2018 július 21., szombat
Forrás: karpatalja.net

Kilenc hónap a szórványban

Share

„Erdélybe kimenni olyan, mint otthonról hazamenni” – fogalmazott Endrődi-Mike Attila ösztöndíjas, a „Kilenc hónap a szórványban” címmel, június 26-án megrendezett kerekasztal beszélgetésen. A Háló Közösségi és Kulturális Központban a Petőfi Sándor Program fiatal ösztöndíjasai osztották meg a határon túli magyar szórványterületeken szerzett élményeiket és tapasztalataikat.

Mezőhegyi Gyula beszámolója

A Háló Egyesület részéről a rendezvény házigazdája, Schön György vezetőségi tag köszöntötte az egybegyűlteket, bemutatta az ösztöndíjasokat, majd röviden beszélt egyesületükről. A Háló egy katolikus szervezet, mely 29 éve működik a Kárpát-medencében. Találkozókat, táborokat szervez a Kárpát-medence különböző helységeiben, olyan magyar fiataloknak és felnőtteknek, akik keresztények vagy nem áll tőlük messze a keresztény szemléletmód. Vezérelvük, hogy a találkozásokból kapcsolatok, a kapcsolatokból pedig közösségek születnek. A Ferkó Zoltánnal közösen szervezett, nyilvánosan meghirdetett beszélgetés célja az volt, hogy a Petőfi Sándor Program ösztöndíjasai elmondhassák kinti személyes benyomásaikat, tapasztalataikat, örömüket, de nehézségeiket is az egybegyűlteknek.

“Szórványnak nevezzük a összefüggő szállásterülettel nem bíró kisebbséget. A trianoni döntésből kifolyólag a magyarság számos ilyen területtel rendelkezik “. (Ferkó Zoltán)

A Petőfi Sándor Program

A kormányzat által öt évvel ezelőtt életre hívott, a diaszpóra magyarságának összefogására meghirdetett Kőrösi Csoma Sándor Programmal párhuzamosan a Nemzetpolitikai Államtitkárság 2015 tavaszán – Petőfi Sándor Program néven – a Kárpát-medence szórványmagyarságát segítő programot indított. A Petőfi Sándor Program a Kárpát-medence minden olyan országára kiterjed, ahol a magyarság képviselteti magát. A program jóvoltából legutóbb hatvanöt magyar fiatal utazott ki ezekbe az országokba. Az ottani magyar szervezetek (egyházak, oktatási intézmények, stb.) pedig saját hatáskörön belül határozták meg azokat a területeket, ahol a legnagyobb hasznukra lehettek az anyaországi ösztöndíjasok. A program célja, hogy a szórványban fogyásban lévő magyarság identitását megerősítse, valamint segítse a már meglévő közösségeket. Legfőbb feladata pedig, hogy kooperációs hálózatba szervezze a magyar közösségeket. Ez a hálózat – szerepét tekintve – első körben lassíthatja, hosszú távon pedig megállíthatja és visszafordíthatja a magyarság számarányának csökkenését.

A pályázat feltételei között szerepelt a betöltött huszadik életév, a büntetlen előélet, a magyar állampolgárság, s valamely olyan tevékenység művelése, amely a szórványban kiemelten hasznos lehet az identitás-erősítés szempontjából (pl. közösségszervező, hagyományőrző, stb.) Az angol nyelvtudás elvárt volt, míg a célország nyelvének ismerete előnyt jelentett. Az ösztöndíjasok a szórványszervezetek kéréseinek megfelelően lettek kiválasztva a legkülönfélébb munkákra. Akadt köztük pedagógus, cserkész, pályázatíró, hagyományőrző, stb. A 65 ösztöndíjas számára a kinti szervezetek koordinációs és segítő mentorokat jelöltek ki. Külön érdekesség, hogy a nyertes pályázók között tizenhat külhoni származású fiatal is szerepelt, akik célirányosan nem a származási régióikba lettek delegálva.

A továbbiakban a Petőfi Sándor Program harmadik turnusa ösztöndíjasainak élménybeszámolóiból szemezgettünk. A nevek melletti települések az ösztöndíjasok állomáshelyeit jelzik.

