthon én vagyok az erősebb, azokból a falakból én csináltam otthont, te csak lakhatsz benne, nem tudsz menekülni előlem. Itt majdnem tehetetlen vagyok, nem vagyok ura az álmaidnak. Itt nincs hatalmam rajtad. – vallotta be az Álomkép

– Akkor? Miért vagy mégis itt?

– Mert hívtál.

– Igaz. Tudni akartam, hogy miért?

– Miért gyűlöllek?

– Igen.

– Mert téged szeret. Mert most a tied. Mert már nem az enyém.

– Akkor miért nem őt gyűlölöd?  Miért engem?

– Mert tudom, ha te meghalsz, ha tönkremész, ha élőhalottá válsz, neki jobban fáj, mintha őt büntetném. Az igazi büntetés mindig az, az az igazi bosszú, ha azt veszed el a másiktól, akit a legjobban szeret. Ezért nem szeretek senkit sem, hogy ne legyek kiszolgáltatott…

– Nem tudok elmenekülni előled?

– Dehogynem. Már megtetted. Eljöttél. Ha elmegyek, nyugodt álmod lesz, holnap, hosszú hónapok óta először, kipihenten ébredsz. Már nincs meg benned az otthoni világ, otthagytad a várost, otthagytad őt is, már mind a kettő csak egy emlék. Visszatértél a saját kis világodba, azok közé, akik igazán szeretnek.

– De ha itt maradok, akkor elérted, amit akartál.

– Igen, de ez mit számít? Életben maradsz. A halottak nem tudnak sem örülni, sem szeretni.

– És te győzöl.

– Fontosabb neked, hogy legyőzz engem, mint az, hogy élj?

– Nem. De tudom, hogy ha te győzöl, nekem mindenképpen meg kell halnom. Csak a halálnemet választhatom meg.

– Maradj itt és életben maradsz. Miért mennél vissza? Olyan sokat számít neked az az alak? Ne hazudj se nekem, se magadnak. Nem ér annyit. Fiatal vagy, csinosnak is találhatnak a férfiak, buta sem vagy… Találhatsz magadnak jobbat is. Nem éri meg miatta meghalnod. Márpedig, ha nem adod fel, meghalsz. Én vagyok az erősebb, mert a félelmeid engem erősítenek. – Az Álomkép szinte már részvéttel nézett Paxára: – Szereted?

– Ha azelőtt kérdezed, hogy meg kezdted volna ezt a gyűlölet hadjáratot ellenem, akkor azt mondom, igen, szeretem, de nem azzal a lángoló szenvedéllyel, mint te szeretted, csak úgy a magam módján. Csendesen. Örökké tartóan. Egy életen át.

Aztán jöttél te azzal a hülye leveleddel és a trükkjeiddel. Akkor először vetődött fel bennem, hogy elveszíthetem – és akkor még jobban szerettem, mert elképzeltem, hogy milyen lenne, milyen üres nélküle az életem. Akkor úgy éreztem, az egész világgal, sőt még ami azon túl is van, veled szembe tudnék szállni.

– És most?

– Fáradt vagyok. Nem tudom, mióta nem aludtam ki magamat. Ez a legrosszabb, amit valaha átéltem. Kislány voltam, amikor azt mondta az édesanyám, hogy az apám rákos. Hónapokon keresztül nem aludtam éjszakánként, mert attól féltem, hogy reggel az anyám azt mondja, hogy meghalt az éjjel, amíg aludtam. Egyszer kórházba vitték, éjszaka féltem az egyedülléttől és átmentem a szüleim ágyába. Anyám nyugodt volt és azt mondta, hogy lehet, hogy más belehalna ebbe a betegségbe, de mi visszavárjuk, ő tudja ezt és ezért győzni fog és hazajön. Másnap a kórházban ott álltunk apám mellett és borzalmasan nézett ki. A halál arca volt rajta. Legszívesebben fellázadtam, kiabáltam, ököllel vertem volna az anyámat, hogy egyszer az életben vegyen tudomást a realitásokról, a valóságról, hogy az apám meg fog halni. És én végre kialudhatom magam. Ő ezt nem vette észre, csak nézték egymást apámmal. Én meg azt kívántam magamban, hogy essünk már túl rajta, haljon meg, csak legyen végre vége, ne kelljen félnem attól, ami rám vár és kialudhassam magamat. A legrosszabb biztos pokol is jobb, mint a bizonytalan menny.

És apám hónapok alatt tünetmentessé vált, hazajött és én nagyon szégyelltem magamat.

Akkor a kimerültség kiölte belőlem az apám iránti szeretetet, most viszont a szerelmet ölte ki. Már nem tudok rá vágyódni, csak arra, hogy egyszer kialudjam magam. Az ember harcolhat önmagával egy nagy érzés nevében, de egy idő után kifogy az erőből és nem marad más hátra csak a meztelen fizikai vágy: szomjúság, éhség, fáradtság.

– Akkor miért nem adod fel?

– Mert akkor halnék meg igazán. Mert lehet, hogy igazad van, és az az ember nem ér annyit, hogy meghaljak miatta. De én igen. Hogy ne áruljam el. Mert ha azért hagynám el, mert féltem a rongyos életemet, akkor elveszíteném a becsületemet a saját szememben.

