2017 október 24., kedd
Fotó: PolgárPortál / Polgári Szilvia

Magyar tollal, magyar szívvel / Beszélgetés Gulyás Lászlóval 1-2. rész

Share

„Gulyás László társaságában beszélgetőpartnere azt érezheti, szellemi értelemben hazatért. Már-már rácsodálkozunk, hogy amiről és ahogyan beszél, miért nem evidencia minden magyar számára, bárhol is él a világban. Mert a magyar történelmet illő magyar tollal írni, magyar szívvel és magyar lélekkel. Nem vagyunk tökéletesek, ahogy más népek sem azok, ám hibáinkat nem dolgunk tálcán kínálni politikai ellenfelek számára. A rendszerváltozás óta nem történt szemléletváltás a magyar történettudományban, ám ha azt szeretnénk, hogy objektív képet kapjunk múltunkról, tennünk kell érte. Ez ugyanis jövőnk záloga.” – Polgári Szilvia

Prof. Dr. Gulyás László, történész, regionalista, menedzsment oktató, egyetemi tanár

Tanár Úr, az életrajzodban elsőre a legszembetűnőbb, hogy egymástól meglehetősen távolálló tudományterületeken kutattál; vannak történész publikációid, de számos közgazdász publikáció is. Miért alakult ez így?

Világéletemben történésznek készültem, amikor az általános 5. osztályában megvolt az első történelem óránk, úgy jöttem ki, hogy történész leszek. Az egyetemen történelem-földrajz szakra jártam, elkezdtem foglalkozni Teleki Pál földrajzi munkásságával és ott rögtön megkaptam, hogy egy ilyen fasiszta miniszterelnöknek az örökségét akarom feleleveníteni; tehát a földrajz oldalról ez a jelző azonnal megvolt. Történelemből pedig Beneš érdekelt és a magyar kisebbség helyzete, amely még 1990-ben is tiltott téma volt. Aztán 1991-ben, az államvizsgán az ex-párttitkár úr felesége – aki szintén erősen baloldali elkötelezettségű volt és elnöke a bizottságnak – a marxista tételt kérdezte, miután elmondtam a magyar és az egyetemes történelmi tételemet is; én pedig közöltem vele, hogy 1990-ben szabad választások voltak, és a marxizmust eltöröltük. Ezen persze alaposan összevesztünk, és megfenyegetett, hogy sohasem taníthatok majd, mármint a Bölcsészkaron. És úgy is lett. Ezért a Mérnöki Karon kezdtem el dolgozni, ráálltam a menedzsment és közgazdaságtudományi irányra. Különben élveztem, jó dolog az, ha például történészként tudok szervezni, értek a menedzsmenthez is. Persze ennek az is a következménye, hogy az elmúlt húsz évben duplán kellett dolgoznom, PhD-ból is kettő van, egy tiszta történészi és egy, a közgazdaságtudomány területén belül, ráadásul szervezéstudományból habilitáltam. De hogy egy bölcsészkarra valaha bekerülök-e és leszek-e úgymond hivatásos történész, az még mindig a jövő zenéje.

Most Szegeden vagy?

Igen, de történészként a Bölcsészkaron kellene történelmet tanítanom, ezzel szemben eddig leendő mérnököket tanítottam menedzsmentre a Mérnöki Karon. Kaptam ugyan egy lehetőséget, hogy óraadóként, ingyen és bérmentve a Horthy-korszak külpolitikáját taníthatom; ez tíz éven át ment is így, de 2014-ben azzal az indokkal vették el tőlem az órát, hogy ingyen sem lehet csinálni, mert rontom a mutatókat és a Bölcsészkar nem engedheti meg magának, hogy az oktató-hallgató arányt fölborítsa külső oktatókkal. Ezzel az indokkal váltak meg tőlem. Persze nyilvánvalóan ez csak ürügy volt, valójában a kart uraló balodali-liberális csapat nem szereti, ha nemzeti-konzervatív érzelmű ember tanít ott.