Endrődi-Mike Attila, Simon Luca Eszter, Szilaj István, Fülöp Dóra, Ferkó Zoltán / Fotó: Polgár Portál


ERDÉLY       

Simon Luca Eszter – Zsobok:

Simon Luca Eszter        

Budapesti keramikus és néptánc-pedagógus vagyok, de foglalkozom még textiltervezéssel is. Egy jó barátom részese volt a Kőrösi Csoma Sándor Programnak. Ő mesélt a kinti magyarságot erősítő munkájának fontosságáról, a tánc-, és kézműves programokról, a gyerekfoglalkozásokról, stb. Az ő szavainak hatására jelentkeztem a programba. Jónak és fontosnak tartottam, hogy az állam foglalkozik ezzel.

Kalotaszegen, a zsoboki Bethesda Gyermekotthonban dolgoztam. Zsobok kicsi falucska, alig kétszázötven lelket számlál, viszont a legtöbb szórványtelepüléstől eltérően színmagyar közösség. A zsobokiak számára nem túl sok megélhetési forrás van. Vagy a gyerekotthonban, vagy a malomban, vagy pékségben dolgoznak. A változtathatatlan állandóba kissé már belefásultak. Három év alatt már hozzászoktak ugyan, hogy kilenc hónapra segítőket kapnak az anyaországból, de hogy utána hogyan lesz, arról sejtéseik sincsenek. Példának okáért nemrégiben ment el tőlük máshová dolgozni az egyetlen gyógypedagógus. A helyiek tapasztalata az, hogy aki nem oda születik, az két évnél tovább nem bírja náluk. Én is csak részben tudtam közel kerülni hozzájuk.  A beilleszkedésnél fontos volt szem előtt tartani, hogy a kalotaszegiek több előítélettel szembesülnek, mint például a székelyek. Ezért náluk sokkal kevésbé nyitottak. A felnőttekkel ellentétben viszont a gyerekek egész másmilyenek, nagyon befogadóak.

Zsobok egy németországi alapítvány mellett Magyarország részéről a Bethlen Gábor Alap és a Magyar miniszterelnökség támogatását is élvezi. A már kialakult kapcsolatrendszerhez személy szerint újat nem tudtam hozzátenni. Viszont nagy örömömre szolgált, hogy Szamosújváron volt egy olyan találkozó az ösztöndíjasoknak, ahol a mentorok is megjelentek. Így az itteni szórványban egy külön hálót tudtunk kialakítani. Ennek legfontosabb pozitívuma az volt, hogy a különböző településeken lévő gyermekotthonok is szorosabb kapcsolatba kerültek általunk.

Ferkó Zoltán – Kóbor:

Ferkó Zoltán

Már a program életre hívása előtt is jártam a szórványt egy játszóbusszal, ami mobil iskolaként is működött. Így amikor tudomást szereztem a programról, azonnal jelentkeztem. Az elmúlt hónapokat Brassó megye egy kétszáz fős kistelepülésén, Kóboron töltöttem. A falucska átlagéletkora hetven év, tehát lehet mondani, hogy a szórvány egy elöregedő közösségéről beszélünk. Szórványnál a hivatalos megjelölés a 30%-os részarány, vagy a 300 fő alatti népességszám. Hazánk ezeréves története során ennek a területnek a magyarsága demográfiailag többnyire defenzív állapotban volt, annak ellenére, hogy a Kárpát-medence 25 milliós lakosságából körülbelül 12 és fél millió a magyar. Örülök, hogy ha több évtizedes késéssel is, de létrejött a Petőfi Sándor Program.

Kóboron sajnos nagyon súlyosan érzékelhető a szociológiai hasadás. A fiatalok jobb esetben a közeli városokba, rosszabb esetben külföldre költöznek. A közösségi intézmények – az iskola, a templom, a közösségi ház, az óvoda – ezért lassan felszámolódnak. Már a lelkész sem ott lakik, csak kijár oda hetente, vagy kéthetente. A faluban maradó idősek jobbára bezárkózva élnek, s magukra vannak utalva. Kóbor mindig is szigetfalu volt. Ilyen helyen nem akar élni egy fiatal se. Ennek hatásait én is erősen érzékeltem. Az 1990 óta román betelepítettekkel megspékelt közösségben már az odaérkezésem utáni harmadik hónapban voltak konfliktusaim. Ezek abból adódtak, hogy úgy éreztem, a falu már saját magáról is lemondott. Így szinte lehetetlen segíteni. Gyerek vagy fiatal alig van. Az asszimiláció tökéletesen működött. Kóbort ezért úgy is nevezik, hogy „a szórványok szórványa”. Fő feladatom tehát itt az volt, hogy az öregek életébe egy kis magyar színt vigyek.

