2017 november 19., vasárnap

Legyen dimenzióváltás! – Beszélgetés Lentner Csabával 1-2. rész

Share

„Magyarország a rendszerváltozást követő két évtizedben kereste saját útját, de miközben görcsösen igyekezett felkapaszkodni a hőn vágyott Nyugat szekerére, nem vette észre, hogy csöbörből vödörbe kerül. Az aktuális vezetés nem értette meg, hogy egy ország szabadsága és függetlensége merő ábránd csupán, ha adósságteher alatt roskad. Tán hiányzott a képesség is, de a bátorság, az öntudat és az akarat egészen biztosan nem volt jelen. 2010 óta azonban új kép rajzolódik, s a nehézségek ellenére tetszetős ez a kép. Ha egyetlen mondatban kellene meghatároznom, mi változott, azt mondanám: a magyarság visszakapta önmagába vetett hitét. Lentner Csaba éppúgy hisz a gondolat és a cselekvés erejében, mint jómagam, épp ezért nem fulladt káoszba egy közgazdász és egy bölcsész eszmecseréje.” – Polgári Szilvia

Prof. Dr. Lentner Csaba, közgazdász, egyetemi tanár, intézetvezető, a Doktori Tanács törzstagja, a Polgári Szemle társadalomtudományi folyóirat főszerkesztője

Tanár úr, mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás? Az ellenzék előszeretettel magyarázza a 2010 előtti sikertelenséget a gazdasági válsággal. Valóban a válság volt a fő oka a gazdasági mélyrepülésnek, vagy az már eleve egy legyengült gazdaságot talált el?

A 2008-as európai uniós válság előtt Magyarország már instabil pénzügyi állapotban volt; 2006 őszén, az akkori Gyurcsány-kormány hozott egy konvergencia-pálya kiigazító csomagot, amelynek az volt a lényege, hogy a költségvetés adóbevételei, illetve kiadási oldalán, összhatásait tekintve 2500 milliárd forintos megszorításra került volna sor. Azt akarták elérni, hogy a 10% körüli költségvetési hiányt és a 80%-os államadósságot lejjebb szorítsák, tehát a Gyurcsány-kormány gazdaságpolitikája 2006 őszére már vállalhatatlanná vált, az ország lényegében pénzügyileg instabil állapotba került. 2002-ben a Fidesz-kormány 60% alatti államadósság aránnyal adta át a kormányzást; ez 2006-ra a folyamatos költségvetési hiány és államadósság növekedés következtében már 75-80%-ra duzzadt, 2010-re pedig majdnem 85%-os volt a mértéke. Tehát az országot a szocialista kormányok eladósították. Na most, a nemzetközi válság, ami 2008-ban bekövetkezett, csak lökött egyet a szakadék felé tartó magyar gazdaságon. Súlyosan érintett bennünket, mert a belső erőforrások kihasználatlanok voltak, a hazai vállalkozások, a mezőgazdasági termelők elsorvadtak, nehéz adóterheket nyögtek, az állami támogatások pedig nem érkeztek el hozzájuk. Az akkori kormányok a nemzetközi vállalatokat támogatták mind adópolitikában, mind pedig támogatáspolitikában.

Van olyan elem, ami szignifikánsan kiemelhető?

Például az egymilliárd forint fölötti beruházásokhoz kötődő adókedvezmények; ezeket szinte teljes mértékben le lehetett írni, de hát ilyen összeg fölött egy hazai kisvállalkozó nem tud beruházni. Ez csak a nemzetközi vállalatokat érintette, másrészt ezek a nemzetközi cégek jobbára vámszabad területen voltak, így áfát, jövedéki adót nem fizettek, még hírből sem ismerték a magyar adórendszert, tehát onnan ők csak állami támogatásokat kaptak.

Ezt nevezik neoliberális gazdaságpolitikának? Csak mert bölcsész vagyok… érti, mint egy hatévesnek…

Igyekszem… tehát igen, egyértelműen neoliberális gazdaságpolitika érvényesült és 2006-ra ennek az összeomlása be is következett. A nemzetközi válság csak fölgyorsította a folyamatot, az óriásira nőtt államadósságot Magyarország kívülről finanszírozta, például a devizahiteles családokat, de az Egyesült Államokból elindult válság következtében a források is megdrágultak.

Hab a tortán?

Igen, mondjuk egy autó, amelyik gurul a szakadék felé és nincs rajta fék. Ez 2006-ban már visszafordíthatatlanná vált, két évvel később pedig ami bekövetkezett, az maga volt az államcsőd, a szakadék alja. És akkor az IMF, a Világbank és az Európai Központi Bank 25 milliárd dolláros hitele mentette meg az országot, hogy effektíve ne kelljen az államcsődöt bejelenteni.