Ez a Szegedi Egyetem Bölcsészkarának legfőbb jellemzője.

Így van; ráadásul a tények magukért beszélnek, mert ha reggel 9:00-kor kiírnak egy ötvenfős kurzusomat, az 9:20-kor tele van, ezzel szemben akadnak olyan kollégák, akikhez ketten-hárman veszik csak fel a tárgyaikat. Szóval ez még irritáló is számukra, de szabad tanárválasztásnál egyértelműen megmutatkozik, ki az, akit a hallgatók kedvelnek. Pedig egyébként szigorú vagyok, rendszeresen buktatok, és annak ellenére tele van a terem, úgy, hogy nem vezetek katalógust.

Ez elég explicit visszajelzés. Az imént már említettük a Horthy-korszak külpolitikáját, ezzel a címmel most jön majd ki a kötetsorozatod ötödik része. Beszéljünk egy kicsit a korszakról, mert a közbeszédben és a politikai publikációkban is divatos ma összehasonlítani a Kádár-korral. Szerencsés-e a párhuzam?

Borzasztóan szerencsétlen, egyszerűen butaság, elég, ha csak megnézed a két korszak elejét; 1919-ben érkezett Horthy, patetikusan fogalmazva az ország megmentője, ő az az ember, aki megszervezett végre egy fegyveres hadsereget és rendet csinált az országban. És amikor 1920 márciusában kormányzóvá választották, fölsorakozott mögötte a hadsereg, számos magyar politikus, valamint több politikai párt.

Komoly társadalmi támogatottsággal bírt.

Igen, támogatta a társadalom is, tehát egy legitim politikusról beszélünk. Na most, ha ezt Kádárral összehasonlítjuk, leszámítva, hogy 1940-től ’56-ig belügyminiszter volt és részt vett a többpártrendszer szétzúzásában, az igazi, legkomolyabb bűnt 1956-ban követte el, amikor – finoman fogalmazva – szovjet szuronyok hegyén tért vissza. Tehát őt a Szovjetunión és egy nagyon szűk magyar kommunista csoporton kívül senki sem támogatta, sőt, az egész ország gyűlölte. Ezért a két korszaknak már a kezdeteit sem lehet összehasonlítani. A másik pedig, amit gazdaságtörténészként mondhatok, hogy a Horthy-korszak Trianon és mindenféle gazdasági válság ellenére fejlődést hozott Magyarországnak. Klebelsberg Kunó például, a korszak emblematikus kultúrpolitikusa, hát tessék megnézni ő miket épített, alapított, és akkor állítsuk szembe Aczél Györggyel, aki a Kádár-korban működött.

Miért, megalkotta a TTT-t… ( Tiltott, Tűrt, Támogatott, azaz a „Három T” a kommunista kultúrpolitika „terméke” – szerk.)

Azt meg… De komolyan, Klebelsberget az Aczéllal nem lehet egy lapon említeni. Egyszerűen butaság. Szerintem egyébként megfontolt szándékból mossák össze a két rendszert, de egyáltalán nem támogatom ezt a vonalat, mert nemcsak túl liberális, hanem szakmaiatlan megközelítés is; nincs olyan, hogy egy korábbit a későbbivel hasonlítom össze, csak kortársakat lehet egymás mellé állítani. Más a szituáció, más a nemzetközi helyzet, más a magyar helyzet, más a társadalom.

Fotó: PolgárPortál / Polgári Szilvia

Később még visszatérünk erre, de nem lehet, hogy egyszerűen csak a kommunizmust úgy próbálják relativizálni, hogy a Horthy-korszakot fasisztának állítják be?

De, pedig Magyarországon a nemzeti-szocialista és a fasiszta törekvések nem voltak olyan erősek, ennek ellenére a baloldali történészek Horthy-fasizmusról beszéltek.