A község lakosságának néhány évtizede van hátra. De mégis ott fog állni a Kárpát-medence egyetlen magyar és református erődtemploma, ami továbbra is egy magyar épített örökség lesz.  Ide továbbra is lehet majd turistákat vinni, hogy megnézzék.

KÁRPÁTALJA

Szilaj István – Beregszász és környéke:

Szilaj István

Civilben mérnök, tanító és sportoktató vagyok. Hivatásom szerint pedig tizenegy éve foglalkozom a hagyományos magyar harcművészettel, a barantával. Kárpátaljára egyrészt azért szerettem volna kerülni, mert ott még nincs baranta szövetség. Másrészt pedig azért, mert véleményem szerint jelenleg Kárpátalja van a szórványok közül a legnehezebb helyzetben. Én pedig szeretem a nehéz helyzeteket, mert szeretek segíteni.

Az egykori Ugocsa vármegye területére kerültem. Beregszászban, Tiszapéterfalván, Nagyszőlősön, Királyházán, Csepén és Tekeházán végeztem szolgálatot. Azt tapasztaltam, hogy Kárpátalján a magyar közösségek nagyon összetartóak, főként a görög katolikus egyház kohéziós ereje következtében. Persze a falukban könnyebben maradnak magyarok az emberek, mint a városi szórványban. A közel kétezer fős, majdnem teljesen magyar Csepén például vasárnaponként teli van a templom. Ide épp egy templomfelújításkor érkeztem, ami már önmagában szimbolikus. A mentorom is egy görög atya volt, az első hónapban a parókián kaptam szállást. Mivel a görög papok a felszentelés előtt házasodhatnak, így a parókián családi és baráti közegbe is kerültem.

Kárpátalján világossá vált számomra, hogy mennyire fontos a magyarságot minél színesebb közösségekben megélni. Akár felekezetekben, akár néptánccsoportban, különböző egyesületekben. Jellemző ránk, hogy különböző szekértáborokat alkotunk. De a legszebb feladat a különböző szekértáborok között hidat képezni. Akár mondjuk a baranta által, melynek négy-öt közösségét is sikerült életre hívni Kárpátalján.

FELVIDÉK

Endrődi-Mike Attila – Fülek:

Endrődi-Mike Attila

Bár Füleken az emberek nagyon barátságosak és befogadóak, igen nehéz elmagyarázni nekik, hogy brutális elnyomás alatt vannak az ottani államhatalom részéről. Aljas, szinte láthatatlan eszközökkel próbálják őket asszimilálni. Ezeket sok esetben az ösztöndíjas látja, az ott élők viszont nem. Amit Felvidéken tapasztaltam, az, hogy megszűnt a nemzet túlélési ösztöne. Nincs az a dafke hangulat, mint, mondjuk, Székelyföldön. Szépen lassan olvad a dolog. Konfliktusforrás volt sok esetben a nyelvhasználat is. Sikertelenül próbáltam meggyőzni őket arról, hogy a palóc tájszólás szép. A konfliktusokat viszont igyekeznem kellett elsimítani, hiszen én ott a magyar államot képviseltem.

Füleken a helyi magyar kulturális szervezeteknek dolgoztam. Tevékenységem igen sokrétű volt: programszervezés, plakátkészítés, szövegírás, kisgyermekeknek ringató foglalkozás. Emellett pedig magyar nyelv és irodalom, etika, földrajz, színjátszó szakkör. Ebből kifolyólag jogosan hívják egyesek az ösztöndíjasokat „a nemzetpolitika svájci bicskájának”. A közösségépítésen belül kiemelten fontosnak tartottam a ringató foglalkozásokat. Ezeket óvodás korig szervezik az anyukáknak és csemetéiknek. Ugyanilyen fontosak voltak a zenei foglalkozások is. E kettő révén el lehet érni, hogy a gyermek magyar környezetben szocializálódjon. Így a későbbiekben jó esély van arra, hogy szülei magyar óvodába, magyar iskolába, majd magyar gimnáziumba fogják íratni őt. Ezt a célt, ha lehet mondani, már a gyermek magzati életében ki kell tűzni.