Akkor vették föl az IMF hitelt?

Igen, azt a 25 milliárdot. Tehát 2008-ra a neoliberális gazdaságpolitika végérvényesen – nemzetközi és hazai térben egyaránt – megbukott. Az a termelési filozófia, az a gazdaságpolitika, amelyet a ’80-as évek végétől Magyarország alkalmazott, az 2006-ra kudarcot vallott.

Emlékszem, akkoriban elfogyott a levegő a kisvállalkozások körül, borzasztó sokan zárták be a boltot.

Erről van szó, elfogyott a levegő; a neoliberális gazdaságpolitika azt jelentette, hogy a 10 millió magyar állampolgárból 3,6 millió dolgozott, ebből 1,8 millió fizetett adót, azaz csupán a fele. Jelenleg viszont 4,4 millióan dolgozunk, és ugyanennyien fizetünk adót. Tehát a költségvetés bevételi szerkezete is rögtön más lett.

Akkoriban sokan működtek a feketegazdaságban és mellette vették föl a munkanélküli segélyt, amely majdhogynem megegyezett a minimálbér összegével. Egyszerűen nem érte meg bejelentett állásban dolgozni.

Igen, ez így volt. Ha összevetjük a ’95-ös Bokros-csomagot és a 2006-os konvergencia-pálya kiigazítást, mindkettőnek ugyanaz volt az alapfilozófiája – megszorítások. Tehát a bérből- és jövedelemből élőkön, hazai vállalkozásokon még egyet csavarni, még több adót beszedni tőlük, még több támogatást elvonni. A Bokros-csomag sem oldotta meg a problémát, ugyanis a hatásai átmenetiek voltak, rövidtávon csökkent a költségvetési deficit, csökkent valamit az államadósság is, de gazdasági visszaesés következett be. El tudtak éppen érni egy erőltetett egyensúlyi állapotot, de ez nem járt gazdasági expanzióval, nem járt növekedéssel. És ugyanez volt 2006-ban, 2008-ban is – átmeneti egyensúly, többletterhek kivetése, de gazdasági visszaesés és munkanélküliség. 2010-től viszont egyidejűleg van pénzügyi egyensúly és gazdasági növekedés. Ennek az új ciklusnak ez volt a legnagyobb vívmánya.

Mik az unortodox gazdaságpolitika főbb jellemzői?

Szakítás a neoliberális gazdaságpolitikával; a belső rezidensek, azaz a lakosság, vállalkozások, a kisebb érdekérvényesítő képességgel rendelkező csoportok folyamatos megsarcolásával való szakítás, közteherviselés, az államnak a gazdaságban való tudatos, ésszerű befolyásoló szerepe, az állami szabályozásnak, ellenőrzésnek a megerősítése, és a hazai vállalkozások, lakosság helyzetbe hozása. Ez a magyar modell lényege; történelmi gyökerekből táplálkozik, a kiegyezés utáni Magyarország, a két világháború közötti időszak, vagy akár a 1999-2002 Széchenyi-terv szintén a belső erőforrások fejlesztéséről szóltak. Tehát az állam tudatosan, ésszerűen bevonul a gazdaságba, és ott szabályozó, koordináló tevékenységet fejt ki. A neoliberális filozófia szerint a piaci szereplők korlátlan automatizmusokkal gazdasági növekedést és pénzügyi egyensúlyt tudnak teremteni, de ez nem igaz; az Egyesült Államokban 2007-re, Nyugat-Európában 2008-ra, Magyarországon pedig már 2006-ra bebizonyosodott, hogy az állam túlzott kivonása a gazdaságból, gazdasági válságot okoz.

Tehát az állam, mint aktív piaci szereplő jelenik meg?

Igen, az államot ettől az alanyi jogától, amit a létével vindikál magának, nem lehet megfosztani. És a neoliberális gazdaságpolitikának ez az óriási problémája, ezért egy idő után fenntarthatatlanná válik.

Még inkább szétnyílik az olló?

A társadalmi csoportok közti jövedelemkülönbségek nőnek, ahogy a különböző vállalatméretek közti profittermelő képesség is. Ráadásul, akiknek jobban megy, azok is információs aszimmetriákkal küzdenek, mert ugye versenyeznek egymással, hogy minél többet termeljenek, de nincs közöttük koordináció, tehát az állam nem ellenőrzi és nem is szabályozza őket. A ’29-33-as válság oka a túltermelés volt, míg a 2007-es, elsőként USA-ban jelentkező válságé pedig a túlhitelezés. Ami most bekövetkezett a világban, meg nálunk is, az nem csupán pénzügyi, vagy gazdasági válság, hanem a neoliberális világrend rendszerválsága, amely nem tudja megvalósítani, hogy a gazdálkodás szabadságán keresztül a társadalom számára általános közjólétet teremtsen.

