2018 november 15., csütörtök
Forrás: hirado.hu

Mezőhegyi Gyula: Szemellenzék

Share

A negyedik Orbán kormány beiktatása után ellenzéki szerepre kényszerült egykori kormányerők nem tettek mást, mint amit hatalmon is cselekedtek. Úgy tettek, mintha tennének valamit. Amíg kormányon a kormányzás látszatát próbálták kelteni, addig a választók többségének akaratából a hátsó sorokba zavarva ismét csak úgy tesznek, mintha ellenzék lennének. Amit viszont ez a bizonyos ellenzék 2010 óta valójában produkált, az minden bizonnyal a legsötétebb fejezetként fog bekerülni a magyar politikatörténet lexikonjába.

„Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen” (Albert Einstein)

A földön fekvőbe nem ildomos belerúgni. Ám azt sem szabad elfelejteni, hogy a jelenleg földön fekvő társulat bizonyos tagjai nem is olyan régen még lámpavasra akarta felhúzni és platós IFA-kra kívánta küldeni politikai ellenfeleit. Elgondolkodtató, hogy mi lenne ma, ha esetleg másképp alakul a választás. Vajon ők mennyire lennének mértéktartó és könyörületes demokraták? Az utóbbi három választás eredményeit végignézve és elemezve azt láthatjuk, hogy gyakorlatilag, ha látványtechnikai módon voltak is különbségek, az ellenzék háromszor hajtotta végre ugyanazt a szégyenteljes mutatványt. Amíg azonban az első (és talán a második) esetben a kormányzatilag összeharácsolt pénzek “puha párnáira” zuhanhattak, a harmadik esetben ugyanezt a trükköt már védőháló nélkül kívánták végrehajtani. Mi lehet az oka annak, hogy ezen a kudarcra ítélt működésen képtelenek változtatni?

Elfogyott szellemi tőke, eljátszott hitelesség

Az utóbbi években sokaktól sokat hallott vád volt, hogy a Fidesz mögül eltűnt az értelmiség. Ezen balliberális politikai mantra mögé nézve viszont a valóság egészen másfajta képet mutat. A helyzet az, hogy az utóbbi hónapokban egyetlen közismert értelmiségi sem állt ki ezen szekértábor mellett. Mi több, a pártalapítók is egyre sietősebben hagyják el a süllyedő hajókat. De akkor min is alapszik a sokat hangoztatott szellemi fölény? Ahelyett hogy ez a hipotézis kiállná a realitás próbáját, pont azzal ellentétes tendenciákat figyelhetünk meg. Ugyanis a posztkádárizmus egzisztencialista csúcsragadozói, az ellenzék szellemóriásai már nemcsak a hajót, de a vízbe ugrókat is szorgosan ostorozzák. Említsünk néhány példát. A választási eredménnyel elégedetlen Róna Péter épp emigrálásra készül. Mindeközben Tamás Gáspár Miklós, amellett hogy hetente elmegy valamelyik televízióba, hogy számot adjon arról, miként retteg a mindennapi diktatúrában, az ellenzékről is egyre bátrabban, és egyre kérlelhetetlenebbül szedi le a keresztvizet. A nemzetközi pénzügyi szakma doyenje, Bokros Lajos pedig a realitásokkal szemben, heroikus szélmalomharcot folytatva próbál pártjával együtt a felszínen maradni. Bizonygatva, hogy ő, mint megkerülhetetlen tényező majd jól móresre tanítja Matolcsy Györgyöt. Ezen a hipotézisen leginkább Matolcsy György kacaghat, ha éppen van hozzá kedve, és legfőképpen ideje, mivel munkája jelentős részét pontosan arra áldozta, hogy a Bokros és társai által elkövetett gátlástalan pénzügyi machinációk mocsarából kihúzza a magyar államháztartás szekerét.

Persze ma már szinte sikk belerúgni az ellenzékbe. Ezt tette az “ellenállás” ikonikus szellemi titánja, Schilling Árpád is, mikor a tőle megszokott művészi igényességgel bírálta nem is oly rég az egész ellenzéket. Korunk önjelölt politikusai viszont tévedésben vannak. Ugyanis óriási hiba, mikor egy közgazdász, egy pénzügyi szakember, egy filozófus vagy egy tévés elhiszi saját magáról azt az illúziót, hogy csak mert a nyilvánosságban mozog, és sok ember hallgat a szavaira, ő már ért is a politikához, ily módon nyugodtan el is elkezdhet politizálni, sőt politikust játszani. Pedig koránt sem biztos, hogy azért, mert valaki valamilyen szakterületen kiváló, a politikához is ért. Ez egy borzasztó félreértés, ami rettenetesen kínos következményekkel járhat.