– A becsület az férfihülyeség. – megvetés volt az Álomkép hangjában.

– Nem csak a férfiaké. Most már az enyém is. És amióta az apám visszajött, azóta tudom, hogy érdemes hinni az életben, mert az élet él és élni akar, s ha engedjük, utat tör magának.

– Gyerekmese. Gyerekes vagy.

– Én szeretem őt, ha nem is olyan szerelemmel, mint te, nem azzal a lángolással. Egyszer azt mondta nekem, hogy nem a lángolás, hanem a parázs izzása vagyok… Akkor először megbántott ez a mondat. Most már nem. De nekem szükségem van rá és neki is rám. Neked csak arra kell, hogy ne legyen másé, ne legyen boldog. Olyan vagy, mint egy óvodás kislány: a sarokba dobja a maciját, mert nem akar játszani vele, de ha más akarna vele játszani, kitépné a kezéből. És még én vagyok gyerekes?

– Nem félsz?

– Mitől? Csak egy álomkép vagy. Bármit is okozol, az ébredéssel elmúlik.

– Biztos vagy ebben?

– Igen – de Paxa valójában elbizonytalanodott. – Különben már régen megöltél volna.

– Tévedsz, „drágám”. Azt teszek veled, amit csak akarok. Ha akarom, reggel vérbe fagyva találnak az ágyadban. Vagy összekaszabolt arccal.

– Nem hiszek neked. Akkor miért nem tetted meg?

– Egyszerű. Ha én ölnének meg, nem záródna le a sorsod. Ott maradnál mások gondolataiban, az Ő gondolataiban, a lelked nem találna nyugalmat, visszatérne kísérteni. Mert keresné a félbeszakadt élet folytatását, az idők végezetéig. Én azonban azt akarom, hogy tűnj el véglegesen…

– Nem hiszek neked – ismételte Paxa, inkább magát meggyőzendő, mint a másikat.

– Drágám, ezt a napot nem tudod megnyerni. Hiába vagy otthon, azért még ebben a világban én vagyok az erősebb. Add a kezedet. – Paxa gépiesen oda nyújtotta neki a kezét. Furcsa érzés volt. Bár úgy érezte, hogy minden hideg körülöttük, az Álomkép keze meleg volt. Szinte gyengéden tartotta a baljában a kezét, míg jobb ujjbegyeivel alig hozzáérve az alkarját cirógatni kezdte. Paxa behunyta a szemét, élvezte az érintést, még soha senki sem volt ennyire gyengéd hozzá. Talán mégiscsak igazat mondott neki, hogy úgy ölelte és csókolta a férfit, ahogy ő sohasem tudja, hiszen, ha egy apró érintéssel ilyen örömöt, sőt gyönyört, – ismerte el magában szégyenkezve – tud adni a másiknak, akkor… Élvezte a pillanatot, nem akart arra gondolni, hogy mi következik.

Az álomkép a csuklója körül játszadozott. Hirtelen acélosan megszorította. Paxa felriadt és kétségbeesve próbált a szemébe nézni. Az Álomkép kicsit megrázta hullámos fürtjeit, s egy pillanatra Paxa szemébe nézett. S a szemeiben diadalittas gonoszság látszódott.

– Drágám, nincs szerencséd… Ma túlfeszítetted a húrt. Azt hiszem, kicsit komolyabbra kell vennem a játékot. Tudod, mi ez? – valami fémesen csillant meg az Álomkép kezében.

Paxa kiszáradt torokkal suttogta: – Igen. A párom svájci bicskája.

– Igen. S azt hiszem, tudod, hogy most mi következik… – S ezzel belevágta a pengét Paxa csuklójába. A lány szerencsétlenül vergődött, de bármit is tett nem tudott szabadulni az Álomkép szorításából, az csak nevetett és újra és újra belecsapta a pengét az élő húsba…

S közben az Álomkép szinte sajnálkozó hangon még ezt suttogta:

– „Ágyad forró, Lázad van”, ne küszködj, add fel, kicsim!

És Paxa előtt minden elsötétült.

Arra ébredt, hogy iszonyatosan fáj a csuklója. Még mindig sötét volt, a tárgyak színe nem tért vissza… Remélem, most már hagy aludni. Ez a mai trükkje egész jó volt, még most is fáj, ahogy belevágott… Önkéntelenül is a szeme elé tartotta a csuklóját. Mi ez a kellemes meleg, ami hullámokban beborít? Mi ez a kellemesen édes, ami lefele folyik a torkomba?

Félálomban kereste meg a villanykapcsolót a kezével és világot gyújtott.

Pár másodpercig bambán nézte felvágott csuklóját, a spriccelő vért. A póló, gondolta, azzal el tudom szorítani, és megpróbált a szék felé nyúlni, ahova előkészítette másnapi ruháit, de már nem érte el. A földre esett, egy hatalmas ütést érzett a koponyáján és minden újra eltűnt.

– Ez tehát a halál – gondolta és már nem küzdött tovább a feketeség ellen. Csend és béke vette körül.

/Rozványi Dávid/

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

Otthon – a levél utolsó lapja – 23. rész

Otthon az üres, sötét és hideg lakás várta. A férfi úgy látszik, élt az engedelemmel, …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.