Nincs szociális érzékenysége?

Hát nincs. Aki profitban gondolkodik, annak nincs.

Mi a helyzet az euróval, vállalhatnánk-e, és ha igen, szeretnénk vállalni?

Akár a jövő héten is. Azokat a maastrichtii kritériumokat (az Európai Uniót létrehozó maastrichti szerződés 121. paragrafusában felsorolt feltételek, amelyeket az EU-tagállamoknak teljesíteniük kell az Európai Gazdasági és Monetáris Unió harmadik szakaszába való belépéshez és az euró bevezetéséhez – szerk.), amelyek megfogalmazódnak egy belépni kívánó országgal szemben, Magyarország lényegében teljesítette, még az árfolyam-stabilitást is. De Magyarországnak nem érdeke belépni az európai monetáris zónába, mert az nagyon súlyos gazdasági problémákkal küszködik, kétséges a jövője is. Nem vagyok abban biztos, hogy 2020 után az európai monetáris zóna meg tud maradni, de ebben a formájában maga az Európai Unió se biztos. A monetáris zóna lényege, hogy közös a monetáris politika, ám nincs közös fiskális politika, így fizikai képtelenség összehangolni a fiskális és a monetáris mechanizmusokat.

Tisztázzuk a fogalmakat, mi, mit jelent, a monetáris mechanizmusoknak a kamatokhoz van közük?

Nem csak a kamatokhoz, hanem a Jegybankhoz, pénzteremtéshez, pénzkibocsátáshoz, árfolyam-politikához, kamatszázalékokhoz, kedvezményes, gazdaságot segítő beruházási hitelekhez, államadósság közvetlen vagy közvetett finanszírozáshoz – ami nagy segítség a reálszektornak –, és így tovább.

A fiskális pedig az adó?

Igen, a kormány adó- és támogatáspolitikája.

Ezek szerint most nem volna szerencsés számunkra az euró bevezetése?

Nem, most semmiképp. Ez nem a mi pályánk. Nem homogén az európai monetáris zóna, mert eltérő gazdasági fejlettségű országokból áll. A közös monetáris politika akkor volna jó, ha egyenlő fejlettségi szinten lennének az országok. Ezt lett a veszte Görögországnak is, vagyis úgy lépett be a monetáris zónába, hogy a gazdasági fejlettsége messze elmaradt a fejlett nyugat-európai országokétól.

Gyakori vád, hogy jobban fejlődnek a közép-kelet európai országok, mint Magyarország. Ez miért van így? Mondjuk Szlovákia példáján, ha már az euróról beszéltünk.

Azért, mert 2002 után – amikor Magyarország Csipkerózsika-álomba szenderült,  vagyis a pénzügyi hiány gúzsba kötötte hazánkat – Szlovákia hihetetlen fiskális és pénzügyi reformfolyamatba kezdett és az sikeres is volt. Magyarország pedig eladósodott, ismét külső tényezőtől, az IMF-től került függő pályára. Persze Szlovákiának nem volt se Medgyessy, se Gyurcsány-kormánya.

Nem tudtuk behozni a lemaradást?

A 2002-2010 között keletkezett szakadékot Magyarország és Szlovákia, vagy épp Lengyelország között, azt még valóban nem tudtuk behozni.

Van rá reális esély?

Van, határozottan van; a magyar gazdasági növekedés folyamatos, olyan 4%-os mezsgyén van, pénzügyi stabilitás övezi, moderálható az infláció, alacsonyak a kamatok és 700 ezer emberrel több dolgozik, tehát a társadalom munkaalapúvá vált. Jó úton járunk.

És a bérunióval mi a helyzet?

Nézze, az elmúlt hét évben a nettó reálbérek Magyarországon 45%-kal emelkedtek, jövőre is emelkednek majd, megszülettek a bérmegállapodások. Én azt gondolom, hogy az országnak a teljesítőképessége és a magyar munkaerő termelékenysége ekkora lehetőséget biztosít. Nálunk a monetáris zóna tagállamaihoz képest nagyjából 75%-os bérdeficit van, azaz 6-7 euró körüli az egy ipari munkaórára jutó munkabérköltség, míg Németországban közel 40 euró, a Benelux államokban pedig még magasabb. Tehát folyamatosan emelkednek a munkabérek, úgy, ahogy a termelékenység emelkedik, de meg kell mondjam, a termelékenységgel Magyarországon komoly problémák vannak. Viszont úgy kifizetni még több bért, egy tollvonással úgy behozni azt a 75%-os deficitet, ami köztünk és Németország között van, azzal járna, hogy a nemzetközi tőke, amely az alacsony munkabérek végett jött ide, elmenne. Semmire sem mennénk, mert munkanélküliség lenne. Amellett ez olyan terhet jelentene a kis- és középvállalati szektorra, amelyet nem tudna kigazdálkodni. Ők maradnának ugyan, de nem tudnák kitermelni. Az államháztartás terhére viszont nem lehet a béreket teljesítmény nélkül növelni, felelőtlenül költekezni. Tehát a nemzetközi cégek elmennének, a magyar termelékenység pedig nem tart még ott, mint ahol a német.

