2020 október 29., csütörtök

Lady Malmsbury-Croft és a fogolygyilkosságok

Share

 

 

 

Mi a különbség aközött ha megölünk 100 amerikai vagy 200 német foglyot? Csak annyi, mint egy bestseller és a halálos ítélet között. Avagy néhány gondolat a politikai korrektségről és az egyes hadifoglyok halálának piaci értékéről.

Lady Malmsbury-Croft Szerb Antal Pendragon legenda c. regényében szerepel, s a hölgynek van egy különleges tulajdonsága: képes ismeretlen embereket összehozni, bábáskodni barátságok felett. A regény főszereplőjét, aki a XVII. századi angol misztikusokat tanulmányoz, úgy mutatja be a Pendragon Earljének, mint „aki középkori angol rovarevőkkel foglalkozik, vagy ókori olasz cséplőgépekkel, most nem emlékszem pontosan. De szóval, valamivel, ami önt nagyon érdekli” – és ebből a barátságból születik a regény.

Nekem is van egy Barátom, aki hasonlóan különleges képességekkel rendelkezik, de ő nem barátságokat hoz össze emberek között, hanem engem a könyvekkel. Minden év Karácsonyán könyvet kapok tőle, olyan könyvet, amire valószínűleg nem figyelnék fel magamtól, aminek a stílusa más, mint az én regényeimnek (értsd: olvasmányos), mégis, amiket nem tudok letenni. 

 

Idén Karácsonykor, Manszur Abdulin könyvét, A vörös út: A Volgától a Dnyeperig – Egy szovjet gyalogos visszaemlékezései kaptam ajándékba, azzal, hogy ha az új regényem, az Ábrahám megkísértése egy öreg náciról szól, olvassak egy öreg vörös katonáról is. És be kell vallanom: nem tudtam letenni a könyvet, két vagy három nap alatt elolvastam.

Az én korosztályomnak, akivel fiatalabb korában rengeteg filmet nézettek meg a hős szovjet partizánokról illetve a szintén hős és emberséges vörös katonákról nehéz újat mondani ebben a témában, de a könyv szerzőjének sikerült: őszinte volt. Kíméletlen realitással írt le mindent, amit át kellett élnie arról, hogyan hajszolták őket a halálba parancsnokaik, a háttérben működő megsemmisítő osztagokról, akiknek a visszavonuló bajtársaikra kellett lőniük, arról, hogy sokszor csak úgy jutottak élelemhez, ha a németeknek szánt utánpótlást megszerezték (aki tudja, hogy éheztek a német katonák Sztálingrádnál, el tudja képzelni, milyen lehetett a szovjet katonák ellátmánya, ha az volt királyi lakoma, ha ebből egy részt lecsippenthettek).

 

Mégis, most nem könyvismertetőt szeretnék írni, hanem arról, ami a könyvet olvasva eszembe jutott. De hadd kezdjem kicsit távolabbról a történetet!

Hadd mutassak egy képet:

 

 

Ismerős? Talán az emlékek mélyén. A fényképen Joachim „Jochen” Peiper ezredes látható, akiről A halál 50 órája c. film főszereplőjét, Martin Hesslert mintázták:

 

 

 

Peipert a világháború után bíróság elé állították, mivel egysége Malmedy közelében nagyszámú amerikai katonát lőtt le (ez szintén szerepel A halál 50 órája c. filmben) és halálra ítélték. Később kiszabadult és Franciaországban telepedett le, ahol 1976-ban ismeretlenek meggyilkolták:  rágyújtották a házát és bennégett. Érdekes, hogy az 1965-ben bemutatott filmben Hessler szintén tűzhalált halt…

A Malmedy mészárlás körülményei még ma sem tisztázottak: korábban általános vélekedés volt, hogy előre eltervezett gyilkosságok történtek, ma már valószínűsítik, hogy a sok fogságba esett amerikai katona őrzésére elégtelen erőket hagytak hátra, s amikor azok szökni próbáltak, az őrök közéjük lőttek. Nem tudni pontosan a számukat, 72 és 130 között mozognak a becslések.

A helyzet tisztázatlansága ellenére, 73 embert állítottak a háború után bíróság elé Dachauban, akik közül 43 embert halálra ítéltek (szerencsére az ítéleteket nem hajtották végre, 1950 és 1956 között szabadon engedték a foglyokat). Hiszen ez olyan méretű vérengzés volt, ami igazságtételért, büntetésért kiáltott…

 

És most olvassuk Abdulin visszaemlékezéseit:

 

„Átjárt az eszme, hogy amíg élek, már jó előre bosszút állok a németeken, megy egy percig sem reméltem, hogy túlélem ezt a mészárlást. Egyszer az én kezdeményezésemre agyonlőttünk legalább 200 sebesült nácit egy zöldségraktárban. Némi sajnálattal kell azonban megjegyeznem, hogy katonáink többsége passzív volt.”

 

Abdulin: miután 200 sebesült németet meggyilkolt, bestseller író lett

 

Maga vallja be, hogy 200 fogoly kivégzésében vett részt. Abdulinnak békés öregkor jutott, hős veteránként emlékeznek rá, rendezgethette az emlékeit és a kitüntetéseit… Peipert bíróság elé állították, halálra ítélték, majd később meggyilkolták fele-harmadannyi ember haláláért.

Vajon mikor jutunk el oda, hogy a két totalitárius rezsim bűnei azonos súllyal essenek latba? Hogy ne a színek, a vörös vagy barna számítsanak, hanem az, hogy ártatlan emberek haltak meg? 

 

 

 

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

#Muzej2019 – Gül baba türbéje

Már többször is kénytelen voltam megállapítani, hogy mi magyarok, furcsa egy nép vagyunk. Most éppen …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.