Lullázás 22.: A halott szépségek múzeuma: Kripta-villa (Fonyód) Posted in: Egyéb kategória

Egyszer volt, hol nem volt Erdélyben egy fiatalember, Abrudbányai-Rédinger Ödön, kezdhetném a mesémet, aki halálosan szerelmes volt menyasszonyába, Magdiba, de a mese befejezése nem a hagyományos „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”; a lány néhány héttel az esküvőjük előtt egy titokzatos betegségben meghalt. Ödönt nem kímélte a sors: szerelme után hazáját is elveszítette, Erdély román fennhatóság alá került, hontalanul bolyongott a világban, de nem tudta elfelejteni se régi szerelmét, se régi hazáját. Hosszú ideig kereste azt a helyet, ahol felépíthetné szerelmük emlékművét, végül fonyódi domboldalon találta meg az ideális helyszínt, ami még Nápolynál is szebb volt a szemében. Villát épített családjának, s a pincében egy kriptát és emlékművet Magdinak.

Eddig egy romantikus mese, talán itt kellene abbahagynom, de az élet nem szereti a happy end-et. Felesége elhagyta, s a Háború után a házat államosították és szolgálati lakásokat alakítottak ki benne.

gyszer volt, hol nem volt, Fonyódon, egy gyönyörű lány, Molnár Csilla, Magyarországon a legszebbje (ő nyerte meg az első szocialista Szépségkirálynő-választást 1985-ben), de az ő meséje még ennél is rövidebb: egy évig sem viselte koronáját, 1986-ban önkezével vetett véget éltének.

Bár életemben sohasem követtem nyomon a szépségkirálynő-választásokat, mivel a szépség számomra mindig szubjektív és szemmel nem látható fogalom, mégis van abban valami jelképes, valami tragikus, hogy egy szépségkirálynő, aki az élet szépségének a jelképe inkább a halált választja, még azelőtt, hogy igazából élni kezdhetett volna. Halálát sokféleképpen lehet magyarázni, számomra a késő Kádár-kor reménytelensége és kilátástalanságát jelképezi.

Egy halott menyasszony és egy halott szépségkirálynő.

Bár a múzeum nem nagy, lényegében egy emlékszoba Molnár Csilla emlékére, és maga az üres kripta a pincében. Egy kőből kifaragott nászágy, egy fiatal lány mellett egy öregember fekszik, a soha be nem teljesült nászéjszaka ígérete. Néhány tárgy, mégis érdemes ide ellátogatni, s egy pillanatra elgondolkozni azon, hogy a szépség milyen mulandó és a szerelem milyen pusztító…

Vajon nemzeti karakterünk része, hogy a múltban élünk és soha nem tudunk örülni annak, ami van, és hogy ami kiemelkedik, ami szebb, mint az átlag, annak el kell pusztulnia?