Pedig a szélsőjobb nem rendelkezett komoly legitimizációval. 

Nem rendelkezett, Horthyék börtönbe küldték őket, Szálasi több évet töltött el Szegeden a Csillag börtön lakójaként, ilyenformán hogyan lehet fasizmussal megvádolni a Kormányzót? Ez nonszensz.

A rendszerváltozás óta történt-e szemléletváltás a történettudományban, csak mert egy-egy fölkapott téma még ma is rávilágít a mély szakadékokra. Szakmán belül közelítenek az álláspontok, vagy még mindig meghatározó a marxista történelemszemlélet?

1948-ban a kommunista párt maga alá gyűrte az egyetemek világát, azon belül a történészeket is, 1990-ben pedig a történettudományban a rendszerváltás elmaradt. Romsics (Romsics Ignác Széchenyi-díjas magyar történész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. – szerk.) írja a rendszerváltásról szóló könyvében, hogy 1990 után soha senkinek egyetlen hajszála sem görbült meg azért, amit az elmúlt rendszerben tett.

Ezek szerint nem volt szemléletváltás egyáltalán? Majd kihalásos alapon lesz?

Ez jó kérdés és két dolgot lehet rá válaszolni. Gyakorlatilag a ’90-es évek elején a magyar történettudomány rosszabb szituációba került, mint azt megelőzően. Nem hogy nem rúgtuk ki a kommunistákat, akik mindenféle aljasságot összeírogattak, de akadtak olyan emberek is, akik mondjuk húsz éven keresztül tanították a tudományos szocializmust, majd 1990-ben felfedezték magukról, hogy ők legújabbkori történelemmel foglalkozó szakemberek és kicseréltették a puccos táblát a tanszéken. A volt párttitkárok és a volt kommunista oktatók elárasztották a 20. századi történelemmel foglalkozó tanszékeket. Így lettek az egykori pártitkárokból „elismert” professzorok. És még egy nagyon fontos tényező: ők rendelkeztek negyvenévnyi tapasztalattal a működtetés tekintetében és pontosan tudták, a doktori iskolákat kell elfoglalni, mert azok a kulcspozíciók. A mai napig borzasztó erősen él ez a marxista irányvonal, a nemzeti-konzervatív oldal jóval gyengébb, különösen akadémiai vonatkozásban. Szóval a történettudományban szerintem nem volt rendszerváltás! Persze most mindenki azt mondja magáról, hogy független, meg értéksemleges, de valójában nem az. És amit a kihalásos alapról mondtál – nem lehet fölszámolni, mert arra gondosan ügyeltek az elmúlt évtizedekben, hogy az utánpótlást kineveljék. A doktori iskola azért kulcsfontosságú, mert ott kétféleképpen is lehet saját ideológiát érvényesíteni. Az egyik a témaválasztás, a másik pedig a hallgatók személye; ha valakiről tudják, hogy nemzeti konzervatív, az nem kerül be a doktori iskolába, a másik oldal képviselője meg igen. Ennek következtében sikerült egy olyan fiatal, vagy inkább középgenerációt kinevelni, akik tovább folytatják ezt a „nemes” marxista hagyományt.

Ez országos szinten igaz, vagy csak egyes egyetemeken?

Vannak kivételek, de a szegedi és a pécsi egyetemen – ezeket ismerem alaposan – a marxista vonulat a mai napig borzasztóan erős, és nagyon kevés olyan képzőhely van, ahol nemzeti-konzervatív kötődésű professzorok, vagy oktatók tudnának érdemben tenni valamit. De a létszámtúlsúly ellenére minőség tekintetében a nemzeti oldal már fölzárkózott. Nézd, a történész kétféle lehet – jó, vagy rossz. Nyilván a baloldalon is vannak kiváló történészek, meg selejtek, ugyanezt a jobboldalról is el lehet mondani. De sajnos az akadémiai címek, rangok és pozíciók osztogatásánál nem azt vizsgálják, ki a jó történész, hanem, hogy ki melyik szekértáborhoz tartozik. És akik a baloldalhoz tartoznak, azok mindig kiválóak, tehetségesek és fantasztikus könyveket írnak, de akik a jobboldalhoz, azok nem értenek hozzá, tehetségtelenek vagy vacak dolgokat hoznak létre.

