2018 szeptember 24., hétfő
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) rajz- és esszépályázatának pályamunkája - Forrás: NSKI

Lélek Sándorné: Önéletrajz helyett (Hitvallás)

Share

A város fölé érkező pirkadó hajnal arany köntösbe bújt az ébredő nappal. A szőke Tisza partján egy szülőszobában felsírt a kislány. A folyó víztükrében fésülködő felhők bekukkantottak az ablakon, köszönteni a gyermeket.

Az egykori kislány megöregedett, de ma is vallja nem a születéskor, hanem a fogantatás pillanatában dől el az ember sorsa. Az a pillanat reá örök bélyeget nyomott, nem a homlokára, vagy a kezére ütötték, – kitörölhetetlenül a lelkébe, s az anyakönyvbe vésték be.

„Bűnös” szülők gyermekeként látta meg a felkelő napot, azon a nyári hajnalon. Az angyalok kórusa néma maradt, könnyeiket hullatták siratták a „burzsuj” gyermeket. Szüleinek minden bűne-, egy belvárosi hentes üzlet, takaros ház, amiben laktak és egy oldalkocsis motorkerékpár volt. Az államosítás után a folyosó végében lévő pár négyzetméteres mosókonyhába vihették haza az újszülöttet. Házukat, bútoraikat mások bitorolták. Az édesapa évekig nem kapott munkát — a munkásosztály ellenségének— az államosított „kapitalistának” nem járt. Alkalmi munkából tartotta el a családját. Műkövesnél és kőművesnél volt segédmunkás, hajtott lovas kocsit, fát rakott, szenet hordott és vagont pakolt. Kihasználták reménytelen helyzetüket, szegénységüket, az apát többször megkeresték a hatalom emberei,s egy „kis szívességért” gyerekeinek szép jövőt, jobb életet ígértek. Barátairól, ismerőseiről kértek volna „hangulatjelentést” cserébe. Nem vállalta. Tiszta kézzel, becsülettel, egyenes gerinccel alkalmatlan az ember effélékre. A visszautasítást nem vették jó néven, hamarosan őt figyelték meg! A megbízhatatlant, az osztályidegent, az ellenséget. Évekkel később, rájuk mosolygott a szerencse. Egy tsz-ben munkához jutott. Isten ajándékának vélte.

Egy üldözött szerzetessel, volt katonatiszttel hármasban alkottak brigádot. Nagy egyetértésben teltek a napok, hízott a jég, kenyeret adott. Valahányszor egyiküknek fogyott az ereje, a másik kettő besegített, hogy meglegyen a munkaegység. Naponta kérték a Teremtőt, hizlalja a jeget, amíg egyetlen szál nád van a tavon lesz munkájuk. Zúzmarás zimankóban a munka mezején kötött barátságuk egy életen át tartott. Együtt gondozták a nemzeti értékeket. A történelem igazságmagjait elvetették, hogy gyümölcsét az utódok leszüretelhessék.

Az emlékek vetítőjének első kockáján drótkerítés látható sok csigával és óriás udvarral. Álmában még sokszor hallja a villamos álmos csilingelését, bőrén érzi a hajnali hideg fuvallatát, a gyári bölcsőde további részletei már elmosódnak.

Az édesanya kereskedelmi érettségivel segédmunkát végzett.

A következő életkép kristálytisztán ragyog emlékezetének tükrében. Alföldi mezőváros rövid kis utcájában, mázas tetős frissen meszelt fehér házikó tündököl a napfényben. Két kicsi ablakszemeivel kíváncsian tekinget a keskeny utcára. A ház lábazatára szürke csizmát festettek, amivel pár centire, a szűk járdára lépett. Robusztus tölgyfa kapu, fekete szurokkal mázolva őrizte a házbelsőt. Vitézek utcájának nevezték a helybéliek. Anyai nagyapa háza abban különbözött a többitől, hogy a bejárata fölött cégtábla hirdette, itt lakik a szerszámkészítő kovács- és reszelővágó mester, Vitéz M. János. A takaros kis ház álompalotává nőtte ki magát a gyermek emlékezetében.

Szünidők során örök karácsonyt varázsolt nagyapó, csillagszóró délutánokon. Keskeny, hosszú műhelyében, szalvétányi ablak előtt, bőrkötényében ülve, a beszűrődő Nap aranysugár fényénél vágta saját készítésű reszelőit a sötétszürke csillogó acélforgács szőnyegen elterülő üllőn. Műhelye végében ívelt lábú parányi asztalkán, kecses üvegvázában, kis nemzeti színű zászló köszöntötte az érkezőt. A mester messze földön híres volt a munkájáról. Készen vásárolt ráspolyokkal nem lehetett sokáig dolgozni, élük hamar kicsorbult, megkopott.

Munkája elfogyhatatlan volt. Felváltva tevékenykedett a kovácsműhely és a vágó között. A gyermek követte őt, bárhol is időzött. Rácsodálkozott a különböző nagyságú fogas kerekek egymást átölelő körtáncára, a bőrből készült fújtatóra, a vörösen izzó acél hajlékonyságára. Örömmel múlatta az időt tatájával a műhelyben, képes újságokat nézegetve. Olvasni nem tudott, de kérdezni igen.