Az ilyen önjelölt politikusok tündöklése és bukása nem más, mint maga a politikusi professzionalizmus halála. A politikus arról ismerszik meg, hogy képes összefüggéseiben szemlélni a történéseket, és nem ragad le a saját szakterülete által biztosított térben. A tévedés alapja az a fajta hagymázas gondolat, hogy ha lokálisan belelátunk a saját szakterületünk problémáiba, akkor azokat globálisan is kivetíthetjük. Legyen az színház, katedra vagy egy TV stúdió. Onnantól kezdve úgy tálalhatják a nyilvánosságnak, mintha ezek valójában az egész ország problémái lennének. Ezt hívják projektálásnak. Attól ugyanis, hogy egy Schilling Árpád nem kap egy bukásra ítélt darabra dupla annyi állami támogatást Budapesten, még nem kerül veszélybe a zalaegerszegi kórház prenatális őrzője. Attól, hogy nem emeljük azonnal halhatatlanjaink közé Karafiáth Orsolyát, még nem lesznek feltétlenül műveletlenek érettségiző diákjaink.

Pontosan ezek a világmegváltó ellenzékiek a legnagyobb koporsószögei a felelős magyar ellenzéki létnek. Ugyanis ezek a szuperintelligenciák egészen április nyolcadikáig abban a tudatban kívántak minket ringatni, hogy egyedül az összesített ellenzék lehet a megoldás. Úgy nagyjából hellyel-közzel mindenre. Ezt megindokolandó, saját hitelességüket kereszt-hivatkozásokkal állapították meg egymásról. De olyan ügyesen, hogy egy TGM, egy Vágó, egy Schilling, egy Tóta W., vagy egy Bolgár egymást emelték különböző nagyságú piedesztálokra. Aztán, amikor az elkerülhetetlen bukás bekövetkezett, fél év sem kellett hozzá, hogy ugyanezek a figurák kezdjék el ostorozni a saját elvtársaikat. A forradalom ugyanis mindig felfalja saját gyermekeit. Különösen akkor, ha elbukik.

Marad a troll-politika

Amikor egy szekértábor már sem a józan eszére, sem józan belátására nem hagyatkozhat, marad az utolsó mentsvár, a troll-politika. Igaz ugyan, hogy ez az út valójában olyan göröngyös, hogy semmiképp sem járható, de a hitelét és pozícióját vesztett balos értelmiségnek épp megfelel. Amolyan időhúzásnak. Amíg rá nem jönnek, hogy valójában mit kellene érdemben tenniük. A trollkodás amúgy is a leglátványosabb pótcselekvési forma a közéletben. Lehet az egy öblös Tóta W. publicisztika a magyarságról, vagy akár egy vérbő Tordai Bence standup a Parlamentben. Az érdemi munkát ugyanis úgy tűnik, hogy eléggé hosszú időre felváltotta a pillanat uralásának kényszeres keresése.

Mindezekből számos kérdés adódhat. Vajon mikor és miért engedte el végképp az ellenzék a gyeplőt? Van-e még mód, hogy fordítsanak a helyzeten? Akarják-e egyáltalán, hogy ebből az ellenzéki nihilből ne egy status quo legyen? Ezek a napról napra egyre jogosabb kérdések válasz helyett csak még több kérdést szülnek. Amit a választás óta eltelt pár hónapban láthattunk az egyszerre volt kétségbeejtő, szánalmas és nevetségesen kiábrándító. Ez a fejetlen káosz és összevisszaság, nemhogy a kormányzásra való alkalmasság illúzióját kergette el végleg, de lassan az ellenzéki státusz betöltésére való képesség is megkérdőjelezhetővé vált. Méghozzá tragikus gyorsasággal.

Természetesen mindezen problémákat nem egy konzervatív publicistának kell megoldania, hanem ennek az – Tordai Bence után szabadon – úgynevezett(!) ellenzéknek. Mondjuk egy rendhagyó brainstorming keretein belül. Ahol legalább abban meg tudnak egyezni, hogy mi az, amiben nem egyeznek. Hogy legalább a legalapvetőbb kérdésben, Gyurcsány Ferenc személyében valamiféle konszenzusra jutnának. Vagy, hogy baloldaliként a továbbiakban is akarnak-e fuzionálni a Jobbikkal, és hogyan látják a kooperáció lehetőségét a legújabb jobboldali pártszerveződéssel, a Mi hazánk mozgalommal?

A kérdésekre egyenlőre nincs válasz. Mindez pedig így is marad mindaddig, amíg le nem veszik magukról az „Orbán, takarodj!” mintás szemellenzőt, és el nem indulnak valamiféle valódi úton. Mert addig ők csak amolyan szemellenzék.

Hozzászólások

hozzászólás

The following two tabs change content below.
Share

Esetleg más?

Lélek Sándorné: Adjon az Isten áldott vasárnapot mindenkinek!

“Embertelen lelkivilág volt, amibe minket belekényszeríttettek, amikor magunk se tudtuk, hogy most már emberek vagyunk, …

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.