Én egy objektív szempontrendszer szerint igyekszem gondolkodni. Mert mégiscsak a forrás az forrás, az adat meg adat kellene, hogy legyen. Persze tudom, az interpretáció nagyon nem mindegy.

Láttam olyan munkákat, amelyek ugyanazt a forrást használva kerültek egymással szembe. Például egy kárpátaljai fairtás eseténél: 1939-ben az ottani rutén kormány irtotta a fenyőerdőket, abból akartak önálló jövedelmet szerezni, a magyar állam pedig – akkor még nem volt bent Kárpátalján –, ezt erősen kifogásolta. A saját könyvemben én azt írom, hogy a kárpátaljai ukránok ténylegesen irtották az erdőket, és egy forrásra hivatkozom, a kolléga – akit most nem neveznék meg – pedig azt mondja, hogy ez a magyar kormány alaptalan vádja volt és ugyanarra a forrásra hivatkozik. Látod, még egy kétsoros forrást is lehet homlokegyenest eltérő módon értelmezni.

Ezek után alig merem megkérdezni, melyek azok a sarokpontok, ahol kimerevedtek a vélemények?

Az a baj, hogy inkább maszatolás folyik. Az egész 20. századi magyar történelem vita tárgya. A lista hosszú, kezdjük a trianoni békeszerződéssel; megérdemeltük, nem érdemeltük meg? Aztán a Horthy-korszak egésze…

Már a megnevezés is problémás, nem? Van, aki békeszerződésnek aposztrofálja, és van, aki békediktátumnak.

Pontosan. Én nemzeti konzervatív történészként a békediktátum kifejezést használom. Nincsen közös szókincsünk, tehát először is azt kellene megalkotni. Sokak Trianont békeszerződésként aposztrofálják, hivatkozva az angolszász szakirodalomra, amelyben nincs elkülönítés, magyar békének hívják, én meg azt mondom, hogy a megszületésének körülményei miatt ez békediktátum.

Igen, a szerződés az feltételez egyfajta konszenzust, amely mindkét fél számára vélt, vagy valós előnyökkel jár. Trianon esetében erről tényleg nem beszélhetünk. És Horthy szerepe?

Horthy szerepe ugyanilyen vitakérdés, például államférfi volt-e és megmentette-e a hazát, vagy csak egy közepes képességű katonatiszt, aki jókor volt jó helyen, de hibát hibára halmozott? Horthyról az egyik fél azt mondja, megmentette a pesti zsidókat, a másik meg azt, hogy kizárólag az ő lelkén szárad a többiek elhurcolása. Vagy: 1945-ben, amikor a Vörös Hadsereg bevonult Magyarországra felszabadítás történt-e, vagy megszállás? 1956 – kik csinálták a forradalmat? A baloldali Nagy Imréék és a reformkommunisták, vagy a pesti srácok? Kádár-korszak: igaz, hogy véresen kezdődött, de azért az emberek jól éltek a legvidámabb barakkban, vagy kommunista diktatúra volt, Kádár pedig egy gazember és neki köszönhetjük, hogy ott tartunk, ahol? És akkor elérkeztünk 1989-ig, az egyik oldal rózsadombi-összeesküvésről beszél, és arról, hogy nem történt rendszerváltás, a kommunisták kiegyeztek a következő generációval, a másik meg azt mondja, a rendszerváltás milyen sikeres volt és mennyire jó nekünk. De tovább is mehetünk; 2004, az EU-ba történő belépés, kellett, nem kellett, rosszul jártunk, vagy jól?