DÉLVIDÉK

Fülöp Dóra – Orbászvár – Szarajevó:

Fülöp Dóra

Foglalkozásomat tekintve az Igazságügyi Minisztérium referense vagyok. Régóta érdeklődöm a horvát nyelv és kultúra iránt. A szórvánnyal először úgy kerültem kapcsolatba, hogy részt vettem a magyarországi horvátok és a délvidéki magyarok közös kapcsolattartó rendezvényein. Aztán elkezdtem kissé részletesebben nyomon követni a szarajevói magyarság életét, valamint kutatni történelmét. Először, mint magánember látogattam el oda. Miután megismertem az ottani ösztöndíjasok munkáját, megérlelődött bennem az elhatározás, hogy én is jelentkezem a programba. Bosznia-Hercegovina két különböző városában dolgoztam. Az egyik a Szerb Köztársaság területén lévő Banja Luka (magyarul Orbászvár, de ezt szinte már senki sem használja), a másik pedig az onnan 190 km-re, a Föderációban lévő Szarajevó. Az ország két entitásból áll. A Boszniai Szerb Köztársaság inkább szerb lakosság által lakott, a Föderációban pedig főként muszlimok élnek. Ennek okán – főként Szarajevó – meglehetősen multikulturális terület, bár az ortodox szerbek kicsit zárkózottabbak más kultúrákkal szemben. A főként muszlim Föderáció területén viszont meglehetősen releváns a zsidó és keresztény behatás is. Szarajevót a négy vallás városának is mondják. A szórvány magyarság lélekszáma Szarajevóban mintegy 300 fő. Ez kevesebb mint harmada a háború előtti létszámnak, a megmaradottak viszont erős kolóniát alkotnak. A mentor általában egy természetes személy, aki a helyi magyar egyesület vezetője is egyben. A régió magyar egyesületei egytől egyik önfenntartó szervezetek, így a szarajevói is. Csak az utóbbi évek egyre erősödő nemzetpolitikai stratégiája révén kapnak jelentősebb anyaországi támogatást.

Mivel a mikroközösségben igen kevés a gyermek és fiatal, s még kevesebb köztük a magyarul jól beszélő, ezért bevontam a foglalkozásokba azokat a magyar családokat is, akik valamely oknál fogva (diplomáciai kiküldetés, munka, stb.) kint tartózkodtak. A Bethlen Gábor Alapnál nyert pályázatunk révén pedig megtarthattuk „Kommunikáció és hídépítés a volt Jugoszlávia magyar közösségei között” című rendezvényünket Szarajevóban. E rendezvényen vendégül láttuk a horvátországi, szlovéniai, szerbiai, macedóniai, és bosznia-hercegovinai magyar egyesületek képvelőit. Nagy örömömre szolgált, hogy a találkozón képviseltette magát a miniszterelnökség delegációja is.

A beszélgetést Schön György vezette. Az est közös népdal-énekléssel és táncházzal fejeződött be, zenekari kísérettel. Szervezője Farkas Márton leendő Petőfi ösztöndíjas volt.

A Semmelweis u 4. alatt található Háló Közösségi és Kulturális Központ (rövid neve S4) rendszeresen szervez színvonalas eseményeket (koncert, kiállítás, táncház, népdal-éneklés, könyvbemutató, stb) Szeretnének egyre több fellépési, bemutatkozási lehetőséget adni külhoni közösségek, csoportok számára. Havi rendszerességgel kötetlen találkozókat szerveznek itt tanuló külhoni fiatalok számára.

Hozzászólások

hozzászólás

The following two tabs change content below.
Share

Esetleg más?

Ambrus Csaba: Berci, ez Tusványos, nem a Pride!

Az újraszerveződő baloldal nem adja fel. Láss csodát magyar, az MSZP századjára is kezet nyújt …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.