Cserfes gyerekként minden érdekelte. Hiába kutat az emlékeiben, ma sem talál válasz nélkül hagyott kérdést.. Izgatottan várta a nap fénypontját. A pillanatot, amikor öregapja munkáját elvégezve bőrkötényét a fogasra akasztotta. Újságpapírt sodort, az acél szőnyeget megkaparta, s kis dobozba töltötte a forgácsot. Néhány lépésnyire az üllőtől a sarokban meggyújtották a fáklyát. A dobozból kipöckölt acélreszelék csillagszóróként szórta megannyi sugarát, ünnepi fénybe öltöztetve az asztalkát, rajta a kicsi zászlót.

A nagyapa sváb származású volt. Az I. világháborút telefonistaként, a tűzvonalban harcolta végig. Súlyos sérüléseiből felépülve, többször önként tért vissza a csatatérre. Hazaszeretetét, bátorságát, vitéz kitüntetéssel értékelte a Kormányzó 1922-ben.

Nevét egy rendelet értelmében magyarosították.

Büszke volt hazájára, népére és vitézségére! Négy gyermekkel áldotta meg a Teremtő. Lányaikat társalgási szinten megtanították németül, de otthon kizárólag magyarul beszéltek. Álmaiban talán sétálhatott a Fekete-erdőben, ősei nyelvén szólva, de erről soha nem beszélt. Esténként fehér lepedőre vetített magyar népmeséket olvasott az unokáinak.

A kislányt a haza földjének illatával, édesapja sétaközben ismertette meg. Az apa elmondta gyermekének, áldott földünk azért oly zsíros és bőtermő, mert őseink vérével van megöntözve. Sétájuk során azt is megmutatta, hogyan ringatja Földanya bölcsőjében az aranyló búzamezőt.

Hallgatták a vérvörös ruhácskában öltözött pipacsok kórusát, akik arról énekeltek: soha ne feledjük a múltunkat, mert ki a múltját feledi, a jövőt nem érdemli. No, meg aztán, járt itt török és tatár, de mi itthon vagyunk, ez a hazánk!

Álmában sokszor látja ma is édesapja csillogó kék szemét, hallja halk szavát, ahogyan az örök igazságra megtanította:
— Alázattal meghajol a teli kalász, csak az üres ágaskodik értéktelenül felfelé törve.

A hajlott kalászban megduzzadt búzaszemen együtt fedezték fel a Krisztus fejet.

A nemzeti imánkat már akkor megtanulta, amikor még nem volt minden betű tisztán formálva az ajkán. Ünnepnapokon a Himnuszt, az asztalt körbe állva énekelte a család. Oly természetes volt ez számukra, mint a mindennapi asztali áldás. Hiába kérdezte olyankor a felnőtteket, miért sírnak, ha énekelnek? A válasz elmaradt, megsimogatták szőke copfos fejét, miközben a könnyeiket nyeldesték.

Lengyel nagyanyjától halott először Kodályról. A nagymama gyönyörű hangján sok népdalt tudott. A hagyományok őrzőjeként tisztelték, ismerték a környéken. Elképesztően sok mesét tudott. Játszva tanított, olyan ajándékot kaptak tőle, ami kevés gyermeknek adatott meg akkoriban. Láttak halottat háznál ravatalozni, hallották a sirató asszonyok kántálását, búcsúkon, körmenetekben vettek részt. Múzeumba hamarabb eljutottak, mint a bábszínházba.

A nagyanyó/ halála előtt érgörcsöt kapott, félig eszméletlen állapotában idegen nyelven imádkozott. Ekkor tudatosult a gyerekben, más az anyanyelve. Honnan is tudta volna, hiszen a mellkasában magyar szív dobogott.

A gyermek a kapott örökség magjaiból erős gyökeret eresztett, olyan fa nőtt a gyökér fölött, ami minden viharnak ellenállt és hitvallássá terebélyesedett.

Lehet a vére kevert annak, aki szívében, lelkében magyar! Mária országában, a Szent Korona védelmében vállalja a sorsát. Élete fája lehet dúsan termő, vagy szaggassa, tépje vihar, koronáját, gyökerét megtartja, hazáját, népét, soha el nem hagyja, meg nem tagadja! Ha majd eljön az óra, lelkét az Úr elé viszi, hogy tettét megítélje, testét a Szent Haza földjének visszaadja!

Hozzászólások

hozzászólás

The following two tabs change content below.
Egészségügyi szakdolgozóként, 1992. óta kutatom, tanulom, tanítom, a lélek-, és a szellem csodáját. Nyugdíjas koromban kezdtem el írni. Írásaim részben saját életképeim, emlékeim gyűjteménye. Könyveimben mindenkor a lélek kap fontos szerepet. Megjelent önálló köteteim: A lélek... c. sorozatban A lélek hangja (2008) A lélek kulcsa (2011) A lélek útja (2012) A lélek húrja (2014) Előkészületben: A lélek csendje (Megjelenése várható: 2016) Az önálló köteteken kívül kiadásra került baráti közösségünk szellemi otthonából: Wass akarattal: TÁROGATÓ HANGJÁN ANTOLÓGIA (2010) Tárogató Hangján Antológia 2 (2015)
Share

Esetleg más?

Slíz György: Sargentini Anyánk, régi nagy pátrónánk

“Elfogadták! Bevégeztetett! A magyaroknak annyi!” — Közölte diadalittasan a magyarellenes sajtó a címoldalakon. Már rakják …

2 hozzászólás

  1. Dékány Ilona

    Lélek Sándorné élettörténete végtelenül szomorú , mégis szép . Szépnek ítélem , mert bár sok –sok szenvedés “fűszerezte ” , de szerető nagyszülők , szülők gondozták a gyermeküket . Aki így tud visszaemlékezni a múltjára , annak a lelke tiszta . ÉS: Szerintem ez az életünk lényege.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.