Fotó: PolgárPortál / Polgári Szilvia

A nemzeti minimum szempontjából pedig fontos lenne a történészek közös szókincse.

Fontos lenne, de nincs. Jó példa erre még az Erdély elcsatolásával kapcsolatos szóhasználat. A románok szerint ez a „román földek egyesülése” volt, a magyar történészek meg azt mondják, elcsatolás, és nyilván, magyar történészként az elcsatolás szót kellene minden esetben használni, még ha Romániába megyek, akkor is. De most egy ügyes nyelvi trükkel elkezdték impériumváltásnak nevezni. Ez pedig azt sugallja, hogy ott lóg egy terület a levegőben, amely egyszer idekerült, egyszer meg oda. Holott Erdély esetében ez nem állja meg a helyét. De az sem szerencsés, hogy újabban a határon túli magyarokat saját politikusaink is „magyar közösségnek” nevezik. Ez egy, az unióból kiinduló nyelvi játék, mert e szerint a közösség lehet egy helyben született közösség, mint a magyar és lehet egy akárhányadik nemként választott gender-közösség is. Tehát összemossák a választott közösséget, azt, amelyiknek azért vagyok a tagja, mert oda akarok tartozni, azzal a közösséggel, amelyik nem tehet arról, hogy oda született, ahová, és a határokat valakik átrajzolták a feje fölött. Ezért én permanensen a „magyar kisebbség” kifejezést használom, mert a kisebbség keletkezik, nem pedig szabad identitásválasztás eredményeként jön létre. És nyilván nagyon nehéz egy olyan történésszel konszenzusra jutni, aki impériumváltást mond, vagy békeszerződést. Közös szókincs nélkül pedig nincs nemzeti minimum. Ráadásul, amikor bejön ez a posztmodern történetírás, hát nem tudom… három diplomám van, meg két PhD-m, de őszintén megmondom, amikor ezek az emberek beszélni kezdenek, vagy olvasom őket, nem értem, mit szeretnének közölni.

Lehet, ők se…

Lehet. Szerintem a történettudománynak van egy normális szókincse, évszámai, politikai eseményei, de a posztmodern írás, amit csak hablatynak hívok, arra jó, hogy elmaszatolja a tényeket. Ráadásul olyan témákat kutatnak, amelyek az értelmes témák elől veszik el a terepet. Mert ha csak hárommillió forintom van egy kutatásra, és az egyik hallgató azt mondja, ő azt szeretné kutatni, Budapesten mit főztek a nők az 1918-as évben, a másik meg egy francia forrás alapján szeretné megírni, a franciák milyen elvek mentén húzták meg a területi határokat, akkor én nyilván az utóbbira adok pénzt, vagy adok több pénzt a két lehetséges téma közül. De a mai magyar történetírásban a kevésbé fontos témákra adják a pénzt. Nyilván, ha már meg van írva Trianon rendesen, akkor lehet a spektrumot szélesíteni, de kellene lennie egy prioritásnak, hogy az áltémákkal a fontos kérdésekről ne vonjuk el a figyelmet.

A második részhez kattintson a következő oldalra, vagy IDE!

Hozzászólások

hozzászólás

The following two tabs change content below.

Polgári Szilvia

Polgári Szilvia író, publicista, szerkesztő, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkarán diplomázott történelemből és szerkesztésből, előtte pedig grafikát és tipográfiát tanult. 2009-ben publikálta kisregényét, Én, Marcus címmel; ezt követően számos történeti dolgozata jelent meg online. 2016-ban az Aetas Történettudományi Folyóirat közölte Hamvasztás Magyarországon című tanulmányát.
Share

Esetleg más?

Kávémesék: Belgrádi Jelena

Este hősünk, mintha gáláns kalandra indulna, hagyta el a szállodát. Próbaképpen megkérdezte a recepcióst: – …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.