Ezen mit ért konkrétan?

Nincs meg az a szakképzettség a magyar munkaerőben; a fejlettsége, a munkafegyelme, az egészségi állapota eltér a némettől, aki egyrészt fegyelmezettebb, másrészt pedig lényegesen jobb az egészségi állapota. A magasabb bérek több hozzáadott értéket, több szellemi tőkét igényelnek, és azért legyünk tárgyilagosak – Magyarországon összeszerelő üzemek vannak.

Mit tehetünk?

A képzés, illetve annak átalakítása és az egészségügyi ellátórendszer fejlesztése kulcskérdések. Nézze, a gazdaságfilozófiának a lényege az értékteremtés. Nálunk az elmúlt hét évben értékteremtési folyamatok zajlottak le. Van egy stabil állampénzügyi rendszerünk, gazdasági növekedés és pénzügyi egyensúly jellemez bennünket, munkaalapú társadalmat tudtunk kialakítani. Ugyanaz az értékteremtési folyamat zajlik nagyságrendileg is, mint a kiegyezés utáni, vagy a két világháború közötti időszakban. Ha pedig van értékteremtés, akkor értékvédésnek is lennie kell. Gazdasági vetületben az értékvédés alatt azt értem, hogy a magyar modellt és annak tudományos módszertanát tanítani kellene az egyetemeken.

Változtatni a szemléletmódon?

Így van, a szemléletmódot át kell alakítani a közgazdasági, államtudományi és jogtudományi területeken. Sajnos itt megtorpanás van, sőt, ha kritikusan nézem, inkább visszarendeződés, tehát 2018 után mindenképp szükség van a dimenzióváltásra. Mert tanítgatni kevés, ezt tanítani kell. Most, ha kikerül a közgazdasági egyetemről egy hallgató, vagy a jogról, akkor légüres térben találja magát, nincs fogalma arról, ami a gazdaságban, vagy a közigazgatásban zajlik. Mert nem tanulta, csak tanulgatta, nem tanítottuk, csak tanítgattuk az új típusú közgazdasági, állampénzügyi módszereket. Nézze, itt kemény csaták vannak; a nem konvencionális iskola képviselői – jómagamat is ide sorolom, Matolcsy György egyébként a szellemi atyja ennek a rendszernek – és a konvencionális, vagy másképpen ortodox iskola képviselői szemben állnak egymással. Utóbbiak azok, a neoliberális gazdaságpolitika hívei, akik kétségbe vonják a magyar gazdaság teljesítményét, azt hirdetik, hogy csakis európai uniós pénzekből fejlődik az ország; kétségbe vonják a munkahelyteremtést, a gazdasági egyensúly megteremtését. Jelenleg e két eltérő szemlélet a tananyagban döntetlenre áll, de én többre számítok, ugyanis a szakemberek teljesítményét csökkenti, ha nem a friss, up to date tudományos módszertant szerzik meg a hazai képzésekben.

A második részhez kattintson a következő oldalra, vagy IDE!

Hozzászólások

hozzászólás

The following two tabs change content below.

Polgári Szilvia

Polgári Szilvia író, publicista, szerkesztő, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkarán diplomázott történelemből és szerkesztésből, előtte pedig grafikát és tipográfiát tanult. 2009-ben publikálta kisregényét, Én, Marcus címmel; ezt követően számos történeti dolgozata jelent meg online. 2016-ban az Aetas Történettudományi Folyóirat közölte Hamvasztás Magyarországon című tanulmányát.

Latest posts by Polgári Szilvia (see all)

Share

Esetleg más?

HND: Zsö szvi Karl

A híres divattervező, a felső tízezer legendás ikonja, Karl Lagerfeld, aki Németország egyik legsikeresebb export …

3 hozzászólás

  1. Kiváló riport és írás !
    Prof. Dr. Lentner Csaba mindig is iránymutató volt számomra mert kristály tiszta logikával és retorikával mutatja be azt a gazdasági/társadalmi modellt amit egy polgári keresztény államnak képviselnie kell.

  2. Pongracz Csilla

    Gratulalunk Dr Lentner Csabanak,mindenki szamara ertheto eloadasahoz!!!!!Koszonjuk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.