2018 augusztus 19., vasárnap
Forrás: mult-kor.hu

A magyarországi németek elhurcolásának emléknapja

Share

Valami ezekben az években végleg széttört: eddig bármilyen karszalagot is vett fel valaki közülük, a tudat, hogy az istenadtaiak összetartoznak, hogy egy vérből valók, mindig meg volt. Ha vörös legények, vagy a fehér tisztek jöttek, mindig volt valaki bennfentes, aki szólt, hogy most kiknek lenne jó elbújni a hegyekben, még a falu főnyilasa is félrenézett, ha látta, hogy kik somfordálnak az árnyékban.

Az új rend azonban módszeresen mindenkinek utánajárt, nem volt menekvés, az „én nem tettem semmi rosszat” védekezésre mindig ott volt a válasz: „de tehettél volna”, „de a szíved mélyén egyetértettél velük”. Furcsa módon, úgy tűnt, mintha a bizottságok nem törnék magukat azzal, hogy az igazi bűnösöknek utána járjanak, sőt, nem egy korábbi volksbundista, kisnyilas is feltűnt közöttük. Mintha ugyanazokkal a módszerekkel, ugyanazok ellen folytatták volna a harcot, csak új jelképek alatt. Ugyanazokat üldözték, csak más indokkal.

Kata apját, akiről az egész falu tudta, hogy becsületes keresztény és magyar ember volt, először rendőri felügyelet alá helyezték, majd nem sokkal később internálták a szentandrási táborba. A tábor bejárata felett a táblán ez állt: „Mi romboltuk le, mi építjük fel Magyarországot”. Kata, valahányszor élelmet vitt az apjának, a tábla alatt mindig úgy érezte, mintha pofon vágnák. Aztán az apját egy távolabbi táborba szállították, ahol már nem tudta meglátogatni. Közben a letartóztatások, a razziák rendületlenül folytatódtak. Volt, hogy a vasárnapi szentmise után a templomkapuból vitték el a kijövőket. Ha valaki közterületen németül szólalt meg, pénzbírságra számíthatott. A svábok jószágait, amit az orosz még meghagyott, rekvirálták az újjáépítésre. Katának talán ezek voltak a legnehezebb hónapok az életében. A férjéről még mindig nem kapott semmi hírt, apja munkatáborban, róla, ha volt hír, hát annyi, hogy az internáltak között járvány pusztít…
(…)

Néha úgy érezte, mintha valami kegyetlen hóhér lassan-lassan szorítaná a nyaka körül a hurkot. Megindult a svábok kitelepítése. Már csak a szobák mélyén merték megosztani a híreket. Kata először el sem akarta hinni, hogy tízezernyi német kisgyerek halt éhen Dániában, hogy Csehszlovákiában egy kisváros összes lakóját legyilkolták, csak azért, mert németek voltak, bosszúból Lidicéért… Hogy Kárpátaljáról az összes magyart deportálták, hogy a Délvidéken tízezrével gyilkolták le őket. Azonban, ha arra gondolt, hogy két évvel még korábban amiket rémhírnek gondolt, valóságnak bizonyult, megdermedt a lelke.

A filmhíradó szemérmetlenül őszinte volt:

A magyarság régi adósságát törleszti a hazai svábokkal szemben, amikor kitelepíti őket arról a földről, amely érdemtelenül volt otthonuk évszázadokon át. A magyarországi svábság az utolsó öt esztendő alatt különösképpen bebizonyította, hogy idegen a nemzet nagy érdekeitől. A náci uralom előőrseiként szerepeltek és Volksbundista alakulatokban szervezkedtek az ország elárulására…

Mint a Hungarista híradóban, csak a zsidó szó helyett svábot mondtak. Kata kezdte megérteni, hogy mi volt az a tehetetlen rémület, amit még a nyilas idők előtt látott a boltosék szemében. Azonban ez más, mosolyodott el keserűen. Ez már a demokratikus, nem a fasiszta deportálás. Kata apja már hazatért az internálásból, megtörten, lefogyva, de élve. Legalábbis a teste élt, a lelke mintha meghalt volna. Már nem csillogott a szemében vidámság, ő, aki éjjel-nappal dolgozott, már csak ímmel-ámmal végezte a munkáját. Minek? Úgyis elvesznek mindent.

Istenadtán viszonylag későn, a második hullámban kezdődött meg a kitelepítés. Lelkileg felkészültek rá, folyamatosan hallották a híreket, hogy a nem messzi falvakban mi történt, azt hitték mindenre felkészültek, mégis, mintha a halálos ítéletüket olvasták volna, amikor az iskolában kifüggesztették a kitelepítendők névsorát. Katáék szerepeltek rajta. 1947 nyara volt.
(…)

Egy nyári reggelen, néhány nappal Szent István ünnepe után (hol volt, már az a nyári éj, amikor megismerte Ferit!) az évek óta vajúdó rettenet valósággá lett: teherautóval géppisztolyos rendőrök érkeztek, lezárták a falut, összegyűjtötték a listán szereplő személyeket, és útnak indították a gyűjtőtáborba. Kata ott ült a platón, ölében a kisfiával és még egyszer nézte a falut. A szülőhazáját. Az otthonát. Amit talán sohasem fog viszontlátni. Megpróbálta magába szívni a folyó illatát, a békét, a boldog pillanatok emlékét, de nehéz volt. A többiek izgatottan tárgyalták, hogy ugyan hova viszik őket. Szibériába? Németországba? Ha igen, akkor a nyugati vagy a keleti megszállási zónába? Mi vár ott rájuk?

Az út szélén egy sovány, öltönyös férfi nézte a teherautók indulását. Kata felismerte, látta eleget a hírekben: Rajk László volt, a belügyminiszter. Elégedetten vigyorgott. Valaki mellette gyűlölettel azt suttogta felé: „Verjen meg az Isten, ahogy te minket…”. De csak halkan, nehogy valamelyik rendőr is meghallja. Csak Isten fülének szánta.

Részletek az Egy éjszaka egy halott asszony ágyában c. regényemből

Hozzászólások

hozzászólás

Share

Esetleg más?

Villax Richárd: „Fáj a fejem” – néhány gondolat a pa-dö-dő jelenségről jubileumuk kapcsán

Az Állatkertben (!) ünnepelték a napokban a Pa-Dö-Dő lányok együtt éneklésük harmincadik évfordulóját. Bizony, már …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.